Haladás, 1946 (2. évfolyam, 1-50. szám)
1946-05-23 / 19. szám
TIZENEGY ÉVES MINISZTEREK ÍRTA: SZABÓ ISTVÁN Néhány délben megjelent lap szombaton a következő hírrel lepte meg olvasóit. íme, a hír szóról-szóra, ahogy azt a Magyar Távirati Iroda kiadta: „A Berzsenyi-gimnázium I. osztályú tanulói: mottr Köbeit, Pál Mátyás és Kocsi nötseit osztálypariauienUttk nnbua. auui iuu'i luuiuudtt minisztere* a ujpuu lelitereztek Kiresztury Dezső vál.as- és közoktataaugyi miniszteri, hogy osztálya* számára leiauitanu* us«aiy«ithvD letesítését kérték tftle. A miuiuer „koleglaug" nmMttila»t..jla „ giiuuiiutt minisnéleket es meg-Ikerie, hogy megvizsgálta kérésüket, bar — na luusos iskolájukban nincs kiutatásu* ilyen taeiytsegie — erejét meghalanó problémai vetették fel neki. I.iJ.UkCJ( osztálytársai* megaedtéeér* iranyu.o torenvesuket ma megértéssel fouadta es megdicsérte. Minisztertársán pedig, «»intettel srra, n.,gy neia dohányoznak, avaituilvával elégette meg. A küldöttség nagy megelegedéssel távozott." Ez a hír engem is meglepett és a következő sorokban szeretném ezt a meglepetést pár szóban kiteregetni, lehetséges, hogy volt olyan olvasó is, aki e reputáció hatására örömében térdét csapkodta, mivel hát ennyire jutottunk a demokráciáiban: vannak tizenegy éves minisztereink is, akik 33-as cipőt hordanak, a „helyes"-t !-vel írják, Verne-regényedet böngésznek és a zsebkendővel ezidőszernt hadilábon állnak. Lehet, hogy ez az elragadtatott olvasó most már nyugodtan hajtja álomra fejét, mivel tudja, hogy van egy diákparlament például a «Berzsenyiben», amelynek tagjai sivító hangon vitáznak arról, hogy ki jobb centeritast, Sárosi-e vagy Szűcsi mellékesett, a tíz percben, ricsajozás közben nemtetszésüket fejezik ki a világ ügyrendjét illetően, sokallják az országok számát és az igeragozás kivételeit, keveselik a vakációs hónapokat és a demokráciát, majd egy napon elhatározzák, hogy az ő Matyika nevű miniszterüket Robi nevű miniszterrel egyetemben tárcaközi tanácskozásra küldik, ezek ott „átbeszélik" a problémákat. Pedig a hír olvastára nem lehet mondani, szemöldökünket felhúzva, majd pedig fejünket csóválva, a gyerekek pedig menjenek vissza az iskolába, de gyorsan, ott fegyelmezetten viselkedjenek, figyeljenek az előadásokra, alaposan tanulják meg a decit, natio-t és a coniugatio-t, az accusativus cum infinitivo-t, majd később a differenciált meg az integrált. Taknyosok, ne parlamenteskedjetek, hanem inkább tanuljátok meg, honnan származik a „miniszter" és a „parlament" szó és mi az eredeti jelentése. Tessék megtanulni, mikor egy és mikor két a multidő írásjele, hogy mi a különbség Ausztria és Ausztrália, Panama és panama között, mivel kell, hogy valamiben különbek legyetek tisztelt apátoknál, terringettél. Azonnal, futólépésben a padba, semmi mással sem foglalkozni, mint csak tanulással. Ezek a náthás miniszterecskék nem tudják (felnőtt felbujtóikkal egyetemben), hogyan fogamzott meg a fasizmus nálunk. Úgy, hogy az apák ezt énekelték: „Ha, diák vagy, ne tanulj" — és eszerint is cselekedtek. A „fasizmus és a „jobboldal" tulajdonképpen álnév. Valamikor, midőn még nem tört ki a szavak álarcosbálja, teketória nélkül őszintén inkább ilyeneket mondtak: butaság, műveletlenség. A kenetlen és pallérozatlan agyú ember ipso facto jobboldali, fasiszta, bárhová tartozzék is hivatalosan, bárminek mondja is magát. És rettenetes, hogy van a világon a