Haladás, 1946 (2. évfolyam, 1-50. szám)

1946-03-07 / 8. szám

4 a HALADÁS. AMERIKAI JELENTÉS ÍRTA: FALUDY GYÖRGY Szóval mondom: az egész világ csak nyomorúság ehhez képest. Nincs itt ember, akinek két rend tiszta ruhája, napjában háromszor meleg éte­le, szobája, fűtése ne volna, még a de­presszió legborzalmasabb napjaiban is autón jártak a munkanélküli segélyért, és ha sorbaálltak, ingyen kávéért és sonkás szendvicsért, meg egy pakli J­ucky Strike-ért álltak sorba. Persze e javak, melyeken az ő egész vulgár­materialista filozófiájuk alapul, ne­kem jóval kevesebbet jelentenek, de az, hogy itt sem rongyos embert nem lehet látni, sem senki hason nem kú­szik a hivatalokban, hanem a tiszt­viselőt rúgják ki, ha a kliensét le nem ülteti és habár demokrácia néven két­száz ember kormányozza az országot, mégis egyelőre oly jogai vannak min­denkinek, aminekről odahaza még álmodni is alig merészeltünk, meg az, hogy undok és fertelmes kapitalistáik rájöttek eme tényre, hogy munkásaik nagyobb fizetése több fogyasztót je­lent és — állandó koncessziókat téve ugyan — önmagukat, de közvetlen konzekvenciaként az egész országot gyarapították, no meg az, hogy nagy, búzatermő síkságok, folyók, vasutak és szénbányák itt együtt vannak , hogy a paraszt sem paraszt, hanem tisztviselő a gőzekén, osztályok pedig vannak, de osztálykorlátok nincsenek, vedd úgy, hogy a falakat eltüntették, de az egyes rétegek mégsem vegyül­nek, nem is látod őket, mert az utcán semmi módon egy parasztot és egy gyárigazgatót egymástól meg nem kü­lönböztethetsz, sem öltözetéről, sem cigarettájáról, de arcáról sem — mindez oly tényeket jelent, melyek mellett egykedvűen elmenni nem lehet. Köztük lakva és velük kúszva át sá­ron és homokon, sokminden mástól sem tudtam szivemet elzárni. Észre­vettem, hogy jószívűek s hogy humo­ruk, mely minden nagyképűséget, autoritást pillanatok alatt felfedez, megtámad és tönkrever, a legnehezebb perceket is felvidította; naivitásuk gyakran jólesett és ama humanitás, melyet beléjük vertek, szüntelen újra és újra megnyilatkozott. STPevét ország tette meg eleddig — i­tt gondolj csak a szivaros kapita­listára a pénzeszsákon —, hogy inkább puskázott el mintegy 15 mil­liárd dollárt robbantószerekben és ágyúlövedékben Biak szigetére, ahol egy japán század állomásozott, sem­hogy negyven amerikai életet feláldoz­zon, amite az egész ügy belekerült volna, az sem legenda, hogy Omar Orgdley tábornok hat h­étig húzta el a tuniszi offenzívát, abban a hitben, hogy a megérkező tankok és új löve­gek a hősi halottak számát pár száz­zal le fogják szállítani. Lehet, sőt tu­dom, hogy ez a halogatás a patakok­ban vérző orosz szövetségessel szem­ben illojális, a kínlódó Európával szemben bűn volt — de nem szabad felednünk, hogy az ilyesmi messzi túl van egy amerikai tábornok horizont­ján, talán csak az egy Eisenhoinert véve ki. Ami a sebesültekért történt, az is elmondhatatlan. Az orvosok mindössze száz méterrel a front mö­gött vártak a dzsungelben, korallzáto­nyon és vulkáni homokban; volt úgy, hogy ezer repülőgép támadót, egyet­len japán parti üteget, csak azért, hogy egyetlenegy, az üteg lőterében ten­gerbe pottyant amerikai pilótát ki le­hessen halászni. Nem tréfa az sem, hogy itt mindenki, bakától hadvezérig, halálos gyűlölettel utálta a háborút és ezt nemcsak a fronton, hanem minde­nütt nyíltan hangoztatta; s ha vala­miért mégis hadba lehetett vinni őket, az a muszáj volt, míg az Eszmét az egyéni bátorság jelentette, s az után­pótlás hihetetlen áradata segítette, mely mint a Niagara sodort mindenkit előre. Erről a bátorságról, az amerikai