Hallássérültek, 1991 (42. évfolyam, 1-12. szám)

1991-01-01 / 1. szám

2 Aöszöntő Beköszöntött az 1991. esztendő. Lapunk idei első számának megjelenése jó alkalom lenne arra, hogy mélyreható fejtegetésekbe hozzam arról, milyen bocsátnehéz és mostoha körülmények között végeztük munkánkat az elmúlt esztendőben, milyen komoly erőfeszítéseket tettünk, hogy közelebb kerülhessünk céljaink megvalósulásához. Hadd ne tegyem most ezt. Nem is tehetném őszinte szívvel, hiszen a legfontosabb törekvéseink felé vezető úton csak igen kis lépések megtételére futotta erőnkből. Büszkélkedni nincs okunk, de azért biztatóként értékelhetjük azokat jelkezdeményezéseket, amelyeknnek sikerült a múlt évben zöld utat kiharcolni. Sajnos, alapvető és legfőbb célunk, hogy tagjaink (és valamennyi hallássérült) a kommunikációs problémákból adódó mindenkori lépéshátrány ellenére úgy-ahogy sikerrel tudjanak beilleszkedni környezetükbe és a társadalomba — ma is inkább óhaj, vágyakozás, mintsem tény, az idei, új esztendő sem sok jóval kecsegtet e téren. rendszerváltás, amely a politikai életben reményekre, bizakodásra jogosít, a gazdaság terén, bár kényszerű, de számunkra, egyszerű állampolgárok számára meglehetősen elkeserítő lépésekre kényszerült. Az áremelések, a növekvő munkanélküliség, az életszínvonal csökkenése, az infláció a különböző fogyatékosságban szenvedő embereket mindig jobban sújtja, mint az átlag állampolgárt. Minden újabb szorító intézkedés csak súlyosbítja amúgy is a hátrányos helyzetüket. Nem vonhatja ki magát szövetségünk sem a kényszerítő gazdasági intézkedések alól. Ez év januártól meg kellett temetnünk a tagsági díjak összegét, szorítanunk kellett a szervezetek költségvetésén és így tovább. Tagságunknak is meg kell értenie, ma már nem számíthatunk a kizárólagos állami támogatásra; céljainkat önerőből is igyekeznünk kell finanszírozni. Meg kell tanulnunk a szűkösebb helyzetben is együtt élni szegényes hajlékunkban, mint egykor régen tették azt elődeink. Viszont, ami elmúlt , az elmúlt végérvényesen. Ma akkor tekintünk igazán előre, ha belátjuk: sorsunkért a felelősséget magunknak kell elsősorban vállalni. Kérem a sorstársakat, szerkezeteinket: segítsék egymást! Csak közös erővel, együtt munkálkodva tudjuk nagyobb megrázkódtatások nélkül átvészelni a ránk következő, nehéz időket. Az országos elnökség valamennyi tagja nevében ígérhetem: mi mindent megteszünk ezért, legjobb tudásunk szerint. Hadd idézzem Göncz Árpád köztársasági elnök újévi üzenetét: „1991 embert és emberséget próbáló, társadalmat kovácsoló esztendő lesz. Hiszem, hogy nem közös szégyenünk, hanem mindannyiunk közös büszkesége”. E gondolatok jegyében kívánok valamennyi tagtársunknak és családjának erőt, egészséget az új esztendőre! iS hadd ragadjam meg itt az alkalmat, hogy köszönetet mondjak tagjainknak, szervezeteinknek, akik üdvözlőlapok sokaságán küldték el jókívánságaikat szövetségünk vezetőségének. Hadd tudjuk be ezt annak az együttműködési készségnek, amelyre oly égető szükségünk lesz az idei esztendőben. Podani János 1991. JANUÁR A nyitott kapukat is döngetni kell! December 7-én, Budapesten, szakmai értekezletet tartott az értelmi fogyatékosok budapesti, érdekvédelmi szervezete. A tanácskozáson részt vettek a moz-gás- és hallássérültek szövetségeinek, egyesületeinek képviselői is. A jelentősnek ígérkező eseményre meghívást kaptak: Budapest főpolgármestere, a kerületi polgármesterek, az önkormányzatok képviselői, az egészségügyi, pénzügyi és más tárcák vezetői, a sajtó, Rádió, Televízió, valamint politikai közéletünk több jeles személyisége. Sajnos, a meghívottak közül alig-alig jöttek el. (Az igazsághoz tartozik: mint utóbb kiderült, sokan csak késve kapták kézhez a meghívókat, távolmaradásukat ezzel indokolták.) Mégis, épp ez a távolmaradás volt a résztvevők által egyik leginkább