Hajónapló, 1997 (2. évfolyam, 1-4. szám)
1997 / 1. szám
naplónálló Tim Carroll: Tolmácsolás December 26. - Csodás karácsonyunk volt apám gloucestershire-i házában, úgyhogy most nagyon nehéz itthagyni a családomat. De sietni kell, alig lesz időm próbálni Debrecenben (január 30-án premier!). Birminghamben felszállók a Heathrow reptérre tartó buszra. Nézem az ablakból a feleségemet James-szel, a fiammal a karján. Szépek a ragyogó decemberi napsütésben. December 27. - A korai InterCity-vel megyek Budapestről Debrecenbe. A színházban: kötelező bemutatkozások és hasznos tudnivalók áradata • a töredékét sem tudom megjegyezni. Ez az első nap, tehát olvasópróba lesz. Angliában soha nem így kezdjük, időpocséklásnak tűnik. De most kifejezetten jól jön, hogy üldögélhetek néhány órát és nem kell semmit csinálnom, amíg az új benyomások leülepednek bennem. Aztán egyszercsak megkérdezik, nem szeretnék-e egy-két szót szólni a darabról. Nem szeretnék. Még nem vagyok kész rá. Majd holnap. December 28. - Most már tényleg mondanom kell valamit a darabról. De nem sokat mondhatok. Szerintem kiváló mű, az 1650-es évek Írországában játszódik. A főszereplők: egy angol földbirtokos és ír felesége, akiket az életükbe durván betörő politikai változások elválasztanak egymástól. A történet klasszikus formában íródott és magáért beszél. A színészeknek csak a történelmi háttérről és a hagyományos ír-angol viszonyról kell mesélnem. Erről speciel elég sokat tudok, mert bár Angliában nőttem fel, édesanyám ír, úgyhogy, mindkét nemzethez tartozom egy kicsit. És az az igazság, hogy angolnak érzem magam, annak ellenére, hogy szenvedélyesen szeretem Írországot. Kíváncsi vagyok, milyen hatással lesz a darab az itteni közönségre és főleg a színészekre. Tudom, hogy Magyarország is eleget szenvedett megszálló nagyhatalmaktól - de nem akarom nyíltan felvetni a kérdést. Ha valóban létezik ilyen párhuzam, azt meg fogjuk érezni a próbák során. December 29. - Elkeserítő, hogy alig másfél napos ismerkedés után most négy szabadnap következik a hétvége és szilveszter. Az időveszteség miatti csalódottságomért csak az kárpótol, hogy így majd tölthetek egy kis időt kedvenc városomban, Budapesten. Nagy szerencsémre a Bárkában épp a Szentivánéjit adják. Bérczes László barátom jegyet szerez nekem, sőt, a tolongásból is kiment a bejáratnál. Tudom, sokat írtak már az előadásról. Csak annyit tennék hozzá, hogy engem a rengeteg fiatal néző lepett meg. A magam 31 évével Matuzsálemnek éreztem magamat közöttük. Angliában a színház a középkorúak és az idősek mulatsága. Nemcsak azért, mert a fiatalok számára szinte megfizethetetlenek a színházjegyek: az előadások is igen unalmasak és konzervatívak. Itt érződik az évek óta csökkenő támogatás hatása: kevesebb a pénz, tehát a színházak kénytelenek már bejáratott, biztonságos darabokhoz nyúlni. Bizonyos mértékig ez működik is, csakhogy a közönség köre szűkül: azok jönnek színházba, akiknek már eddig is megvolt ez a jó szokásuk. A fiatalok viszont újat akarnak , és nem azért, mintha felszínesek vagy közömbösek volnának. Csak éppen gyanítják, hogy fontos kérdéseikre a választ nem az évad tizenhetedik dögunalmas „Salemi boszorkányok” ■ előadásán kapják meg. Vannak persze brit színházak, melyek a fiatal közönséghez szólnak (legfőképpen a Theatre de Complicité), de még az ő előadásaik előtt se láttam ennyi ifjú embert tolongani, mint most a Bárkában. És ez nem csak a sikerdarabnak szólt: más színházakban is jóval fiatalabbak voltak a nézők, mint Nagy-Britanniában. Jó lenne, ha mi is valahogy vissza tudnánk hódítani a fiatal közönséget. Január 2. - Újra Debrecen, újra munka. Hamar világossá válik, hogy ennek a történetnek a