Hajónapló, 1997 (2. évfolyam, 1-4. szám)

1997 / 1. szám

naplónálló Tim Carroll: Tolmácsolás December 26. - Csodás karácsonyunk volt apám gloucestershire-i házában, úgyhogy most nagyon nehéz itthagyni a családomat. De si­etni kell, alig lesz időm próbálni Debrecenben (január 30-án pre­mier!). Birminghamben felszállók a Heathrow reptérre tartó buszra. Nézem az ablakból a feleségemet James-szel, a fiammal a karján. Szépek a ragyogó decemberi napsütésben. December 27. - A korai InterCity-vel megyek Budapestről Debre­cenbe. A színházban: kötelező bemutatkozások és hasznos tudniva­lók áradata • a töredékét sem tudom megjegyezni. Ez az első nap, tehát olvasópróba lesz. Angliában soha nem így kezdjük, időpocsék­­lásnak tűnik. De most kifejezetten jól jön, hogy üldögélhetek né­hány órát és nem kell semmit csinálnom, amíg az új benyomások leülepednek bennem. Aztán egyszercsak megkérdezik, nem szeret­nék-e egy-két szót szólni a darabról. Nem szeretnék. Még nem va­gyok kész rá. Majd holnap. December 28. - Most már tényleg mondanom kell valamit a da­rabról. De nem sokat mondhatok. Szerintem kiváló mű, az 1650-es évek Írországában játszódik. A főszereplők: egy angol földbirtokos és ír felesége, akiket az életükbe durván betörő politikai változások elválasztanak egymástól. A történet klasszikus formában íródott és magáért beszél. A színészeknek csak a történelmi háttérről és a ha­gyományos ír-angol­­ viszonyról kell mesélnem. Erről speciel elég sokat tudok, mert bár Angliában nőttem fel, édesanyám ír, úgy­hogy, mindkét nemzethez tartozom egy kicsit. És az az igazság, hogy angolnak érzem magam, annak ellenére, hogy szenvedélyesen szeretem Írországot. Kíváncsi vagyok, milyen hatással lesz a darab az itteni közönségre és főleg a színészekre. Tudom, hogy Magyarország is eleget szen­vedett megszálló nagyhatalmaktól - de nem akarom nyíltan felvetni a kérdést. Ha valóban létezik ilyen párhuzam, azt meg fogjuk érez­ni a próbák során. December 29. - Elkeserítő, hogy alig másfél napos ismerkedés után most négy szabadnap következik a hétvége és szilveszter. Az idő­­veszteség miatti csalódottságomért csak az kárpótol, hogy így majd tölthetek egy kis időt kedvenc városomban, Budapesten. Nagy sze­rencsémre a Bárkában épp a Szentivánéjit adják. Bérczes László ba­rátom jegyet szerez nekem, sőt, a tolongásból is kiment a bejáratnál. Tudom, sokat írtak már az előadásról. Csak annyit tennék hozzá, hogy engem a rengeteg fiatal néző lepett meg. A magam 31 évével Matuzsálemnek éreztem magamat közöttük. Angliában a színház a középkorúak és az idősek mulatsága. Nemcsak azért, mert a fiata­lok számára szinte megfizethetetlenek a színházjegyek: az előadá­sok is igen unalmasak és konzervatívak. Itt érződik az évek óta csökkenő támogatás hatása: kevesebb a pénz, tehát a színházak kénytelenek már bejáratott, biztonságos darabokhoz nyúlni. Bizo­nyos mértékig ez működik is, csakhogy a közönség köre szűkül: azok jönnek színházba, akiknek már eddig is megvolt ez a jó szo­kásuk. A fiatalok viszont újat akarnak , és nem azért, mintha felszí­nesek vagy közömbösek volnának. Csak éppen gyanítják, hogy fon­tos kérdéseikre a választ nem az évad tizenhetedik dögunalmas „Salemi boszorkányok” ■ előadásán kapják meg. Vannak persze brit színházak, melyek a fiatal közönséghez szólnak (legfőképpen a Theatre de Complicité), de még az ő előadásaik előtt se láttam ennyi ifjú embert tolongani, mint most a Bárkában. És ez nem csak a sikerdarabnak szólt: más színházakban is jóval fiatalabbak voltak a nézők, mint Nagy-Britanniában. Jó lenne, ha mi is valahogy vissza tudnánk hódítani a fiatal közönséget. Január 2. - Újra Debrecen, újra munka. Hamar világossá válik, hogy ennek a történetnek a