katona bátorságáról különben majd még egy egész estén át itjarok be- IV. izélni Neked; egyelőre csak annyit, hogy alighanem abból ered, hogy itt talán senki nem tudja, mi a halál. Amikor a Lexington egy légi torpedó­tól a Korall-tengeren elsüllyedt, pa­rancs jött a hajó elhagyására. Tudod, hogy a süllyedő hajó rendszerint (ka­zánrobbanás miatt) darabokra megy; annál jellemzőbb, hogy az emberek még előbb leszaladtak a hajófenékre, hogy a sisakjaikat fagylalttal töltsék meg és úgy ugrottak a cápák közé. Ekkortájt — 1943 nyarán — már­­rég kivilágosodott a helyzet. Ha az ember már látta Amerika indusz­triális teljesítőképességét — a detroiti Ford-gyárból minden három percben egy tízmilliót érő nehéz bombavető gurult ki, négyszáz minden nap, tizen­kétezer egy hónapban —, ha az em­ber látta a sanfranciscói travy Yard-ot, mely hat hajót köpött naponta, ha az ember látta, mint megy fejenként napi tíz tonna utánpótlás Új-Guineába, Saipanba (minden két hétben minden katonának új fegyver, minden három hónapban minden katonának két rend új ruha, minden katonának heti két csirke, két font szárított tojás, két font csokoládé, tizenkét liter tej stb.), h­a az ember látta a tankok és láng­szórók millióit, ha tudta, hogy minden sziget megtámadása előtt az egész szigetet repülőgépről végigfecskende­zik egy DDT nevű új fertőtlenítővel (m­ely szúnyogtól patkányig minden állatot kiirt), hogy mire jön a partra­szállás, senki maláriát, sárgalázat, den­gidengit ne kaphasson — ha az ember mindezt csak egy pillanatra is látta, jól tudta, hogy sem a japánoknak, sem a braunaui veszett kutyáknak az égvilágon semmi reménye nem lehet .Ú út közben szüntelenül fájdalmas is volt a fenekedét, mely a szövetsé­getek közt folyt, fájó volt, hogy az angolszászok mennyire halogatják az inváziót különféle politikai szempon­tokból, s hogy ama világon, melynek még körvonalai sem derengtek föl, ré­szint már jóelőre vitatkoztak, részint pedig oly dolgokban állapodtak meg, melyeknek végrehajtása akkor is ne­héz, ha nagyon akarják. Az hiszem, ez volt Roosevelt tévedéseinek lényege, hogy tudniillik Amerika, melynek kül­politikai hódító céljai nincsenek (a pusztán merkantil kapitalizmus amúgy is fejlettebb formája a koloniá­lis kapitalizmusnak), másrészt ennek következtében külpolitikája sem volt (a külkereskedelemhez a nagy gyár­ipar, a kereskedelmi hajóhad és a ver­senyképesség teljesen elegendő), nem tudott új külpolitikát kitervezni, tehát " vagy kibic maradt vagy hajmeresztő " baklövéseket követett el, mint például Argentína ügye, a Darlan-ház és a többiek. P­­ersze, ez itt mégsem elítélés: ha az ember észrevette, ho­r .Roose­velt mit tudott csinálni, akkor három kalapot kell leemelni egyszerre előtte. Gondolj csak arra, hogy Ang­lia és Oroszország egymagában csak jóval huzamosabb pokol után nyer­hette volna meg a háborút pláne, ha ehhez Japán is hozzákomplikálódik. Az amerikai népet viszont hadba vinni japán provokáció nélkül egyszerűen nem­ volt lehetséges, Japánnak pedig minden oka megvolt ingyen megkapa­rintania Kelet-Indiát, Indokínát Sziá­mot aztán várni, készülni és tizenöt­öt t az esztendőn belül megverni Ame­rikát. Arra tehát, hogy Pearl Har­­­bour-t megtámadják, sem politikai, sem katonai indokuk nem volt. Hogy ebbe a feneketlen marhaságba Roose­velt és a British Intelligence mint uszatja bele a japánokat, vesztüket okozva és lehetségessé téve, hogy Amerika belépjen az európai hábo­rúba is, valószínűleg örök titok ma­rad. Ennek a népnek ugyanis aligha lehet megmagyarázni ama komplikált tényt, hogy máskülönben Amerika ti­zenöt év