Haladás, 1947 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1947-12-25 / 52. szám
10 Csipkerózsa — Az. Nem olvastál tőle semmit? ... Most jár Mónushoz. És Mónus hagyja, hogy menjen a maga útján, meghallgatja a fejtegetéseit, a vívódásainak leírását, az idézeteit a költőkből és filozófusokból, úgy hallgatja, mintha tanulni akarna tőle, sőt, amilyen okos, még az is lehet, hogy igazat színlel, hogy valóban tanulni akar öreg fejével a fiatal elcsapott tanártól ... És maga csak néha vet bele néhány szót tapintatosan, a kellő helyen... és tudom már, mi lesz a vége. — Hm. — Látod ... tudni kell emberekkel bánni. Okosnak kell lenni. — Nem akarom lebecsülni Mónust, de talán mégis csak más feladat veled és azzal a barátoddal, mint a tömegekkel... — Úgy gondolod, könnyebb? Talán nehezebb. De különben is: tudod, milyen remekül bánik Mónus a munkástömegekkel? — Igen... ha minden tömeg „munkástömeg" volna — feleltem. — Könnyebb dolgunk volna. Kissé eltévedezett: — „Ha munkástömeg volna .. Hiszen az, csak nem tudja még. Attól szenved, hogy lélekben nem igazodott még hozzá a gazdasági funkciójához, a gazdasági lehetőségeihez, ahogy a pubertásos gyerek szenved attól, hogy nem képes még a szerveit tudomásul venni. Ki kell analizálni, meg kell gyógyítani. Az osztályfelszabadítás ideggyógyászati kérdés. Furcsa, hogy ezt te nem érted. Furcsa, hogy én vagyok a marxista és te a humanista és közben te bízol az osztályban és én az emberben. Igen, hajtogatta, az emberrel vitán kell bánni, mint a gyerekkel, mint a beteggel. Bölcsen télt, bár kapkodva. A vitagnalízisből átcsapott saját pszichoanalitikai megpróbáltatásaiba. Megmlítette, hogy Hatvany Bertalanis kapott pénzt a kezelésre. — Kitől? — A Bercitől. Hiszen ismered. Csakugyan ismertem, barátok ittunk, sokat vitatkoztunk és ugrattuk egymást. De hogy Attilának mecénása, azt úgy titkolta, mint a zsidó hitközségi elnök a sonkaevést. Fogalmam sem volt róla,gy érintkeznek. — Hüh, van egy ötletem — folyttá Attila. — Őt kellene bevonni a lapba, pénzt is adna. Ugyan, ne légy ilyen naiv — éleltem. — Amíg Krisnamurti nem vesz részt benne, addig nem látsz tőle egy garast sem. — Én máris láttam. — Az más, az személyi támogatás... — Meg fogod látni... és Németh Bandinak sokat kell írnia vele. Verset, olyat mint a Lovacska. Amíg költészetről beszélt, hagyján. De amikor visszasiklott a szociálpszichoanalízisbe, újra kászolódni kezdtem. — Pali, Palcsi, Palcsinkó, ne most. — Még egy Palcsinkó és rúgok. Mi több, Tilinkónak nevezlek. — Igazán, ne menj most. Végre beszéljük ki magunkat. Tégy próbát velem... . Ez a felszólítás nemcsak az aznap esti beszélgetésre szólt. Egy mindkettőnk életét befonó quidpro quo-ra szólt, amelynek játékszabályaihoz attól fogva görcsösen ragaszkodott — majdnem azt mondhatnám, még legutolsó hónapjaiban is, az elmebajtól sem zavartatva magát. Arról, hogy milyen a világ, nem volt illúziónk. De bennem a jogérzék hipertrófiája, benne a gyógyító és szerető akaraté, arra sarkall minket, hogy együttes fondorlattal kövessük magasztos útján azt, „Ki győzni Athént csellel is szorítja". Tisztában voltunk azzal, hogy csak agyat érdemes adni, ami túlságosan jó ahhoz, hogy kelljen. De hát tegyünk egy közös próbát, fogjunk össze, hogy saját érdekében rászedjük Magyarországot ... — Igazán ne menj most — hajtogatta. — Igyál még egy feketét, attól majd felfrissülsz. — Tudod, mit ha már leterrorizáltál, ne rendeljünk valami egyebet? Mondjuk, rumos teát, sonkával, pirítóssal? Megéheztem, biztosan te is. Meghívlak. — Azt nem lehet — szabadkozott. — Én marasztaltalak, te vagy a vendégem. — Ne beszélj szamárságot. Heveny kis vita indult meg arról, hogy melyikünké a cecix. Majd felcsillant szemében a ,furfangos csecsemő" mosoly; vissza-visszatértek