Haladás, 1945 (1. évfolyam, 1-14. szám)

1945-10-01 / 1. szám

8 nevezték. Mi voltunk azok, akik a század elején még üldözött és baga­tellizált szocializmus doktrínáit el­juttattuk a magyar értelmiséghez , az intellektuális fiatalsághoz , ha kritikával és fenntartásokkal is, de létjogosultságát és szükségességét megérttettük. Ma tana félünk a szo­cializmustól s bár meggyőződésünk, hogy a két ellentétes termelési rend vitájában mér­tok előrelátható én váratala tényező fel beleszólni, amíg korunk új arculata kialakul, a közérdekellenes monopóliumok­nál, a dolgozóknak és a fogyasztók­nak egyformán kártékony trösztök­nél és monopóliumaiknál a a nevaza­tok és osztályok békéjét állandóan veszélyeztető spekulációs versen­y­nél feltétlenül kívánatosabbnak tartjuk a szocializált termelést a demokratikus társadalom kezében. A bánya, a közlekedés, az elektro­mosság és mindenfajta közellátást szolgáló üzem legyen az államé és a társadalomé, de az a szabadság, amely nem veszélyezteti mások sza­badságát, maradjon a mienk, legyen minden demokrata magántulajdona. Szabadon akarunk élni és nem aka­runk többé félni, s­­em azért, mert valamely nemzetiség, felekezet tag­jaiként születtünk és élünk, sem azért, mert jéhs­zeműsen és máistól­értetődően gyakoroljuk a szabad embernek a bírálathoz, különvéle­ményhez és az ellenvéleményhez való jogát. A Magyar Függetlenségi Front pártjának programmja vitathatatla­nul demokratikus programm, de mi mégis úgy érezzük, nem felesleges, hogy megtartottuk különállásunkat. Ahogyan az elmúlt 25 év alatt az volt a szerepünk, hogy a demokrá­cia teljes és tiszta értelmét, egyete­mes tartalmát megvédjük és át­mentsük a reálpolitika kompro­misszumain, paktumain pillanatnyi taktikai kényszerein keresztül, ugyanúgy most is kell lennie egy csoportnak, mely ezt a feladatot vállalja. Nem szabad ugyanit meg­feledkezni arról, hogy * történelem­ben az eszméket és elveket nem ritkán éppen akkor fenyegette leg­inkább az el­ferdül­ét­­t elsikkadó* veszélye, amikor hatalomra kerül­tek. fBródy 1.111.) Számolj csak, fiatal­asszony. Számolj csak, jó játék ez; élesíti az elmét, erősíti az izmokat, jótékonyan hat az idegekre s be­kapcsol a nagy, ha nema is végtelen közösségbe, amely egy ritmusban számol veled, hajnaltól éjfélig, meg nem szűlnő lendülettel. Számolj csak, — írás és olvasás helyett is számolj, földrajz és történelem he­lyett is számolj, ének és torna he­lyett is számolj, főzés és sütés he­lyett is számolj, sétaközben s­öl­csődalnál egyaránt számolj csak er­nyedetlen szorgalommal. Közlekedés helyett, étel és ital helyett, szóra­kozás és öltözködés helyett számolj. Adj össze és vonj ki, ossz és szo­rozz, — reggelenként hajolj meg a négy alapművelet felé ! mormolj valamit, a minik szövegébe már nem szólok bele, noha azt hiszem, csak árnyalatokban különbözik az enyémtől. Számoltunk mi már az Ifjúságban is, fiatalasszony, em­lékszel-e? Számoltunk anyánkkal, számoltunk vőlegényünkkel, számol­tunk főnökünkkel,­­ nem vagyunk mi b­roncik e téren, nem igaz? Volt minékünk fejtésü­­k például, mely­ből idején kötterességt adóan kifizet­tük albérleti téobánk bérét, vettünk kilencvenhat fillérért egy pár haris­nyát, hatvonnégy fillérért tíz deka vajat s kilencvenért Dosztojevszkij majd meghajoltunk a négy alapmű­velet felé s