bornírtság internacionéléja, hogy tagjainak szeme vérben forog, hogy mindegyikük alig várja a pillanatot, mikor kését ellenfelébe márthatja. Az is lehet, mindezt a demokrácia nevét üvöltve teszi. Várjon ezek a miniszter-palánták demokratikusan jártak-e el, mikor Keresztury Dezsőhöz kopogtattak szipogva? Viselkedésük mindenesetre sem ilyen, sem olyan, hanem ízléstelen és nevetséges. Nemcsak parvenü bárók, hanem parvenü demokraták is vannak. Nálunk sokan azt hiszik, hogy amint a hatos villamososon tüntetően piszkálják a fogukat, amint ritkábban borotválkoznak a kelleténél, attól únban nyakukba borulunk és a magunkénak valljuk őket. A népuralom például arra való, hogy az eddig elnyomott osztályokat felemeljük, de egyáltalán nem arra, hogy az iskolától értekességük fogyatékosságuk miatt elütöttek szellemi nívójához teperjünk le minden társadalmi, politikai és kulturális jelenséget és a mércét lejjebb tegyük. Szép, szép, ha az égaliti, liberti és fraterniti nevében hadakozunk, de... De szerelmes féltékenységgel őrködjünk azon, hogy a fraternitéből ne a fraternizálás dugja ki visszataszító ábrázatát. A diákok látogatása a kultuszminiszternél pedig nem más, mint fraternizálás, vagyis a kispolgári észjárásnak megfelelő ábránd és vágy. Mi után? Az idill után. Az idill hajhászása pedig jól ismert mozdulata a fasizmusnak. Emlékezzünk csak vissza a képekre, melyek élénk beállításban mutatták Hitlert, amint éppen egy kislányt ölelget, vagy Mussolinit, amint éppen kedvenc oroszlánját babusgatja, sörényét simogatva. A rettenetes fasizmusnak ilyen idillekkel kell sminkelnie magát. Ez az idill, az ostya a keserű jobbodali, diktatúrás rendszer pirulájához. A diktátorok szeretik magukat aranyos csöppségekkel fényképeztetni, nehogy észrevegyünk valamit sárgás, vadállati szemük izzásából. És különben is, ez a diákparlamentesdi és diákminiszterkedés lealjasítása és sárbaráncigálása a demokrácia eszményeinek, melyek a minőség és csak a minőség érdekében vannak. Egy szalmaszálat se érdemes arrébb tenni itt, ebben a honban, ha az nem a „különb"-ért történik. Eszünk ágában sincs azért hadakozni, hogy a tehetségtelenek ambícióit elégítsük ki. Legyen már egyszer vége annak a felfogásnak, hogy most aztán az ág állhat, aki a mustban vagy a jelenben megbukott a vizsgán. Hátrább az agarakkal, mert a demokrácia mégsem: a botfülűek rémuralma az Operában. Ki viselkedik úgy, mint ezek a selypegő miniszterek? Az, akinek fogalma sincs, hogy mi az igazi demokrácia. A politikai neofiták kompenzálnak így, ízléstelenségre ragadtatva magukat. Itt van példának Al Capone, a csikágói rabló esete. Amint jól megszedte magát és pénze révén társadalmi lény lett, nyomban felcsapott úriembernek. Egy képet őrzök róla, melyen halászik jachtján. Feje fölött sirály látható, előtte a csillagos lobogó, ő maga csíkos selyem házikabátot és laikkpapucsot hord, szájában termetes szivar. Teljesen úgy hatna, mint egy gentleman, ha nem volna olyan tüntetlen gentleman. Annak az a baja,, hogy ő egy Vadonatúj és a szóbanforgó magyar jelenetnek az a rákfenéje, hogy vadonatúj a demokráciája és olyan, mint a csapnivaló szónok, aki az ékesszólással törődik, nem a természetes kifejezésekkel. A társadalom, a mienk, most éppen a tükör előtt áll és fekete különös grimaszokkal próbálkozik. Találgatja, melyik a legdemokratikusabb? Kétségtelen, van ebben valami megható műkedvelés. Csakhogy az