arcára a húszéves kópé incselkedő vonásai, azé, akinek vagy tíz évvel ezelőtt Sainzban ismertem: — Palcsi... no ne haragudjál... Pál, így jobb? hát igazán ragaszkodól hozzá, hogy a te vendéged legyek ma este? — Ragaszkodom. — Hát nem bánom. De egy feltétellel. Hogy akkor ne egy szelet sonka legyen pirítóssal. Teljes vacsora legyen, rostélyos. — Persze, édes Attilám. Bor is lesz hozzá, ennek a kávéháznak egészen jó saját töltésű palackjai vannak. — Nagyszerű. Látod, csak bánni kell tudni az emberekkel. Rajtad megkezdtem, írja budapesti és londoni emlékek ! Ignotus Pál tusztflon, Dob uka 6. Tel: 227—691 gyarmatárú és hüvelyes nagykereskedés * A Közellátási Kormánybiztosság főelosztója. Vidék* kereskedők bevásárlási helye. Spanyol, angol orosz nyelvtanfolyamok Berlitz-School IV., Vörösmarty tér 2. 13. HA PEDIG NEM HASZNÁL A SZÉP SZÓ... Azt tervezgettük tehát néhány éven át, hogy igyekszünk összefogni a szociáldemokrata intellektuálisokat, a kommunistákat, a haladó liberálisokat és (ha és amennyiben vannak) a baloldali katolikusokat és egyéb olyan hagyományhű zendülőket, filológusokat, költőket, akár elefántcsonttornyosokat is, akiktől legalább remélni lehet, hogy sem készakarva, sem öntudatlanul nem alacsonyodnak a feudális kaszt-uralom vagy a völkisch-fasiszta világhódító kísérlet ügynökeivé. Készülő folyóiratunknak én a „Zord idő" címet javasoltam, másoknak „Urbs" tetszett volna vagy „Európa", de József Attila csakazértis kitartott saját ötlete, a „Szép Szó" mellett, amely annál jobban tetszett neki, minél többen olvasták fejére, hogy „nem korszerű". Nem baj, vallotta, ha játékosnak hat. (Folytatjuk.) HALADÁS FILM Jegyelővétel 14 napia Jegyelővételi pénztár a Nemzeti Színháznál is. Y E L L GYERMEKJÁTÉKOK Nagy választókban ANDRÁSSY ÚT 32. Ango! Magyar Szállítmányozási R.-T. V. Gróf Teleki Pál u. 24 Tel.: 120-547,125-423 HALADÁS GENFI levél írja: Karinthy Ferenc Genf, december hó A tó csücskében egy kis sziget: Jean Jaques Rousseau szigete. A ^ «Társadalmi szerződést írója menzírláb üldögél kő a palatán, fmem sovány feje előrehajlik kissé, bal lábát két-három könyvön pihenteti, homloka körül galambok. De ezek már elevenek és a békét hirdetik, a békét, amelyet mindennél jobban őriz a francia forradalom prófétájának szülőföldje. A város csöndje, a széles, szellős, hideg utcák csak rövid menedéket adhatnak a forradalmárnak, a világfelforgatónak: ha eljön az órájuk, szöknek azok maguktól is, odahagyva a merev, fagyosan szikrázó hidakat, tereket, elhagyva a Mont Clanc hármas csúcsát, amely a tó felett, a heawk feleit fehérlik ide. A Landon kávéházban mutogatják meg az asztalt, ahol Lenin üldögélt s írta az állam és forradalom fejezeteit, hogy aztán lezárt vagonban futva át Németországon, a pétervári finnországi pályaudvaron mondja el egy autó tetejéről forradalmi beszédét. De itt élt Mussolini is a Alardia su Roma előestéjén, innen indult, hogy feketeinges önimádó seregivel végül is a bukásba meneteltesse hazáját. Svájc szabad polgárait mindez nem érdekli, nem érdekli őket, mi történik másutt. De a hazájuk földjére lépő idegent nyomtatott levélben oktatják ki, milyen viselkedés illő a rendes emberhez. a A svájci lakosság — intik már a hadron vagy repülőtéren — meg szokta tartani az élelmiszerelosztás rendelkezéseit. Ugyanezt várjuk el vendégeinktől.» Még nagyobb tartózkodás, óvatosság, sőt gyanakvás árad a másik nyomtatványból, mely szűkszavú udvariasággal arra figyelmeztet, hogy amennyiben politizálnánk, 24 óra alatt kitoloncoltatnak. Hárman érkeztünk: két fiatal lírikus, meg én. Behúzott nyakkal, halálra ijedve baktatunk a pályaudvar naranccsal, banánnal, aranytokos havannaszivarral sárgálló kirakatjai közt s megfogadjuk, hogy inkább a nyelvünket vágatjuk ki. Pedig