elmormoltuk a szöveget, amely akkor még tűzet volt és tele lendülettel, tárgya személy volt, fénat as Ifjúságban általában, ami­kor még nem elvi alapon áll az ember s a felelős államhatalom he­lyett a végrehajtót ugatja meg. Nem vagyunk mi újoncok, fiatal­asszony, blicceltünk mi még huszon­négy filléres átszállót is, nem csinál­tattunk mi hárompengőhatvanas ci­pőtalpat sem, az angolakesztyű út­jából is kitértünk s a pirkadat már akkor is gyakran talált bennünket ébren ágyunkban ama bizonyos kockát füzetkékkel, amelyekbe nem annyira bevételeinket, mint kiadá­sunkat írtuk össze. Számoltunk mi már anyánkkal nyugdíjfillért a szá­moltunk vőlegényünkkel többmillió koronát, bár különös módon a nyug­díjfillérek és a keresett milliók vá­sárlóértéke között a különbség el­enyésző volt, el is enyészett annak rendje és módja szerint ötödikéig és tizedikéig s akkor megint csak meghajolhattunk a nagy alapműve­let felé, mormolva a megfelelő szö­veget. A jó asszony holtig számol, tartja a közmondás. Számolj csak tovább. Számolj csak, — a számok világa végtelen s nyitva áll előtted, nem úgy, mint egyes alacsony rendű világok, ahol blok­kolnak és fizetnek és adnak és vesznek és esznek és laknak és színházba járnak és öltözködnek, ne tedd be a lábadat ilyen helyekre, nagyon kérlek. Itt a számok világá­ban tiszta a levegő, mint a havaso­kon, ahol megszűnt a vegetáció s lelked elmerülhet a végtelenben. Kérlek, hagyd abba egy pillanatra, stornírozd ezt a teapercet, amit ve­lem töltsz, különben­­ én már ki­számítottam. Nekem is mosnom kel­lene és vasalni is, az edény sincs elmosogatva még s a harisnyák stoppolatlanok, már kiszámítottam, hogy ha napi tíz percet veszítek magasabbrendű munkával, az egy hónapban háromszáz perc, azaz öt óra, tehát csaknem egy félnapi be­jilm­ónő, egy napra kétszáz pengő és koszt, tehát félnapra száz pengő és háromnegyed koszt, mert azért ebéd jár a félnaphoz is, tehát ma­gasabbrendű munkával foglalkoz­nom kárhozatos idő-, anyag- és pénzpazarlás. Ha egy hónapban száz, akkor egy évben,­­ tévedsz, nem annyi, mert jövő hónapban már napi négyszáz lesz s a követke­zőben nyolc. — Fáraó, adj nekem egy gabonaszemet, illetve háztartási segédmunkást, de mindegy, cukrot is adhatsz, vagy szappant, kőműves­munkát vagy gyerekzoknit, villa­mosjegyet vagy magyar klasszikust a sakktáblán, ma száz, jövő hónap­ban kétszáz, novemberre négy. Hagyd abba, kérlek szépen. Jer ve­lem a számok világába s kérdezd Ádámmal, hogy SziBarjS repü­lnk hová vezett Fel, fel, egyre magasabbra, a kék és dermesztő éter felé, — bizony, nem sejtetted ezt, ugye? Úgy feb­ruárban, amikor még senki se járt a körúton, csak a szél és a borotva­pengeárusok s amikor alkonyatkor jártál élelmed után, mint egyes fé-Kisebb vadállatok, s«A#tár 7.v* 4* fedőket emelgetve rokoni és baráti konyhákban, hogy maradt-e valami elvihető, kölcsönkérhető, helyben elfogyasztható, akkor még úgy gondoltál erre a tejjel-mézzel és százszázalékos babkávéval folyó körútra, amelyen most számolva ődöngsz, mint Allah kertjeire az arab, mint a végtelen Taora a kínai, amelybe elmerülhetsz, résztvehetsz, ehetsz és ihatsz, elvegyülhetsz és kiválhatsz, öltözködhetsz és lak­hatsz, mint az élőlények általában, é­s úgy márciusban, amikor fér­jed is, te is, először hoztatok haza réglátott