kulcsfigurája Szabolcs, a tolmácsom. Minden azon múlik, mennyire érti a gondolataimat és hogyan tud­ja őket reprodukálni a színészek számára, és mivel egy instrukció hatása egyetlen szón múlhat, Szabolcsnak nemcsak pontosnak, de érzékenynek és intuitívnak is kell lennie. Itt-ott stratégiát kell vál­tanom. Angliában például gyakran előjátszok, ha egy színész vég­képp nem érti, mit akarok. Itt, ha a magam értelmezésében el­mondok egy mondatot eredetiben, Szabolcsnak ugyanezt kellene hoznia magyarul. A tolmács nem tartja magát drámapedagógus­nak, úgyhogy néhány kelletlenül felolvasott sor után nem erőlte­tem tovább a dolgot. Január 4. - Egyes számú új élmény: a folyamatos súgést Ma pró­báljuk először szövegkönyv nélkül. Különös dolog történik, mielőtt még a színész elmondhatná a mondatát, a súgó már súg és azonnal mondja a következőt. Folyamatosan. A jelenet felénél rájövök, hogy ezt így akarják végigcsinálni. Minden tiszteletem a súgóé, aki nagy gyakorlattal és teljes koncentrációval végzi a dolgát, mégis kényte­len vagyok megkérni, hogy kövessük az angliai gyakorlatot: csak akkor súgjon, ha a színésznek kifejezetten szüksége van rá. Néhány színész meghökken, de elmagyarázom nekik, hogy a szavak keresé­se a folyamat fontos része lehet. Végig kell gondolnod a szituációt, mi hangzott el, merrefelé tart a jelenet. Ha a szöveg nem teljesen pontos, az se baj, később kijavíthatjuk. Január 6. - Újra Budapesten töltöm a hétvégét, a Lengyel család ké­nyeztet. György minden szabad estémre ellát színházjegyekkel. Ket­tes számú új élmény: a vastapso­ki összevissza tapsoló britekhez ké­pest mintha a magyar közönség sokkal jobban egyetértene abban, amit a játszókról gondol. Angolos tartózkodásommal nem igazán tu­dom eldönteni, hogy rendesen tapsoljak-e, vagy minden másodikra, mint a többiek. El kéne engedni magam és követni a többséget. Január 7. ■ Hármas számú új élmény: a rendező, aki nem akar ál­landó társulatot. Upor László dramaturg-fordítóval beszélgettem, akinek nézetei igencsak megleptek. Angliában egyetlen színháznak sincs állandó társulata (még talán a Royal Shakespeare Company­­nál a leghosszabbak a szerződések, de ott is csak 1-2 évre szólnak). Ezért aztán a rendezők többsége arra vágyik, hogy állásban dolgoz­hasson velük. Itt pedig, ahol ez a norma, Uportól és másoktól is azt hallottam, hogy szívesebben szerződtetnének színészeket csak egy­­egy produkcióra, „angol” módra. Itt a rendezők az állandóság mo­noton érzésétől menekülnek - Angliában pedig attól, hogy képtelen­ség felépíteni egy igazi társulatot, melynek tagjai jól ismerik egy­mást és ettől sokkal könnyedebben játszanak együtt. Január 8. - Kiderült, hogy a színház megszerezte „Az ittás” összes angliai kritikáját, úgyhogy elvonulok velük a szállodába. Eléggé összezavarnak. A darab megkapta az év legjobb új drámájának já­ró díjat és a Bush Színházban, ahol bemutatták, sikerdarab volt. A kritikák többsége mégis elmarasztaló. Néhányan a darab poétikus nyelvezetét kifogásolták - ami számomra többet mond a kritikusról, mint a drámáról. Szerintem itt igenis helye van a költészetnek, sőt, kulcsszerepet játszik a darab hangulatának megteremtésében. Má­sok azt a kérdést vetették fel, hogy az ír lázadókkal rokonszenvező darab vajon nem az IRA erőszakos akcióit akarja-e ily módon iga­zolni. Az ír-angol ellentét tényleg fennáll napjainkban is és éppen a múlt és jelen közötti párhuzam adja a darab értékét. Csakhogy igen nagy a különbség a párhuzamok, múlt és jelen költői ábrázolása és a propaganda között - márpedig ez a darab minden, csak nem pro­paganda. Ha valaki 350 évvel ezelőtti eseményekkel akar manap­ság elkövetett gyilkosságokat igazolni, az az ő baja. (folytatás a 30. oldalon)

Next