Haladás, 1947 (3. évfolyam, 1-52. szám)

1947-12-25 / 52. szám

10 Csipkerózsa — Az. Nem olvastál tőle sem­mit? ... Most jár Mónushoz. És Mónus hagyja, hogy menjen a ma­ga útján, m­eghallgatja a fejtege­téseit, a vívódásainak leírását, az idézeteit a költőkből és filozófu­sokból, úgy hallgatja, mintha ta­nulni akarna tőle, sőt, amilyen­­ okos, még az is lehet, hogy igazat színlel, hogy valóban tanulni akar öreg fejével a fiatal elcsapott ta­nártól ... És maga csak néha vet bele néhány szót tapintatosan, a kellő helyen... és tudom már, mi lesz a vége. — Hm. — Látod ... tudni kell emberek­kel bánni. Okosnak kell lenni. — Nem akarom lebecsülni Mó­nust, de talán mégis csak más fel­adat veled és azzal a barátoddal, mint a tömegekkel... — Úgy gondolod, könnyebb? Ta­lán nehezebb. De különben is: tu­dod, milyen remekül bánik Mónus a munkástömegekkel? — Igen... ha minden tömeg „munkástömeg" volna — feleltem. — Könnyebb dolgunk volna. Kissé eltévedezett: — „Ha munkástömeg volna .. Hiszen az, csak nem tudja még. Attól szenved, hogy lélekben nem igazodott még hozzá a gazdasági funkciójához, a gazdasági lehető­ségeihez, ahogy a pubertásos gyerek szenved attól, hogy nem képes még a szerveit tudomásul venni. Ki kell analizálni, meg kell gyógyítani. Az osztályfelszabadítás ideggyógyászati kérdés. Furcsa, hogy ezt te nem érted. Furcsa, hogy én vagyok a marxista és te a humanista és köz­ben te bízol az osztályban és én az emberben. Igen, hajtogatta, az emberrel vitán kell bánni, mint a gyer­ekkel, mint a beteggel. Bölcsen télt, bár kapkodva. A vitag­nalízisből átcsapott saját pszicho­analitikai megpróbáltatásaiba. Meg­mlítette, hogy Hatvany Bertalan­is kapott pénzt a kezelésre. — Kitől? — A Bercitől. Hiszen ismered. Csakugyan ismertem, barátok ittunk, sokat vitatkoztunk és ug­rattuk egymást. De hogy Attilának mecénása, azt úgy titkolta, mint a zsidó hitközségi elnök a sonka­evé­st. Fogalmam sem volt róla,­gy érintkeznek. — Hüh, van egy ötletem — foly­ttá Attila. — Őt kellene bevon­ni a lapba, pénzt is adna. Ugyan, ne légy ilyen naiv — éleltem. — Amíg Krisnamurti nem vesz részt benne, addig nem látsz tőle egy garast sem. — Én máris láttam. — Az más, az személyi támoga­tás... — Meg fogod látni... és Né­meth Bandinak sokat kell írnia vele. Verset, olyat mint a Lovacska. Amíg költészetről beszélt, hagy­ján. De amikor visszasiklott a szo­ciálpszichoanalízisbe, újra kászo­lódni kezdtem. — Pali, Palcsi, Palcsinkó, ne most. — Még egy Palcsinkó és rúgok. Mi több, Tilinkónak nevezlek. — Igazán, ne menj most. Végre beszéljük ki magunkat. Tégy pró­bát velem... . Ez a felszólítás nemcsak az az­nap esti beszélgetésre szólt. Egy mindkettőnk életét befonó quid­pro­ quo-ra szólt, amelynek játék­szabályaihoz attól fogva görcsösen ragaszkodott — majdnem azt mondhatnám, még legutolsó hó­napjaiban is, az elmebajtól sem zavartatva magát. Arról, h­ogy mi­lyen a világ, nem volt illúziónk. De bennem a jogérzék hipertrófiá­ja, benne a gyógyító és szerető akaraté, arra sarkall minket, hogy együttes fondorlattal kövessük