a baj, hogy nagyon hamisak az elképzelések: a középszer uralmát szeretnék közénk hurcolni, melyben kiki azt teszi, amihez kedve van és amihez nem ért. A fiúk tizenegy éves korukban parlamentet játszanak , miniszterekké nevezik ki magukat, talán abban a hitben, hogy a világ önképzőkör. Csak arra nem tudok rájönni, hiába töröm a fejem, mit csinálnak majd, mikor negyvenévesek lesznek? Az még hagyján, hogy önképzőkörben utaznak, de ha meggondoljuk, hogy ezeknek az elsősöknek bátyjai, idősebb iskolatársai, a tizenhat-tizennyolc évesek kézigránátokat rakosgatnak otthon polcaikra, akkor méginkább kiviláglik, mit ér ez a demokratikus játékocska a Berzsenyigimnáziumban. Szép tabló áll össze, hogy egymás mellé illesztjük a tizenegy éves miniatűr minisztereket és a tizenhétéves miniatűr merénylőket. Az ilyenek láttán az ember tanács és megoldás után néz. Mi itt a hiba, mikor kanyarodott vakvágányba az ifjúsil szerelvénye? Valószínűleg akkor, midőn lazítottak az iskolai fegyelmen s a tananyagot felvizezték, sajnálva a gyerekeket. Ne higyjük, hogy szigorúság, munkába préseltség nélkül lehet alkotni, valamire jutni, hogy a műveltség és ítélőképesség úgy adódik magától, könnyen, mint egy ledér alkalom? A 18. és a 19. század emberei különbek voltak nálunk, mert különb iskolába jártak s elpirultak volna, ha akkoriben valaki azzal az ötlettel áll elébük, hogy csináljanak parlamentet és miniszterekként jelentessék be magukat valahol. Akkor még volt mértéktartás, szemérem és a hármas tanulók befogták a szájukat, mikor a jelesek beszélni kezdtek. Tehát, gyerekek, mars vissza a könyvhöz, és a miniszterségtől és a kézigránáttól, tette őket, azt mondja, hogy aki közvetve vagy közvetlenül részt vett a zsidóság tömegkultusszá lett kirablásában, annak már szeméremből sem szabadna kritizálni a zsidók jelenlegi magaviseletét. És hánynak nem lenne szabad! i ' ! — Kritizáljuk inkább magunkat, mert nagyon sok hibánk van, melyeken szavakkal, jelszavakkal és hasonlókkal nem segítünk. Bajcsy-Zsilinszky tett valamit jóhírnevünk érdekében, de ne mondja ezt magáról minden plakátragasztó. És tudja, ki tett még valamit? Nagy Lajos, Juhász-Nagy Sándor szoboszlai féltestvére, aki odament a német parancsnokságra és ráordított a németekre, hogy takarodjanak ki Szoboszlóról. Tankokat nem szervezhetett, de ezzel még jobban legyőzte őket, mint tankokkal. Megmentett valamit a becsületből. Lelőtték a németek ... Ülünk a verandán. Azon gondolkozom, hogy néha pásztorlevelekkel jobban lehet rombolni mint tankokkal, gránátokkal és technikai fejlettségünk egyéb ilyen eszközeivel. De mi a különbség, ha valaki gépfegyverrel vagy beidegződött, úgynevezett " erkölcsi* ráhatásával, mítoszával kényszerít tömegeket akciókba? Embereket csak az értelem meggyőzésével, elemi érdekeik tárgyilagos feltárásával szabad és kell akciókba indítani és csak akkor, ha az akcióért a meggyőzni akarók is olyan példamutató módon hajlandók kiállani, mint Bajcsy-Zsilinszky Endre Budapesten és Nagy Lajos Szoboszlón, Bocskai szabadságért és emberi életért harcoló hajduinak városában. Antal Gábor Tóth Lajos vegytisztítást és kelmefestést állandóan vállal, száraz tisztítás Garantált József nádor-tér 9 HALADÁS Bélteky Lajos esperes vallomása a demokratikus protestantizmus mellett Miközben Dunántúlon még egyre működnek a Mindezenthy puszta neveseinek korától megrészegült ifjú és nem ifjú új „ellenállók", ott