csapda van elég. Ahány ember, annyi kérdés: mi a helyzet otthon, a véleményünk Trumanról, az Egyesült Nemezetekről, békét hiszünk vagy háborút, trit várunk a londoni konferenciától. Egymásra tologatjuk a választ, általánosságokat hümmögünk, eltereljük a szót. De már a pályaudvaron, a mosdóban ismerős, boldogító hazai kép: a falon a szokott obszcén Ceruzarajz, mélységes szeretetes s megértéssel domborítva ki az intim részleteket. Fellélegzünk, a feszültség enged, kezdjük magunkat itthon érezni. Alatta már kéztől származó feddés: «Pfui, du Schwein, P. d. A.» A rövidítés mögött az Üdvhadsereget sejteni, de az első újságból kiderül: Partei der Arbeit, munkapárt. Az itteni szélsőbaloldali tömörülés. Hét képviselője van a kétszázból. Genf hideg, ködös, de nem fűt. Ablakai szimplák, takarói vékonyak, mediterrán városnak játssza magát. Az utcán a járókelők kisbabáiban sétálgatnak, kalap nélkül, nyüzsögnek a mozik, kiúlítások előtt. A Moos galériában Lurcat roppant gobelinjei: ő már nagyüzemben dolgozik, nem úgy, mint a mi Ferenczy Noémink; a fonalat sem maga fonja, szőttesét se maga szövi. Egy tornyot bérelt Franciaországban, St. Laurens de Tours-t, fényképek mutatják, mint dolgoztatja munkásseregét műhelyében. Ragyogó képzelet, de sehol a Ferenczy meleg színei, puha átmenetei, sehol az az aprólékos gond, a hosszadalmas szenvedő pepecselés, ami az ő szőtteseit remekké avatja. Nagyiparos. Vasárnap délelőtt, háborús emlékünnep. Katonák vonulnak föl, hatalmas, csindadramával, síppaldobbal. A város, amely százados békéjét őrzi, mély tisztelettel figyeli katonáit: a járókelők kalapot emelnek, tábornokok színes csapatja vöröslik a járdán, motorok berregnek, diákok menetelnek zászlókkal, botokkal. Az emlékmű elé tódulnak mind, amit aháború alatt a hazáért elhúnytak, tiszteletére ültek, mint a felírás óvatosan közli. Magyar barátommal azon törjük a fejünket, vájjon miben halhattak meg szerények. Irfdienzában. Tüdőgyulladásban? Két éve láttam Pesten egy svájci világháborús filmet. A hőst karácsomi estéjén párórás őrségbe rendelték, de a többiet kel szeretett volna ünnepelni. Dienen oder net ellenen? — ez volt a svájci nyelvjárásban megfogalmazott katarzis: már-már elbukott a becsület mezején, de végül győzött benne a kötelességérzés. A svájciak számára körülbelül ez volt a két világháború, min az ünnepség, ének,beszédek falunak, mi a Sokat szenvedett nép fiainak gőgjével csendesen vigyorgunk. Ebédre a Nemzetek Palotájába vagyok .'fiatalos. Az UNO bizottsága itt ülésezik. Európa legnagyobb épülete ez, mint Mr. Barker meséli, hazánk irodalmának régi barátja, aki nyelvünket is ismeri, magyarból fordít, most az Egyesült Nemzetek információs szolgálatának igazgatója. A második legnagyobb Varsailles. Ezt itt a harmincas években építették, öt esztendeig. Mindegyik ország legjava termését adta. A gránitot a finnek, a fát Afrika, a márványt Olaszország, a gumit Dél-Amerika. Félórát bolyongok a végtelen folyosókon, míg vendéglátómat keresem. Letévedek az udvarra, a kertbe is, a kapukon, oszlopsoron át roppant épület-, fá- s virágszimmetria kínálkozik. A tó felőli oldalon a kertben óriási földgolyó, az országokat keresem rajta, de csak égöveket találok. A vízről felszáll a köd, hátul megjelennek a hegyek. A néptelen liget, az utak, kövek oly frissre seperve-sikálva, hogy elszitt cigarettámat negyedóráig cipelem markomban, míg egy csatornanyilásba be merem ejteni. Végre megtalálom az Utat: hatodik épület, ötödik lépcső, harmadik emelet, C folyosó ... Megindulunk a fénylő kaucsukszőnyegen, lifteken suhanunk föl s le; egy ajtó mögött a kisebbik tárgyalóterem világlik föl. A bronzajtó kitárul — itt minden mestermunka — már a padsorok közti szőnyegek isszák föl lépteink zaját. A falon José Maria