ma­gasztos útján azt, „Ki győzni Athént csellel is szorítja". Tisztában vol­tunk azzal, hogy csak agyat érdemes adni, ami túlságosan jó ahhoz, hogy kelljen. De hát tegyünk egy közös próbát, fogjunk össze, hogy saját érdekében rászedjük Magyar­országot ... — Igazán ne menj most — haj­togatta. — Igyál még egy feketét, attól majd felfrissülsz. — Tudod, mit ha már leterrori­záltál, ne rendeljünk valami egye­bet? Mondjuk, rumos teát, sonká­val, pirítóssal? Megéheztem, bizto­san te is. Meghívlak. — Azt nem lehet — szabadko­zott. — Én marasztaltalak, te vagy a vendégem. — Ne beszélj szamárságot. Heveny kis vita indult meg arról, hogy melyikünké a cecix. Majd felcsillant szemében a ,furfangos csecsemő" mosoly; vissza-vissza­tértek arcára a húszéves kópé in­cselkedő vonásai, azé, akinek vagy tíz évvel ezelőtt Sainzban ismer­tem: — Palcsi... no ne haragudjál... Pál, így jobb? hát igazán ragasz­kodól hozzá, hogy a te vendéged legyek ma este? — Ragaszkodom. — Hát nem bánom. De egy fel­tétellel. Hogy akkor ne egy szelet sonka legyen pirítóssal. Teljes vacsora legyen, rostélyos. — Persze, édes Attilám. Bor is lesz hozzá, ennek a kávéháznak egészen jó saját töltésű palackjai vannak. — Nagyszerű. Látod, csak bánni kell tudni az emberekkel. Rajtad megkezdtem, írja budapesti és londoni emlékek ! Ignotus Pál tu­sztfl­on, Dob­ uk­a 6. Tel: 227—691 gyarmatárú és hüvelyes nagykereskedés * A Közellátási Kormánybiztosság főelosztója. Vidék* kereskedők bevásárlási helye. Spanyol, angol orosz nyel­vtan­folyamok Berlitz-School IV., Vörösmarty­ tér 2. 13. HA PEDIG NEM HASZNÁL A SZÉP SZÓ... Azt tervezgettük tehát néhány éven át, hogy igyekszünk össze­fogni a szociáldemokrata intellek­tuálisokat, a kommunistákat, a haladó liberálisokat és (ha és amennyiben vannak) a baloldali katolikusokat és egyéb olyan ha­gyományhű zendü­lőket, filológuso­kat, költőket, akár elefántcsont­tornyosokat is, akiktől legalább remélni lehet, hogy sem kész­akarva, sem öntudatlanul nem ala­csonyodnak a feudális kaszt-ura­lom vagy a völkisch-fasiszta világ­hódító kísérlet ügynökeivé. Készülő folyóiratunknak én a „Zord idő" címet javasoltam, másoknak „Urbs" tetszett volna vagy „Euró­pa", de József Attila csakazértis kitartott saját ötlete, a „Szép Szó" mellett, amely annál jobban tet­szett neki, minél többen olvasták fejére, hogy „nem korszerű". Nem baj, vallotta, ha játékosnak hat. (Folytatjuk.) HALADÁS FILM Jegyelővétel 14 napi­a Jegyelővételi pénztár a Nemzeti Színháznál is. Y E L L GYERMEKJÁTÉKOK Nagy választókban ANDRÁSSY­ ÚT 32. Ango! Magyar Szállítmányozási R.-T. V. Gróf Teleki Pál u. 24 Tel.: 120-547,125-423 HALADÁS GENFI levél írja: Karinthy Ferenc Genf, december hó A tó csücskében egy kis sziget: Jean Jaques Rousseau szigete. A ^ «Tá­rsadalmi szerződést írója me­n­zírláb üldögél kő a palatán, fmem sovány feje előrehajlik kissé, bal­­ lábát két-három könyvön pihenteti, homloka körül galambok. De ezek már elevenek és a békét hirdetik,­­ a békét, amelyet mindennél jobban őriz a francia forradalom prófétá­jának szülőföldje. A