állunk a debreceni Nagytemplom híres kettős tornya alatt, melyet csak nagyon kevéssé rongált, meg a háború és azon tűnődünk, mennyit rongált a közelmúlti világkavargás azon, amit a Nagytemplom csak jelöl: a magyar protestantizmus hagyományain? Egyszer már hosszan gondolkoztam ezen, mikor Debrecenbe érve, a Kollégiumban berendezett ideiglenes katonakórházban Könyves Tóth püspök egy prédikációjával kötötték felül sebzett lábamat és ez a prédikáció — véletlenül — a tiszaeszlári vérvádat utasította vissza prófétai haraggal. A műtő különben a Kollégium félig rommálőtt könyvtárszobájában volt és még ma sem annyira a felszabadulás örömére emlékszem vissza azokból a napokból, hanem arra, hogy megismertem a magyar Siorunik a levegőjét, melyet ifjú Balogh Istvánok, Radó Endrék, Rugonfalvi Kissék nagy buzgalommal igyekeztek megfertőzni és kirekeszteni, ha amelyik erősebb volt, töményebb és éltetőbb minden kísérletezőnél. Ki ne tudná már azóta új magyar demokráciánk históriájából, hogy a demokrácia első pedagógiai megnyilvánítása Révész Imre debreceni püspöknek a Tiszántúl református nevelőihez intézett „Bizalmas utasítás"-a volt a tananyag és a tantárgyak, főleg a történelem szempontjainak revideálása tekintetében. Amikor a szegediDél-Magyarország és a debreceni „Képlap" formájában megindult a szabad magyar sajtó, Révész püspök nagy nyilatkozatokat adott, melyekben először a legmélyebb megrendülését fejezte ki a magyarországi zsidók sorsa miatt, másodszor önvádló hangon szögezte le, hogy a magyar protestantizmus nem tett meg mindent, amire ősi hagyományai kötelezték volna, harmadszor pedig foglalkozott a szabad egyház kérdésének lehetőségével, melyet nem vetett el kategorikusan. De Révész Imrék, Könyves Tóthok, Czeglédyek, Hegymegi-Kissek — a Tiszántúl szabadelvű papcsaládjai testi és lelki testi atyafiának — példájára megszólalt Bánáss László debreceni prépost, a magyar demokrácia legkezdeti küzdelmeinek egyik bátor és tiszta résztvevője is (bár ő lenne most Mindszenthy helyén. Szerk. és kijelentette, hogy az állam és az Egyház között feltétlenül bizonyos korszerű reformokra van szükség ... A Nagytemplom tornyát ellátni egész Hajdúszoboszlóig, sőt egyes hagyományok szerint Szoboszlón, a vallás- és gondolatszabadságért küzdő Bocskai «angyalai»-nak máig is 99%ban kálvinista városában határozták el a Nagytemplom építését. „Szoboszló a magyar kálvinizmus legtöményebb fészke. Nem volt egy püspök vagy más igaz magyar kálvinista nagyember, aki nem Szoboszlón tanult volna" — mondja debreceni ciceronénk, aki szívében ugyanúgy Méliusz Juhász, Bornemissza Péter, Kossuth, Justh Gyula, Balthazár tradícióit és a Juhász Nagy Sándor fölött érzett gyászt őrzi, mint a szoboszlai hajdú-tizedek polgárai, akik 1931-ben ötezren állottak tizenhat órát egyfolytában csendőrfedezettel sorba, hogy leszavazzanak Juhász Nagy Sándorra, akik az utolsó percig egyedüli előfizetői voltak Mezőfi Vilmos lapjának, akik ma is mindig odaállnak, ahol Calvinus mester tanítása szerint az igazságtalanságot üldözik és az igazságot védelmezik. Kísérőm kis kertes házba vezet a templom mellett, itt lakik Szoboszló papja, Bélteky Lajos. Maga a nagy tiszteletű úr jön elénk. Túl van már a hatvanon, már kissé görnyedt, de látszik rajta, hogy egykoron daliás, hatalmas ember volt. Kabátja kopottas, a hátára van terítve, kezében valami természettudományos könyv, éppen