papírokat, amelyeket 6 cento és előleg és nyugdíj és hátra­lék néven tart nyilván apró világ­történelmed, még akkor is arra a másik végtelenre gondoltál, amelyben részt vehetsz immáron, a kerékvágásra, amelybe végre bele­futottál, a sínre, amelyen futsz, az eleven végtelenre, amelyben ehetsz és ihatsz és lakhatsz m. 1. De lám, a sors megkímélt attól, hogy leszállj abba az alacsonyrendű világba, hogy egyél és igyál m. i­s felrepítek­ ide a számok kristálytiszta hava­saira, sőt azok fölé, az anyagtalan­ba, ahol Lucifer válaszol: Emelkedett szempontunkból, hiába. Először a báj vész el, azután A nagyság ét­ere, míg nem marad Számunkra más, mint a rideg matézis. A báj csakugyan elveszett, fodrász és kozmetikus idefent nem terem mete­ste illatos selyem­etve is elma­radt, vitaminok, zsírok és szénhid­rátok odalenn maradtak a völgyben. A baj, nem is olyan nagyon hiány­zik már, a Nagyságból és Erőből is elegünk volt, legalábbis ami a má­sok Nagyságát és Erejét illette. A' viszonyokkal általában meg vagyunk' elégedve­ idefent, a törvénnyel is, amely igazságosan lebegni és ke­rengni kényszerít s a Szellemmel is, mely eltölti világunkat. Számolj csak fiatalasszony, maradj és kerengj, ossz és szorozz, számítsd ki, hogy­­ha többnejűségben élnénk, meny­nyivel több pénz kellene s ha hat gyerek lenne, mennyivel több cipő kellene s ha két tál étel lenne, mennyivel több mosogatnivaló lenne s ha könyvet is vehetnél, mennyivel több villany fogyna s ha cukrot is vehetnél, hogy elhíznál. Számolj csak fiatalasszony, hajolj meg reg-­­gel és este a négy alapművelet felé, gondolkozz életről és halálról, a föld sebességéről és a csillagok távolsá­gáról, kutya hűségéről, hangya szorgalmáról, ökör türelméről, Ro­binson leleményességéről, az üveg­gyártás titkairól, a gyerekek vitamin­szükségletéről, magaslati levegőről, összetételéről, a szívműködés zava­rairól. Hajolj meg a négy alapmű­velet felé s mormold el a szöveget, amely már nem olyan tüzes, mint az ifjúságban volt s lendülete is csökkent az idővel, de még mindig a tiéd, sajátod, élességében és ke­serűségében éppolyan eleven, mint dacában és dühében az ifjúságban: saját­­télét, a te hangodon; szólj szám és fájj fejem, de mormold el a­z ellenvéleményt, és a négy alapművelet HALADÁS. PASSUTH LÁSZLÓ CIKKE: ÍRÓK SZEREPE A vita áll: nevelhető-e jobb, hu­manisztikusabb formában az ifjúság, mármint az ifjúságnak az az éret­tebb, de a fejlődés zakatoltságaiban élő része, mely a középiskolákat lá­togatja? Lehet-e sikere egy olyan átképzésnek, mely el szeretné tö­rölni emlékét s­­tílusát annak az iskolán kívüli „nevelésnek", melyet az ifjúság az utóbbi esztendőkben drillben, uóban, képekben, mega­fonokon keresztü­l kapott? Nem félő-e, hogy ezek az emlékek na­gyon is erősek, a az ideák világá­nak változásai nem hagyhatnak rajta csak felületes nyomokat? A nagy kérdés az: ér-e egyáltalán valamit mindaz, amit nevelésnek ne­veznek a kor elhatalmasodó, de pillanatnyi áramlatainak sodrában, módosíthatja-e a felszabadított erők romboló összjátékát, ha ezek az erők valamilyen irányban megin­dulnak? S egy másik kérdés: lehet-e befolyásolni neveléssel az ifjúságot olyan irányban, hogy kissé messzibb lásson a legszűkebb hazai glóbusz­nál s észrevegye helyünket ,a nap alatt i­s levonja abból azokat a kö­vetkeztetéseket, melyeket — úgy hisszük — minden nagy nemzet fiaival levonatnak, ahol a külpoli­tikai tapintat és érzék meghonoso­dott az emberekben. A humánum befelé s a külpoli­tikai alapérzések felélesztése — ki­felé: nem fér bele tantárgykeretbe. Nem oldható fel leckesorba. Ha megteszik — sematikussá, valami­lyen magasabb beszéd- és értelem­gyakorlattá válik, nem is fogalmaz­ható másként, mint csak úgy, hogy: légkör. Annak, aki nevel — a ta­nárnak — nagyon nehéz, majdnem lehetetlen előírt­a ellenőrizett tan­anyagának keretében feléleszteni ezt a légkört, megadni szavainak azt a szugesztív erőt, mely nélkül a hatás el sem képzelhető. Ez az erő az egyetlen, mely egyéni hatáséval, széles vonzásterü­leteivel döntő élményt tud elő­idézni a mindenre fogékony ssírt lelkekben. Ennek a — mondjuk — varázsnak valójában tömegvarázs­nak kell lennie, céljaiban igazodnia kell azokhoz, akikhez áramlik a varázs. Ez nehéz, nagyon nehéz fel­adat, mert minderre nincsen sza­bály, nincs kitaposott út. Istenál­dotta pedagógusoknak, nagy im­posztoroknak s talán azoknak a szellemi embereknek sikerülhet, akik megkapták az írói tehetséget. Miért ne használhatnánk fel erre az elő nem írható, csupán érzésekre, szuggesztív hatásokra ágyazott, de végtelenül fontos nevelőmunkára a nemzet valódi napszámosait, az írókat? Miért ne mehetnének el egy-egy hétköznapon a középisko­lába mint vándorprédikátorok, s élnének az ismeretség, a népszerű­ség tőkéjéből, az érdeklődésből, mely őket az ifjú szívekben körül­veszi, a­mely feltétlenül felébred, ha egy olyan „új ember* közelít feléjük, akit nem ismernek, de aki­nek nevét talán sokszor látták már lenyomtatva. Bizonyosak vagyunk, hogy ha valódi, hivatását megbe­csülő — bármilyen árnyalatú és felfogású írót felkér illő formában a magyar nevelés legfőbb őre — nem fogja visszautasítani, inkább megtiszteltetésnek veszi, meghatódik tőle, saját «multjára borul», emlé­kek veszik körül, megindul saját élményképződése, melynek hasznát akkor s éppen ott az ifjúság fogja élvezni. S az írónak általában — szerencsére — csak a vezérszót kell megadni — a többit tudja, ismeri a szerepét, megszokta, hogy ahhoz, amit elmond s amit leír — felelős­ség tapad. Az író ha szabadon be­szélhet — nagyon ügyel arra, mit beszél, mert tudja: nemcsak a le­írt betűért, de­­ kimondott szóért is szavatol. Azt hisszük, hogy az if­júságot sokkal inkább vezénysza­vaktól kell félteni, mint azoktól az íróktól, akik netán „destruálhatná­nak". Lehetetlen lenne oly frivol írót el is képzelni, aki visszaélhetne azzal, hogy egy-két órán keresztül ő az, aki élményt nyújt a fiataloknak s a klasszikus értelemben vezető lesz. Az írónak nagy szabadsága van. Nem köti tanári szertartásrend, kö­tetlenül beszélhet, mindenre felel­het, amit tőle kérdeznek. Mindezért — a szavakért a a formulázásért nem felelős más előtt, csak a legfel­sőbb tanhatóságr­a, az írói lelkiis­meret előtt. Mindenről beszélhet s mégis egyre kell visszatérnie: a hu­mánum szellemét kell propagálnia s azt, hogy ugyan egyedül vagyunk magunkban, de számos testvérnép­pel együtt rekedtünk meg Európá­ban s ebből és abból bizonyos ran­dorbeli, stílusbeli s lényegi követ­kezmények is háramlanak minden­kire. Mindez oly kevésbe kerülne s le­het, hogy sokat jelentene. Az­­is­kolán kívül" népoktatás* betörne