város csöndje, a széles, szellős, hideg utcák csak­­ rövid menedéket adh­atnak a forra­dalmárnak, a világfelforgatónak: ha eljön az órájuk, szöknek azok maguktól is, odahagyva a merev, fagyosan szikrázó hidakat, tereket, elhagyva a Mont Clanc hármas csú­csát, amely a tó felett, a heawk fe­leit fehérlik ide. A Landon kávéház­ban mutogatják meg az asztalt, ahol Lenin üldögélt s írta az á­llam és forradalom­ fejezeteit, hogy aztán lezárt vagonban futva át Németor­szágon, a pétervári finnországi pá­lyaudvaron mondja el egy autó tetejéről forradalmi beszédét. De itt élt Mussolini is a Alardia su Roma előestéjén, innen indult, hogy feketeinges önimádó seregivel végül is a bukásba meneteltesse ha­záját. Svájc szabad polgárait mindez nem érdekli, nem érdekli őket, mi történik másutt. De a hazájuk föld­jére lépő idegent nyomtatott levél­ben oktatják ki, milyen viselkedés illő a rendes emberhez. a A svájci lakosság — intik már a ha­dron vagy repülőtéren — meg szokta tartani­ az élelmiszerelosztás ren­delkezéseit. Ugyanezt várjuk el vendégeinktől.» Még nagyobb tar­tózkodás, óvatosság, sőt gyanakvás árad a másik nyomtatványból, mely szűkszavú udvariasággal arra figyelmeztet, hogy amennyiben po­litizálnánk, 24 óra alatt kitoloncol­tatnak. Hárman érkeztünk: két fiatal lí­rikus, meg én. Behúzott nyakkal, halálra ijedve baktatunk a pálya­udvar naranccsal, banánnal, arany­tokos havannaszivarral sárgálló ki­rakatjai közt s megfogadjuk, hogy inkább a nyelvünket vágatjuk ki. Pedig csapda van elég. Ahány em­ber, annyi kérdés: mi a helyzet ott­hon, a véleményünk Trumanról, az Egyesült Nemezetekről, békét hiszünk vagy háborút, tr­it várunk a londoni konferenciától. Egymás­ra tologatjuk a választ, általános­ságokat hümmögünk, eltereljük a szót. De már a pályaudvaron, a mos­dóban ismerős, boldogító hazai kép: a falon a szokott obszcén Ce­ruzarajz, mélységes szerete­tes s megértéssel domborítva ki az intim részleteket. Fellélegzünk, a feszült­ség enged, kezdjük magunkat itt­hon érezni. Alatta már kéztől szár­mazó feddés: «Pfui, du Schwein, P. d. A.» A rövidítés mögött az Üdvhadsereget sejteni, de az első újságból kiderül: Partei der Arbeit, munkapárt. Az itteni szélsőbaloldali tömörülés. Hét képviselője van a kétszázból. Genf hideg, ködös, de nem fűt. Ablakai szimplák, takarói véko­nyak, mediterrán városnak játssza ma­gát. Az utcán a járókelők kis­babáiban sétálgatnak, kalap nélkül, nyüzsögnek a mozik, kiúlítások előtt. A Moos galériában Lurcat roppant gobelinjei: ő már nagy­üzemben dolgozik, nem úgy, mint a mi Ferenczy Noémink; a fonalat sem maga fonja, szőttesét se maga szövi. Egy tornyot bérelt Francia­országban, St. Laurens de Tours-t, fényképek mutatják, mint dolgoz­tatja munkásser­egét műhelyében. Ragyogó képzelet, de sehol a Fe­renczy meleg színei, puha átmene­tei, sehol az az aprólékos gond, a hosszadalmas szenvedő pepecselés, ami az ő szőtteseit remekké avatja. Nagyiparos. Vasárnap délelőtt, háborús em­lékünnep. Katonák vonulnak föl, hatalmas, csindadramával, síppal­dobbal. A város, amely