Sert freskói háborúról és békéről, a mennyezeten az öt világrész öt jelképes keze akaszkodik össze, a megegyezést példázván. — A mennyezet sarkában még egy bástya torony rajza is: a Salamancai egyetemé. Hogy miért éppen az, magyarázták, de sajnos elfelejtettem: annyi biztos, a népeknek valamelyik első fontos összefogására emlékeztet. Sokkal érekesebb ennél a festmény: ha megindulunk lent a padok között, a mennyezeten a torony is vándorolni kezd visszafelé, mintha tolnák. A spanyol festő kis optikai tréfája. Az előcsarnok ragyog, kong. Megállapodunk benne, hogy kosárlabda mérkőzésre igen alkalmas volna. A nagyterem, mint valami színház, padokkal, karzattal, galériákkal, függönnyel, de a zárt föggörig mögött csak újabb padsorok. A terem homályos félek a sok üres széktől, kettesben ballagunk ideoda, fölkapaszkodunk az elnöki emelvényre. Vezetőnk mutogatja a rádiószerkezetet: ha a szónok, mondjuk kínaiul aszél, csak azt a hallgatót kell a fülemre tennem s csavarhatom máris a kapcsolót: angol, orosz, francia, német vagy magyar fordításban akarom-e hallgatni? Megszédül bennem az egyetemi nyelvész: hát feltálálták volna a föltr lár alatlant, az ember helyett beszélő, helyette gondolkodó gépet? Vezetőm jóindulatúan megnyugtat, hogy nem egészen, amott a kis ablakok mögé üldögélnek a tolmácsot; — igen kiválók s gyorsak persze — azok fordíthatjá az épp elhangzó beszédet s alig maradnak el fögötte túj-harminc másodperccel. Az ő hangjuk közt válogathat a csavar. Beülök az elnöki székbe. Vezetőm udvariasan mosolyog: a vendége vagyok, eltűri szeszélyeimet. Próbálom elképzelni, mivel fordulnék itt az utolsó sz i jogán a háború mellett döntött népekhez. Áralkodik bennem a színész, a szónok, a humanista Rousseauval kezdeném? Vagy Platónnal, Darwinnal? Köszörülném a torkom, nyelvem hegyéről bizonytalan töre ' dék szisszen elő: Messieuts'... Vezetőm kérdő-csodálkozva rámnéz. — Menjünk — mondom. A büfébe süfylyedünk alá, Mr. Barker rendeli meg az ebédet, magyar barátai felől érdeklődik. Nem él már közülük Szerb Antal, Radnóti, Szomory, Halász Gábor, Móricz Zsigmondot a század egyik legnagyobb írójának tartja. Karinthy «Nagy humoros világtörténetek-ről beszél, amit együtt tervezgettek s ami csak tervnek maradt meg. Meg az «Utazás a koponyám körül »-ről, amit ott szervben — meg is mutatja — abban a kis fehér villában fordított éppen angolra, mikor a halálhírt megkapta Rajong Gyergyai Albertért, dicséri nyelv-, tudását, a jó hatásról emlékszik, amit itt keltett. Amit persze nem minden svájci magyaról lehet elmondani. Gyalog ballagok hazafelé a tó partján. Alkonyodik, mire a hidzsilipek közé érek: a vizén ezer táguló karika gyűrűzik. Azt hiszem az eső esik, de nem: a milliószám rajzó halak ficánkolnak csak föl a levegőbe. Sirályok vadásznak rájuk, oly mélyen szállnak, hogy a vizet szántják tollakkal, hosszú görbe nyomot hagyva színén. Aztán elered az igazi eső is. A tó csücskében a sziget fái, kövei nedvesen csillonnak. Jean Jamies Rousseau tollával az ég szürke hátterébe bök. Reizmenn János, a világot járó és most idehaza tartózkodó magyar fotoriporter szép és érdekes kiállítást rendezett a Szovjeunióban és Párizsban készült fényképeiben. A művészi fotográfia és a riporteri ötletesség adott találkozót a jólrendezett kiállításon, ahol kétségtelenül kitágul szemünk mai világunkra. is Mati BUDAPEST V, DOROTTYA-UTCA 6. Telefon: 183—880 Alapítva 1869 évben Ezelőtt: Malvieux C. Alapítási év: 1829 BUDAPESTI FIÓKOK: II, Mártírok-útja 8. IV, Múzeum-körút 1. V, Marx-tér 5 V, Nádor-utca 25. V, Pannónia utca 23. VI, Andrásy-út 30. VII, Erzsébet körút 41. VII, Somogyi Béla út 25 VIII, József körút 50. VIII, Rákóczi út 75. XI, Bartók Béla út 51. Pénzvizeli érdekeltségek az ország jelentősebb városaiban