magába az iskolába, elrabolna egy matematikai órát s adna ezalatt valami mást: egy új arc igézetét, egy embert, akinek mér volt mon­dani valója az életben s ennek hi­telével közeledik azokhoz, akiket nem élethivatásszerűleg nevel. Csak eljött hozzájuk, mert megkérték rá — előadást tart vagy kötetlen for­mában beszél, utána felel a feltett kérdésekre, valami új, kellő­leges, még eddig nem nyújtott szellemi perspektívát ad. Ennyi az egész. Nem kerül másba, mint parányi fejtörésbe egy miniszteriális, vagy fővárosi szobában: kit kellene fel­kérni s milyen formában, mennyire kössük meg az író kezét a hogyan Instruáljuk minderről a tanintéze­tek vezetőit? Ennyi lenne az egész­nek a bürokráciája, a meghívó le­vél szövege talán, melyből éreznie kellene az írónak, hogy kivételesen a nemzet hasznos tagjának érzik, aki valamilyen közhivatást tött most be. Istenem, ha arra gondolunk, hogy az utóbbi évek alatt kik és milyen célokkal jártak az ifjúság közt, legjobb esetben farkaskön­tösbe bújva próbálták megmutatni báránylelküket, de legtöbbször va­lami nyílt, dacos hadüzenéssel min­den humánum felé — akkor azt hit­zük, talán nem lenne céltalan ez a kísérlet, amivel megpróbálnánk kiengesztelni az egyetemes ifjúság­nak propagandával felzaklatott szel­lemét. Egy ankét során villant fel ben­nünk ez a terv. Oly egyszerű ét nem kerül semmibe. A találkozás író és ifjúság között talán kissé már elő is készítették az Idők. A fiatalasszony l­ém Soha többé nem akarunk nagyhatalmi érdekek csatatere lenni. Ma­gyararmtság ne ii­t­k n­a a p­o­nt, hanem hiti legyen Kelet és Nyugat között! Ezt akarja a Magyar Radikális Párt TÖBB LEVEGŐT! Lapunk­­Több levegőt! címmel ál­landó rovatot tervez és azt szeretné, hogy e rovat írói olvasóink táborából kerüljenek ki. Az elmúlt huszonöt év a gazdasági és politikai élet minden terén egyre másra hozta a szabad moz­gást, az egyéni vállalkozást gátló in­tézkedéseket A bürokrácia papírára­datba folytatta az életet és mindent elkövetett, hogy csak az ország kivá­lasztott, dédelgetett rétege boldogul,­hasson,­­ előttük megnyílt a csoda­kapu, a közönséges halandó pedig halálra fáradt az engedélyek kiadása közben, az iktatók, referensek, kiad­mányozók labirintusában. Ez az osztály levitézlett, de rendele­t­tel megmaradtak és változatlanul foly­togatnak bennünket Tulajdonképen elő kellene venni a boldogtalan em­lékű Budapesti Közlöny évfolyamait és piros ceruzával vágni frtást a ren­deletek őserdejében. Erre a rendszeres munkára ma még nincs idő. De egyet kirívóan felesleges és káros rendel­kezéseket már ma is érvényteleníteni lehetne. Arra kérjük olvasóinkat ír­ják meg, hogy saját szakmájukban, saját életük folyamán hol ütköznek ilyen elavult akadályokba. Írják meg röviden és világosan, ha lehet a szó­banforgó rendelet számának megje­lölésével. A Haladás igyekszik majd e rovat­ban leközölni a legérdekesebb ilyen leveleket és valamennyit kiadja egy jogász és egy közigazgatási szakem­­­berének, akik azon lesznek, hogy meg­felelő formában határozati javaslatok­ként kerülhessenek tovább. A Magyar Radikális Párt mindent el fog követni hogy a közigazgatás egyszerűsítése mi­hamara­bb megkezdődjék és megvárt győződve arról, hogy a Nemzeti Front pártjainál a törekvését megértéssel fogják támogatni. Várjuk a leveleket

Next