kifogásolt , hol kemény szókimondással, hol tárgyilagos nehezteléssel, de egy esetben sem elnézően bírált — jelenség, amely — mint többen elmondták — nem egyedi eset. Az elkeseredett felszólalók — fogyatékosokat nevelő szülők, szakemberek, az érdekvédelmi szervezetek képviselői — valamennyien felrótták: elképesztő és tarthatatlan az a helyzet, hogy a társadalom, de gyakran még az érintett szervek sem tudnak mit kezdeni a fogyatékosok ügyével — legyen akár mozgás-, látás- vagy hallássérültekről, értelmi fogyatékosokról szó —; az egész problémakörre a közömbösség, az értetlenség, a távolságtartás a jellemző. Megoldás, segítségnyújtás, az erők mozgósítása helyett legtöbbször aktatologatásba fullad egy-egy súlyos probléma, ha mégoly sürgető, jogos és alapvető emberi igény hívta is életre, sokszor kétségbeesett segélykiáltás formájában. Mintha elfelejtődne, hogy családok, emberek sorsa húzódik meg a fiókok mélyére söpört beadványok mögött. A nemegyszer (kényelmességből? hozzá nem értésből? vagy éppen a probléma súlya miatt?) inkább „kényes”-nek titulált (és így könnyebb lelkiismerettel elodázható, háttérbe szorítható) érdekvédelem legfőbb gondjainak összefoglalására Ritterné Józsa Judit, az ÉFOÉSZ főtitkára és László Péter, a budapesti szervezet elnöke vállalkoztak. Az első nehézség már ott elkezdődik, amikor egy családnak át kell élnie a traumát: fogyatékon kisgyermek született. Pánikszerűen fordulnának segítségért bárhová, bárkihez, de vagy nem a megfelelő segítséggel találkoznak, vagy nem a megfelelő időben. Ha a család nem is hull szét emiatt (60",, körüli az így bekövetkező válások száma!), bizonyos anyagi támogatást leszámítva szembe találja magát a korai, intézményes gondozás országosan megoldatlan problémáival. Pedig a fogyatékos gyermek nevelése elsősorban nem anyagi kérdés; e családoknak szervezett segítségre van szükségük. A következő, sokkszerűen bekövetkező tehertétel a tanköteles kor végén szakad a szülőkre. (Lehetetlen ugyanakkor nem említeni, hogy a viszonylag jól kiépített és eddig jól működő gyógypedagógiai iskolahálózat is a válság jeleit mutatja.) A védett iskolai környezetből kikerülő fogyatékos fiatal számára megfelelő munkahely vagy nincs nem szívesen alkalmazzák, s az eddig foglalkoztatottak közül is sokan kerülnek az utcára vagy rokkantnyugdíjjal kényszerszituációba, fokozottan veszélyeztetett helyzetbe. A foglalkoztatáspolitikában nem arra kellene törekedni, hogy 18 éves nyugdíjasokat „állítson elő” az ország. Akit lehet, azt foglalkoztatni kell, hiszen azzal, hogy a fogyatékos — kilátások és lehetőség nélkül — visszakerül a családba, az állam úgymond „visszadobja a labdát” — valamennyi teher ismét a családra hárul. Új, vállalkozáscentrikus védőmunkahelyeket kell létrehozni, új, speciális szabályozó rendszer keretében. Idős korban pedig — az anyagi nehézségek és a magáramaradottság miatt — tovább fokozódik a fogyatékos ember amúgy is életre szóló hátrányokkal terhelt életvitelének ellehetetlenülése. A legfőbb gond mégis, hogy az érdekvédelmi szervezetek, amelyek e problémakört jól ismerik — hiszen munkájuk során nap mint nap találkoznak kirívónak sajnos egyáltalán nem számító, megoldhatatlan, kilátástalan esetekkel is — hiába kilincselnek a hivatalos fórumokon. Meg nem értés, közömbösség, a felelősség el- vagy áthárítása, jobb esetben szép szó, üres ígéret fogadja őket. Ezen a szemléleten kell legelőször változtatni. Erről beszéltek a szülők, szakemberek is, megdöbbentő — olykor tragikus — példákkal ecsetelve a szinte felsorolhatatlan nehézségeket. Nincs megfelelő gondozóhálózat, nincs elhelyezési lehetőség, nincs pénz szervezett tanácsadó vagy gondozóközpont létrehozására (és még mi mindenre nincs!), nincsenek kellő szabályozók (ha vannak is, át nem gondolt „fércmunkák” — mondta az egyik elkeseredett hozzászóló); az