olvasott. Amikor leülünk a nagy, olajnyomatokkal díszített verandán és néhány szót beszélünk a debreceni vonatról, meg a termésmentő májusi esőről, e hangsúlyáról, a szeme nézéséből, de még a bajusza állásából, sőt az olajnyomatokról és az egész veranda hangulatából kiérzem, hogy kérdezhetek komolyabb dolgok felől is, a Nagytiszteletű Úr nem fog intervjúszagot érezni a dologban. Aminthogy ez nem is intervjú, hanem egy egyszerű, csendes beszélgetés Hajdúszoboszlón egy élénkszemű, idősebb férfiúval, egy kálvinista pappal, aki Balthazár Dezső lelkésze. Károlyi Mihály kortese, Juhász Nagy Sándor barátja volt és most ezekről a férfiakról beszél a verandai szürkületben. Balthazár Dezső először Szoboszlón volt lelkész és ebben a városban alapította meg Jánosi Zoltánnal együtt a Mezősi-féle 48-as szocialista párt tiszántúli szervezetét. Emlékszem még, mikor Balthazár dr. Grosz Adolf helybeli ügyvéd érdekében, akivel különben hébernyelvűs levelezést folytatott és akivel együtt én népbankot és szövetkezetet alapítottam, végigjárta a hívek házait, hogy egy nem tudom már milyen községi ügyben álljanak ki mellé is magyarázta a híveinek, hogy mindig azt ír embert kel támogatni — legyen hottentotta, cigány vagy írástudatlan — aki igaz ember, aki a rábízott ügyet el is tudja végezni. Balthazár elsősorban azt követelte meg papjaitól, hogy a nép papjai és védelmezői legyenek, máskülönben teljes szabadságot adott nekünk. Én magam például, de Voldorult Jánossy is és boldogult Görömbei Péter is és még sokan mások a Hajdúságban és Nyírségben szabadkőművesek voltunk és harcoltunk mindenfajta elnyomás, még az egyházi szellemi túlkapások ellen is. Balthazár Dezső nem egyszer mondotta, hogy az államtól való függetlenség, a kongrum-mentesség nem rendítené meg a magyar református egyházat és sokszor kikelt bizonyos egyházi körök szolgai alázatoskodása, örökös kormánypártisága ellen ... — Van-e hatása Mindszenthynek ezen a környéken? — dobjuk fel hirtelen a kérdést. — Ezen a vidéken még a katolikusokban is szabadelvű, szabadgondolkodó hagyományok élnek. Kétségtelen, hogy Mindszenthy kiállásai formailag bizonyos jellemezőre mutatnak és ezzel magyarázható, hogy nem egy igaz, hétpróbás demokrata rokonszenvezik a bátor hercegprímással, de vizsgáljuk meg mélyebben a kiállását és látni fogjuk, hogy ha ezek a kiállások esetleg célt érnének, olyan uralom kezdődne, mely nem engedne meg hasonló kiállásokat. Nézze csak, öcsémuram, akik Károlyi Mihályt, a katolikus Károlyit követtük, akiről minden szoboszlai kálvinista gyerek tudja, hogy kicsoda, mi akik nemcsak Gömböstől, hanem Eckhardt „baloldalinak vélt Habsburg-irányzatától is elfordultunk és árván, üldözötten, reménytelenül hirdettük a független Magyarország eszményét, mi akik az emberi egyenlőségben véljük a legszebb tanítást felfedezni, soha nem fogunk elfordulni a demokráciától és a liberalizmustól. Menjen el egyszer ezekbe a templomokba és látni fogja, hogy milyen hűségesen ülnek ott az összes demokratikus pártok korifeusai, de nem is csoda, mert amit itt hallottak és hallanak ma is, nagyon közel áll a pártprogramokhoz. — A földreform milyen változásokat hozott a vidéki református egyházak sorsában? — kérdezzük. — Nem sokat, hiszen nekünk nem volt sok földünk. És a hívek, akik egyben a földreform legradikálisabb hívei is, eltartják az egyházakat. Nem panaszkodunk. Legfeljebb egyre, mégpedig arra, hogy a debreceni Kollégium szegénysorsú tanulói évszázadok óta a Kollégium alapítványi földjének jövedelméből tanulnak (ily ingyenes tanuló volt például Csokonai Vitéz Mihály) és Veres Péter nem akar földet hagyni a Kollégiumnak. ..