múlva, Anglia veszte után kénytelen lett volna megallni magát és az, hogy Roosevelt kiprovokálta a háborút, nemcsak Európa megmen­tése volt, hanem Amerikáé it. Pearl Harbour napján, mikor a japánok beleharaptak a horogba, a rendkívüli öröm mellett csak egy aggályom volt hogy tudniillik Hitler az ellen-Mün­chent (amit Pearl Harbour jelentett) egy másik nagy trükkel pararolta, felháborodva szövetségese aljasságán él a fehér faj összetartását hirdetve, hitszegően hadat szen Japánnak. Ez egy azonnali angol—német kompro­misszumos békét jelentett volna, mert Amerikát a feje tetejére áldotta volna s annyi hajmeresztő fordulat után­­ pompásan illett volna e háború ké­pébe. Szerencsére ennyi esze a barna bo­londnak már akkor sem volt A­ui közben elsikkadt az persze mit a Franklin Delano Roosevelt nagy tette, mely történelmi szempontból egyszer talán majd ért­hetetlen is lesz, sőt egyszerűen eltűnik a történelemkönyvek trünpla adata mögött hogy aszongya «...és akkor a japánok figyelmeztetés­ét hadüzenet nélkül megtámadták Pearl Harbour-t egy flottabázist Oahu szigetén, mire az Egyesült Államok...» és így tovább, F. D. Roosevelttel kapcsolatban pedig csak annyit fognak mondani, hogy külpolitikájában de Gaulle-lal szemben francia royalistákat favorizált, ami sznobizmusára és rövidlátására jel­lemző, továbbá teljesen képtelen volt Argentínával rendet teremteni stb. De hát ez a nagy opportunisták közös baja: jelentőségüket csak a kortárs tudja megítélni s utánuk nem marad egy eszme, melyhez dolgaikat és sze­mélyüket hozzáfűzték — utánozhatat­lanok voltak és az aktuális világ ügyeiben oly tehetségesek, hogy a vi­lág változásai közepette, egy kis elto­lódás után, már nem is lehet követni, voltaképpen mit is tettek. Lincoln úgy áll­ott az ország fölött, hogy minden nap egyszer-kétszer árnyékába lépsz. F. D. R­oosevelt még egy esztendeje sincs, hogy meghalt és a dolgoknak már nincs közösségük vele. Pedig sokan hiszik, hogy ez a nagy opportu­nizmus, mely mindig a pillanatnyi, legjobb megoldást találta meg, lénye­gesen bölcsebb volt és lényegesen hu­mánusabb, mint azok, kik egy eszme bűvkörében konokul és vakon áldoz­nak fel mindent és mindenkit fanati­kus dogmáik miatt. A jövendő min­denesetre ezek mellett áll. (Jövő számunkban folytatjuk.) sm I CIPŐKRÉM­I BÉLYEGZŐFESTÉK ÍRÓ- és TÖLTŐTOLL TINTA GYERTYA PARKF.TTP ASZTA HÁZILAG ZOMÁNCFESTÉK Ufl'o Vewifiiivek EgM­ Mg UoelSnyDrebben kríllállal veszünk és eladunk Ul«f:all»»» aranyat, ezüstöt Brellin és Tauber kUzvont yl„ Nagymaaft-O. naM!-omi«4 am­iMt Családi házat, villát vásárolunk, a­zonnal lekötünk, azonnal előlegezünk. Gravitas B.T. V. Kre­flsberg utea 26. II. am. 7. Telefon: M8-711 chaladás Vár megint... címmel Ferdinánd Per­out­ka, a prágai Svobodne S­oviny egyik számában a szlovákiai anti­szemita heccekkel kapcsolatban cikket írt. Minthogy egyetlen szlovák tilta­kozó szó sem hangzott el a zsidóelle­nes hajsza ellen, a legnagyobb élő cseh közíró emelte fel szavát Cikkéből a már-már halottnak hitt masaryki szellem száll nyílt, egyszerű és nemes humanizmusának erejével, amelyből mindenki tanulhat . Szlovensz­kóban az antiszemita hangulatra külön kifogást találtak: a zsidók állítólag nem vettek részt megfelelő számban a szlovák felkelés­ben.