százados békéjét őrzi, mély tisztelettel figyeli katonáit: a járókelők kalapot emel­nek, tábornokok színes csapatja vöröslik a járdán, motorok berreg­nek, diákok menetelnek zászlókkal, botokk­al. Az em­lékmű elé tódulnak mind, amit a­­háború alatt a ha­záért elhúnytak­, tiszteletére ül­tek, mint a felírás óvatosan közli. Magyar barátommal azon törjük a fejünket, vájjon miben halhattak meg szerények. Irfdienzában. Tü­dőgyulladásban? Két éve láttam Pesten egy svájci világháborús fil­met. A hőst karácsomi estéjén pár­órás őrségbe rendelték, de­­ a többiet kel szeretett volna ünnepel­ni. Dienen oder net ellenen? — ez volt a svájci nyelvjárásban megfo­galmazott kat­­arzis: már-már el­bukott a becsület mezején, de végül győzött benne a kötelességérzés. A svájciak számára körülbelül ez volt a két világháború, min az ünnep­ség, ének,­beszédek falunak, mi a Sokat szenvedett nép fiainak gőgjé­vel csendesen vigyorgunk. Ebédre a Nemzetek Palotájába vagyok­ .'fiatalos. Az UNO bizott­sága itt ülésezik. Európa legnagyobb épülete ez, mint Mr. Barker meséli, hazánk irodalmának régi barátja, aki nyel­vünket is ismeri, magyarból fordít, most az Egyesült Nemzetek infor­mációs szolgálatának igazgatója. A második legnagyobb Varsailles. Ezt itt a harmincas években építették, öt esztendeig. Mindegyik ország legjava termését adta. A gránitot a finnek, a fát Afrika, a márványt Olaszország, a gumit Dél-Amerika. Félórát bolyongok a végtelen folyo­sókon, míg vendéglátómat keresem. Letévedek az udvarra, a kertbe is, a kapukon, oszlopsoron át roppant épület-, fá- s virágszimmetria kí­nálkozik. A tó felőli oldalon a kert­ben óriási földgolyó, az országokat keresem rajta, de csak égöveket találok. A vízről felszáll a köd, há­tul megjelennek a hegyek. A népte­len liget, az utak, kövek oly frissre seperve-sikálva, hogy elszitt ciga­rettámat negyedóráig cipelem mar­komban, míg egy csatornanyilásba be merem ejteni. Végre megtalálom az Utat: hato­dik épület, ötödik lépcső, harmadik emelet, C folyosó ... Megindulunk a fénylő kaucsukszőnyegen, lifte­ken suhanunk föl s le; egy ajtó mögött a kisebbik tárgyalóterem világlik föl. A bronzajtó kitárul — itt minden mestermunka — már a padsorok közti szőnyegek isszák föl lépteink zaját. A falon José Maria Sert freskói háborúról és békéről, a mennyezeten az öt világ­rész öt jelképes keze akaszkodik össze, a megegyezést példázván. — A mennyezet sarkában még egy bástya torony rajza is: a Salaman­cai egyetemé. Hogy miért éppen az, magyarázták, de sajnos elfelejtet­tem: annyi biztos, a népeknek va­lamelyik első fontos összefogására emlékeztet. Sokkal érekesebb ennél a festmény: ha megindulunk lent a padok között, a mennyezeten a to­rony is vándorolni kezd visszafelé, mintha tolnák. A spanyol festő kis optikai tréfája. Az előcsarnok ragyog, kong. Meg­állapodunk benne, hogy kosárlabda mérkőzésre igen alkalmas volna. A nagyterem, mint valami szín­ház, padokkal, karzattal, galériák­kal, függönnyel, de a zárt föggörig mögött csak újabb padsorok. A te­rem homályos félek a sok üres