kulcsfigurája Szabolcs, a tolmácsom. Minden azon múlik, mennyire érti a gondolataimat és hogyan tudja őket reprodukálni a színészek számára, és mivel egy instrukció hatása egyetlen szón múlhat, Szabolcsnak nemcsak pontosnak, de érzékenynek és intuitívnak is kell lennie. Itt-ott stratégiát kell váltanom. Angliában például gyakran előjátszok, ha egy színész végképp nem érti, mit akarok. Itt, ha a magam értelmezésében elmondok egy mondatot eredetiben, Szabolcsnak ugyanezt kellene hoznia magyarul. A tolmács nem tartja magát drámapedagógusnak, úgyhogy néhány kelletlenül felolvasott sor után nem erőltetem tovább a dolgot. Január 4. - Egyes számú új élmény: a folyamatos súgést Ma próbáljuk először szövegkönyv nélkül. Különös dolog történik, mielőtt még a színész elmondhatná a mondatát, a súgó már súg és azonnal mondja a következőt. Folyamatosan. A jelenet felénél rájövök, hogy ezt így akarják végigcsinálni. Minden tiszteletem a súgóé, aki nagy gyakorlattal és teljes koncentrációval végzi a dolgát, mégis kénytelen vagyok megkérni, hogy kövessük az angliai gyakorlatot: csak akkor súgjon, ha a színésznek kifejezetten szüksége van rá. Néhány színész meghökken, de elmagyarázom nekik, hogy a szavak keresése a folyamat fontos része lehet. Végig kell gondolnod a szituációt, mi hangzott el, merrefelé tart a jelenet. Ha a szöveg nem teljesen pontos, az se baj, később kijavíthatjuk. Január 6. - Újra Budapesten töltöm a hétvégét, a Lengyel család kényeztet. György minden szabad estémre ellát színházjegyekkel. Kettes számú új élmény: a vastapsoki összevissza tapsoló britekhez képest mintha a magyar közönség sokkal jobban egyetértene abban, amit a játszókról gondol. Angolos tartózkodásommal nem igazán tudom eldönteni, hogy rendesen tapsoljak-e, vagy minden másodikra, mint a többiek. El kéne engedni magam és követni a többséget. Január 7. ■ Hármas számú új élmény: a rendező, aki nem akar állandó társulatot. Upor László dramaturg-fordítóval beszélgettem, akinek nézetei igencsak megleptek. Angliában egyetlen színháznak sincs állandó társulata (még talán a Royal Shakespeare Companynál a leghosszabbak a szerződések, de ott is csak 1-2 évre szólnak). Ezért aztán a rendezők többsége arra vágyik, hogy állásban dolgozhasson velük. Itt pedig, ahol ez a norma, Uportól és másoktól is azt hallottam, hogy szívesebben szerződtetnének színészeket csak egyegy produkcióra, „angol” módra. Itt a rendezők az állandóság monoton érzésétől menekülnek - Angliában pedig attól, hogy képtelenség felépíteni egy igazi társulatot, melynek tagjai jól ismerik egymást és ettől sokkal könnyedebben játszanak együtt. Január 8. - Kiderült, hogy a színház megszerezte „Az ittás” összes angliai kritikáját, úgyhogy elvonulok velük a szállodába. Eléggé összezavarnak. A darab megkapta az év legjobb új drámájának járó díjat és a Bush Színházban, ahol bemutatták, sikerdarab volt. A kritikák többsége mégis elmarasztaló. Néhányan a darab poétikus nyelvezetét kifogásolták - ami számomra többet mond a kritikusról, mint a drámáról. Szerintem itt igenis helye van a költészetnek, sőt, kulcsszerepet játszik a darab hangulatának megteremtésében. Mások azt a kérdést vetették fel, hogy az ír lázadókkal rokonszenvező darab vajon nem az IRA erőszakos akcióit akarja-e ily módon igazolni. Az ír-angol ellentét tényleg fennáll napjainkban is és éppen a múlt és jelen közötti párhuzam adja a darab értékét. Csakhogy igen nagy a különbség a párhuzamok, múlt és jelen költői ábrázolása és a propaganda között - márpedig ez a darab minden, csak nem propaganda. Ha valaki 350 évvel ezelőtti eseményekkel akar manapság elkövetett gyilkosságokat igazolni, az az ő baja. (folytatás a 30. oldalon)