* — Tényleg lehet, hogy Beszterce­bánya körül a zsidók nem vettek részt megfelelő számban a felkelésben — ezt nem tudom. De az közismert, hogy a szlovák gárdisták buzgó segít­ségével ebben az időben Szlovenszkó már jóformán teljesen meg volt tisz­títva a zsidóktól, akik akkor a leg­rosszabb napokat élték át a gázkam­rák ajtóinál és a haláltranszportok­ban. Honnan jöttek, volna akkor egy­szerre Szlovesakóba a zsidó légiók? A legküzdőképesebbek a gázban vagy a kerítésnél a fagyban pusztultak el és utolsó emlékük talán az volt, hogy erre az útra szlovák kezek lökték őket. Mégis a duklai szorosban kb. 1000 zsidó sír van, ott múltak ki a harcképes zsidók. Szlovákia 100.000 zsidója közül 80.000 elpusztult. Kell ehhez még megjegyzés? Ha azonban őszintén akarunk beszélni a zsidók rész­vételéről az ellenállási küzdelemben, akkor esetleg egyes körök számára igen kellemetlen megállapításokra jut­hatunk. Mit mondunk akkor, ha eset­leg megállapíthatjuk, hogy nyugati hadseregünknek időnként a fele zsi­dókból állt is, hogy a mi dicsőséges első orosz ezredünknek több mint fele zsidó volt. Ha egyszer a zsidók kicsz­közlik majd a harcban való százalé­kos részvételüknek hivatalos megálla­pítását, nem kell szégyenkezniök. A belső rend és az igazság érdekében ezeket a számokat rendelkezésre kel­lene bocsátani. S ha pedig valaki azt kérdené, mire lenne jó ez az igaz­ság a válasz egyszerűen így szól: az igazság az igazságnak szolgáljon. De tudjuk, hogy a zsidóknak a szlo­vák felkelésben való részvételéről megindult vitát nem a statisztikusok nyugodt szemei, hanem az irigyek zöld szemei nézik­­ alapjában véve a zsidó vagyon visszaadása körül fo­rog minden­­ a német urizálások bűze nekik nem kellemetlen, mert ez a ta­ját tányérjukról száll fel ÚTLEVEL FÉNYKÉPEK ÓRÁN BELÜL Pakiti FOTO*® ftrus A magyar iskolapolitika sürgős feladatai írta: Dr Koczkás­ Gyula egyetemi tanár A magyar iskolapolitika irányvonalát elsősorban az a tény szabja meg, hogy még mindig nem tudjuk végrehajtani Eötvös József általános iskolaköte­lezettségre vonatkozó törvényét A törvény végrehajtásának pedig elsősorban ez az akadálya, hogy még mindig nincs megfelelő számú elemi népiskolánk. Majdnem 80 éve, hogy az Eötvör féle javaslat törvény lett, de a törvény ma se hajtható végre. A jövendő magyar iskolapolitika számára ez a megdöbbentő adat egyúttal nagyon tanulságos. Tehát iskolapolitikánk legfontosabb feladatá­nak tartom, hogy" tegyük lehetővé minden magyar gyerek számára, hogy isko­lába könnyem, kevés fáradsággal eljuthasson. Iskolákat kell tehát építeni! Minél több tanterem álljon a tanulni vágyó magyar gyerekek rendelkezésére. De nem elég üres tantermeket építeni, gondoskodni kell ezeknek megfelelő felszereléssel való ellátásáról is. Ma ugyanis az a helyzet, hogy meglévő isko­­láinknak — most már nemcsak az elemi, hanem közép- és felsőfokú isko­láinkra is gondolok — felszerelése nagyon sivár. Iskolai könyvtáraink rendszer­telenek és elavultak. A vallás- és közoktatásügyi minisztériumtól kapott köny­vek legnagyobb része hasznavehetetlen és értéktelen munka. Úgynevezett • illusztris* szerzők és protekciós írók gyenge könyveit vásárolta meg a minisz­térium s ezekkel tömte meg az iskolai könyvespolcait. Ezek a könyvek hasz­nálat nélkül foglalják el a helyet a polcokon. Senki se forgatja őket. Ha ezen a pénzen igazán értékes könyveket vásároltak volna, m­a minden iskolának szép könyvtára lehetne. Az iskolai könyvtárak ügyét tehát minél előbb rendezni kell. Javaslatom az lenne, hogy egy tanács ajánlatára minden iskolában egy­formán legyen meg bizonyos könyvanyag. Az iskola tanári kara azonban kap­­jon még külön pénzt is a könyvtár fejlesztésére, ahol a tanárok egyéni kíván­sá­ga messzemenően teljesülhetne. A könyvtárakon kívül baj van még az iskolai szertárak­kal is. A baj itt még talán idültebb, mint könyvtárainknál. Szertáraink felszerelése legalább 100 ével elmarad egy a mostani igényeknek