széktől, kettesben ballagunk ide­oda, fölkapaszkodunk az elnöki emelvényre. Vezetőnk mutogatja a rádiószerkezetet: ha a szónok, mondjuk kínaiul a­szél, csak azt a hallgatót kell a fülemre tennem s csavarhatom máris a kapcsolót:­­ angol, orosz, francia, német vagy magyar fordításban akarom-e hall­gatni? Megszédül bennem az egye­temi nyelvész: hát f­eltálálták volna a föltr lár alatlant, az ember he­lyett beszélő, helyette gondolkodó gépet? Vezetőm jóindulatúan meg­nyugtat, hogy nem egészen, amott a kis ablakok mögé­­ üldögélnek a tolmácsot; — igen kiválók s g­yor­sak persze — azok fordíth­atjá az épp elhangzó beszédet s alig ma­radnak el fögötte t­új­-harminc másodperccel. Az ő hangjuk közt válogathat a csavar. Beülök az elnöki székbe. Veze­tőm udvariasan mosolyog: a ven­dége vagyok, eltűri szeszélyeimet. Próbálom elképzelni, mivel fordul­nék­ itt az utolsó sz­ i jogán a há­ború mellett döntött népekhez. Áralkodik bennem a színész, a szó­nok, a humanista Rousseauval kezdeném? Vagy Platónnal, Dar­winnal? Köszörülném a torkom, nyelvem hegyéről bizonytalan töre­ ' dék szisszen elő: Messieuts'... Ve­zetőm kérdő-csodálkozva rámnéz. — Menjünk — mondom. A büfébe süfylyedünk alá, Mr. Barker rendeli meg az ebédet, ma­gyar barátai felől érdeklődik. Nem él már közülük Szerb Antal, Rad­nóti, Szomory, Halász Gábor, Mó­ricz Zsigmondot a század eg­yik leg­nagyobb írójának tartja. Karinthy «Nagy humoros világtörténetek-ről beszél, amit együtt tervezgettek s ami csak tervnek maradt meg. Meg az «Utazás a koponyám kö­rül »-ről, amit ott szervben — meg is mutatja — abban a kis fehér vil­lában fordított éppen angolra, mi­kor a halálhírt megkapta Rajong Gyergyai Albertért, dicséri nyelv-, tudását, a jó hatásról emlékszik, amit itt keltett. Amit persze nem minden svájci magyaról lehet el­mondani. Gyalog ballagok hazafelé a tó partján. Alkonyodik, mire a hid­zsilipek­ közé érek: a vizén ezer tá­guló karika g­yűrűzik. Azt hiszem az eső esik, de nem: a milliószám rajzó halak ficánkolnak csak föl a levegőbe. Sirályok vadásznak rá­juk, oly mélyen szállnak, hogy a vizet szántják tollakkal, hosszú görbe nyomot hagyva színén. Aztán elered az igazi eső is. A­ tó csücskében a sziget fái, kövei nedvesen csillonnak. Jean Jamies Rousseau tollával az ég szürke hátterébe bök. Reizmenn János, a világot járó és­ most idehaza tartózkodó magyar foto­riporter szép és érdekes kiállítást rendezett a Szovje­unióban és Párizs­ban készült fényképeiben. A művészi fotográfia és a riporteri ötletesség adott találk­ozót a jólrendezett kiállí­táson, ahol kétségtelenül kitágul sze­münk mai világunkra. ­­is M­ati BUDAPEST V, DOROTTYA-UTC­A 6. Telefon: 183—880 Alapítva 1869 évbe­n Ezelőtt: Malvieux C.­­ Alapítási év: 1829 BUDAPESTI FIÓKOK: II, Mártírok-útja 8. IV, Múzeum-körút 1. V, Marx-tér 5 V, Nádor-utca 25. V, Pannónia utca 23. VI, Andrá­sy-út 30. VII, Erzsébet körút 41. VII, Somogyi Béla­ út 25 VIII, József­ körút 50. VIII, Rákóczi­ út 75. XI, Bartók Béla út 51. Pénzvi­­zeli érdekeltségek az ország jelentősebb városaiban

Next