Írat nem nevelünk!" — mondotta, mikor küldöttség járt nála. Nem vagyok árpárti, de a debreceni Kollégium „urai"-ra, neveltjeire még Veres Péter őerejének is szüksége lehet. Dehát bízunk a jóban... A zsidókérdésről van szó. Bélteky nagytiszteletű úr, aki — a most megjelent Szürke Könyv tanúsága szerint — március 19-én nem vonult a sokak számára oly kényelmes „illegalitás"-ba, hanem okmányokat küldött üldözött zsidóknak és ezzel megmen tatottasír a Mátra alján Az elmúlt héten a Mátrában jártam, kis, rozoga, öreg autón. Az ilyen tapasztalt, edzett, szívós és rendes MA-sinával mindent mer a sofőr: rátértünk egy kövecses dülő útra, amely szőlőhegyek partján vezet a Bagolyvár nevű település felé, ahol dolgunk volt. Sütött a nap és a gép, amely megszomjazott, megállt pont egy kis falu közepén, okosan a kocsma előtt. Amíg a sofőr a hűtőt itatta, elsétáltam a templomkertig, ahová olajfák és akácok illata hívott. Közvetlenül a templom előtt kőkereszt áll, vele szemben Keresztelő János szobra, hátra tőle kőbarlang, a lourdesi Mária tiszteletére. És a háromszögben, amit Krisztus, János és Mária bezár, a gyeppázsiton, a fák alatt, nyolc katonasír, vörös fejfával, névtáblával, ötágú csillagdísszel. Orosz katonák fekszenek itt, a csillagok alatt, szomszédságában a két templomnak, katonák, akik elestek a harcokban, amiket Eger és Gyöngyös között 1941 telén vívtak. Ahogy az orosz tudományomtól telik, kibetűztem a sírfeliratokat. Ezek fekszenek itt: Púban Voszilje vőrőskatona. Jermakov Aleksrandr X'kilovics őrmester, Fillpov Alekszar.dr Ntkolajevics. Tarajev Vaszilje, Pibakov Evdokim. A többi nevet nem tudtam elolvasni. Leültem a sírok lábánál, a teremtő májusi napsütésben, a fák virágai közt, ahol a méhek és bogarak jártak. A halálnak és életnek reális szomszédságában, a tiszta, világosságra ösztönző levegőben elkezdtem lajikusan gondolkozni: 1. Ma Orosz-Szovjetben legalább 200 millió ember élt. Ebből a sok emberből 100.000 bizonyára tud magyarul. 2. Ha ilyen sokan értik a nyelvünket, mi lehetetlenség sincs abban, hogy közülük néhánynak a mi lapunk, a Haladás kezébe ne jusson. Ezt a néhány magyarul olvasó orosz embert kérem, írja meg otthon újságban. Mondja el rádióban, függessze ki a falitábláit, hogy Evdokim, Alekszandr és Vaszil gyöngyös-oroszi községben rendes helyen fekszik, közepén a falunak, csillagos táblák alatt, magasra vetett sírokban, szép magyar fák árnyékában, amelyek tavasszal illatoznak, nyáron árnyékosak, ősszel bólogattak a templom felé és télen elfogják a sírok elől a Mátra jeges szelét. Rubakov anyját, fiában feleségét, Tarajev lányát e sírok talán sohase látják — de én, ha tehetem, helyettük minden évben meglátogatom majd a mátraalji katonatemetőt, ahol azok az emberek fekszenek, akik — ha tudták, ha nem — azért haltak meg, hogy én élhessek. Aki orosz olvassa, mondja tovább. Bródy István mnden több tllatszertárban kapható Sípos József ecsetgyár Vál., VIG-UTCA KILENC Magyatékból gyönyörű garnitúra epedás rekamiéval korabeli és stílbútorok, keleti perzsaszőnyegek, márkás étszerviz, alkalmi áron eladók. IV., Dalrarty Győző-utca három, I. 1. Május 16-án, 19-én és 23 ín V 11 órakor ügető. D