megfelelő felszereléstől. Vonatkozik ez természetrajzi, kémiai, fizikai, földrajzi szertárainkra egyaránt. Rendet itt is csak úgy lehetne teremteni, ha minden iskola minden szertára számára egy országos bizottság megállapítana egy alapvető fontosságú felszerelési anyagot. Ezt minden iskola számára központilag szerezné be a minisztérium, miután az iskolák előbb bejelentették, hogy ebből a megkívánt­­alapfelszerelésből­ mi­lyen eszközök vannak meg az iskola szertárában. Közben azonban az iskola külön is kapna pénzt a szertárak modern felszerelésére. Ekkor — természete­­sen — a tanító vagy tanár saját egyéniségének legjobban megfelelő részeket fejlesztené. Így azután elkerülhető lenne az uniformizálódás, mely nagy veszélyt jelent az egyéniséget alakító iskolára. Az iskola­kérdések további, de az előzőeknél egyáltalában nem kisebb fontosságú faktorának a személyi kérdéseket tehetjük. Nagyon jól tudjuk, hogy ideális állapot az lenne, ha a tanítók és tanárok prófétalelkű vezetők lennének: a tanítvai­ nevelés szerelmesei! Sajnos, ez elérhetetlen vágy! A tanítói és tanári pálya is egy a sok megélhetési pálya közül és így természetes, hogy ugyanúgy, mint a többi összes pályáknál, olyanok is lépnek erre a pályára, akiket sem lelki, sem szellemi adottságaik nem predesztinálnak erre. De még ezt is­ el lehetne viselni, ha a magyar közoktatás hivatalnok-munkásai az átla­gos, vagy ennél is jobb munkaerők lennének. A mai helyzetkép azonban azt mutatja, hogy ezekre az idealizmust, tudást, lendületet követelő pályákra nagy­többségben igen silány ember­anyag megy. Ennek más oka nem lehet, csak az, hogy pályánk a legrosszabbul fizetett és legkevésbbé tekintélyes állami állásokkal kínálja meg a feléje törekvőiket, így aztán a néhány igazán nevelő­egyéniségen kívül csak azok mennek tanítónak vagy tanárnak, akik más, job­ban jövedelmező és nagy karrierlehetőségeket kínáló pályákon bármi okból is nem tudtak érvényesülni. Ezen mielőbb segíteni kell! A segítés módja adva van: kívánatosá kell tenni a tanítói és tanári pályát! Ekkor azután érvénye­sülhetne a helyes kiválasztási elv, amely aztán csak az értéket embereket hagyna ezen a pályán. A tanítókat és tanárokat­­hiát úgy fel fizetni ahogyan azT nehéz és fontos hivatásuk miatt meg is követelhetik. Mert nézzük csak, mi a helyzet mort a pedagógusok fizetésével kapcsolatban. Ma éppen úgy, mint teg­nap — de mondhattam volna úgy is, hogy demokráciánkban, a nyilas uralom alatt vagy a feudális korban — az összes tisztviselők között a tanító és tanár van a legrosszab­bul fizetve. Demokráciánknak is mostoha gyermekei vagyunk.­­Természetesen állandóan hangsúlyoznom kell, hogy a mi demokráciánk, mert a nagy triász: Roosevelt, Sztálin, Churchill nemcsak mondták, hogy a legfon­tosabb teendő a háború utáni a társadalmak megnevelése, de ebben a három országban a legmegbecsültebb foglalkozás tényleg A pedagóguséi) Mérnökeink fizetésükön kívül igen tekintélyes százalékot kapnak még pótdíjként, katonáink és rendőreink — csakúgy, mint a közelmúlt rosszemlékű katonai és rendőr, államaiban — többféle pótdíjat és különböző kedvezményeket élveznek; bíráink a köztisztviselői ranglétra legjobban jövedelmező beosztásában vannak; jogá­szaink a ranglétra legfelső fokáig is eljuthatnak minden nagyobb neh­ézség nél­kül; viszont tanítói rendünk 8 évig tapos egyetlen fizetési osztályt és horribile dictu, az ország legnagyobb értelmiségi rendjéből csak 10% juthat el az V. rangosztályba, tovább pedig pedagógus számára nincs nyitva ajtó! Ma még rosszul értelmezik nálunk a demokráciát! * Kultuszkorulányunknak sietve korri­gálni kell a hibákat, ne várja meg, míg ez a békességes és szerényen dolgozó pedagógus­ rend megúnja igavonó helyzetét és harcolni kezd. Elég volt a külön­böző színű kormányok ígérgetéseibe. Utoljára kéri még a tanítóság és tanárság helyzetének gyökeres javítását! Ha kéretünknek most nem lesz foganatj­a, akkor majd követelni fogunk. Nem elég azonban a magasabb fizetés. Szükség van arra is, hogy függetlems­­égünk minden tekintetben biztosítva legyen! Éppen ezért meg kell valósítani mielőbb azt is, hogy tanító vagy tanár ne legyen áthelyezhető, csak saját kére­tére, vagy fegyelmi vétség miatt. Amikor már a tanító és tanári pályát kitüntetett pályává tettük, előállha­ttunk követelményekkel is. Arra gondolok, hogy a tanító és tanár hivatali pályár­­ám csak úgy juthasson előre, ha pl. 5 évenként versenyvizsgáktól tesz, így azután minden tanító és tanár részére biztosítva lenne szakjuk intenzív művelése, mely a tanítva-nevelés egyik legfontosabb biztosítéka. Tanfolyamok időnkénti rendez­ésével, magyar nyelvű szakkönyvek kiadásával lehetne a célt minél eredményesebben szolgálni. A versenyvizsga alól egy tanács javaslatára felmen­tést is adhatna a magasabb hatóság, ha a tanító vagy tanár önálló tudományos cikkeket vagy könyvet irt. Így a kutató­munkára szoktatnánk rá tanítóinkat és tanárainkat. Igen fontos és lényeges feladatnak tartom, hogy az iskolai és iskolánkb­ü­li nevelés tengelyébe egyaránt a természettudományokat állítsuk. Ezek a tudomá­nyok — mint azt magam is többhelyütt részletesen kifejtettem — a tények ismeretére és azok helyes megbecsülésére, szerénységre, Istennel szemben aláza­tosságra, határozottságra, a szellemet elismerő helyes tekintélytiszteletre nevel­nek és ezeknek a tudományoknak köszönhetjük életünk minden kényelmét, esz­tétikai érzékünk helyes fejlődését, biztos ismereteink legnagyobb részét, erköl­csi felfogásunk kristálytiszta formáit és a Mindenhatóhoz való­­tartozás legembe­ribb módját. De a természettudomány adta az emberiségnek az induktív gon­dolkodási formát is, előljár ez a tudomány a leleményesség és ügyesség fejlesz­tésében, de arra is nevel, hogy nem szabad sietni az általánosításokkal, miáltal korunk legveszedelmesebb betegsége — a dilettantizmus — ellen veszi fel ered­ményesen a küzdelmet. Ha most mindehhez hozzáveszem azt is, hogy a ma­gyar embert egyik legjellemzőbb tulajdonsága, szemlélődő természete predeszti­nálja a természettudományok tanulására és művelésére, akkor — azt hiszem — semmi akadálya nem lehet annak, hogy éppen a természettudományokat állít­suk oktatásunk homlokterébe. A tankönyveken kívül jó segédkönyvekről is gondoskodni kell, amelyekben a támító és tanár a tanítandó anyag mesteri feldolgozását találja meg. Különö­sen hiányzanak a természettudományoknál a kísérletek összeállítását leíró segédkönyvek, melyek sok demonstráció leírását tartalmaznák, melyeik közül m­inden tanár a hajlamának leginkább megfelelőt választhatná ki. Gondoskodni kell arról is, hogy mindenfajta iskolában feltétlenül legyen vetítőgép, fémgép és rádió is, melyek elengedhetetlen feltételei a szemléltető, modern tanításnak. Gondoskodni kell arról is, hogy oktatófilmjeink minden iskolafajtára külön készüljenek, mert így­ehet csak a film a tanítás szerves kiegészítő része. Tdom, hogy rengeteg a kívánság i­s­­ tönkretett, szerencsétlen ország nehezen tud.­a csak mindezeket megvalósítani, de az az ország, mely a jövő fel­edésének alapjait nem a nevelés kérdésének minél tökéletesebb megvalósítá­sában látja, nem érdemli meg az életet! Mi pedig nagyon szeretnénk álni!

Next