érintetteknek nincs lehetősége beleszólni a róluk hozott döntésekbe, nincs tényleges és hatékony képviseletük, nincs társadalmi fogékonyság az együttműködésre, nincs egységes koncepció a különböző fogyatékosságban szenvedők ügyének megoldására — van viszont hátrányos társadalmi megkülönböztetés és előítélet. Szövetségünk részéről Kovács Zsuzsanna a hallássérültek kommunikációs lépéshátrányára és technikai segédeszközgondjaira hívta fel a figyelmet: a jeltolmácsok hiányára, a rehabilitációs segédeszköz- és alkatrészellátás siralmas helyzetére, a továbbtanulásban, a felsőfokú oktatásban (tolmács, segédeszköz és anyagi lehetőség híján) a hallássérültek megoldhatatlan részvételére. Az önkormányzatok képviseletében felszólalók biztosítottak tanácskozást: nyitottak a fogyatékosok társadalmi szintű problémáira, nyitottak a javaslatokra, készek az együttműködésre. Sajnos, az egész problémakör e pillanatban — amint azt egyikőjük megfogalmazta — „embrionális” állapotban van. Az épphogy megalakult önkormányzatoknak hihetetlen nagyságrendű feladathalmazzal kell megbirkózniuk, sokszor nincs is áttekintésük erről a problémakörről, ami nem jelentheti azt, hogy e kérdés ne kapja meg a fontosságának megfelelő hangsúlyt. Az érdekvédelmi szervezetek bátran ostromolják az önkormányzatokat, tárják fel a problémákat, tegyenek javaslatokat, adjanak szakmai segítséget a megoldáshoz. Nyitott kapukat fognak találni, ámde nem árt azokat is megdöngetni néha. A tanácskozás végül is félsikerrel zárult. A résztvevők megállapodtak, hogy az elhangzottakról tájékoztatót küldenek az önkormányzatokhoz, az illetékes fórumokhoz, s egy másik alkalommal innét összehívják a most távolmaradottakat. Talán több sikerrel . .. K. L. EGY TANÁCSKOZÁS MARGÓJÁRA A KEVÉSBŐL IS A LEGKEVESEBB JUT KÓTHY JUDIT A FELIRATOZÁSRÓL „A társadalom sem tud mit kzdeni ezzel a problémával" Egy hónapja Szegeden forgatott a TV2 Napzártájának stábja. A forgatás előtt sikerült beszélgetnem Stéthy Judit szerkesztő-riporterrel. — Kedves Judit, vajon elég hatékonyan szól ma a Televízió a hátrányos helyzetű emberek érdekében? — Bizony, ez nemcsak az érdekeltek nagyon jogos, régi fájdalma, hanem a Televízióban dolgozó munkatársak közül is jó néhánynak van ilyen ambíciója. Nem tudok rá más okot, mint a szűkösséget, amiben vergődünk. Valóban nagyon sajnálatos, hogy ebből a kevésből a legkevesebb tényleg a sérülteknek jutott. Sajnos, nincs elegendő számú, olyan műsorkészítő szakember, akik szakmailag felkészültek lennének igazán arra, hogyan is kellene megközelíteni televíziós eszközökkel ezt a problémát. Mentségünkre az szóljon, hogy sajnos az egész magyar társadalom nem tud mit kezdeni ezzel a problémával — egyelőre. Mindaddig nem is fog, amíg a mindennapok szintjén egy kiegyensúlyozottnak nevezhető életforma ki nem alakul, amiben már természetes lesz, hogy legalább akkora, sőt, nagyobb figyelmet kell szentelni mindenkire, aki önhibáján kívül hátrányt szenved. Erre, szükségszerűen rá kell, hogy jöjjön a társadalom is, és a tájékoztatási eszközöknek, közöttük a televíziónak, mint a leghatékonyabb ilyen eszköznek, kötelessége sokkal nagyobb figyelmet szentelni erre a problémára. Bár tudom, hogy ez így kevés. — Mennyibe kerül a feliratozás? Eljön-e az idő, amikor a hallássérültek számára feliratozzák majd a műsorokat? — Nagyon sokba kerül. Nem maga a művelet, hanem az eszközök, amelyekre a feliratozáshoz szükség volna. Kellene egy eszközpark, megfelelő számú személyzet, akik ezt állandóan, folyamatosan működtetik. Azt reménytelennek látom, de még külföldi példát sem tudok rá, hogy teljes programot a hallássérültekre való tekintettel, folyamatosan a feliratozzanak. Azt hiszem, még leggazdagabb országok sem tudják ezt megengedni maguknak. De az, hogy célzottan, bizonyos műsorok ilyenforma megoldással készüljenek, jogos igény, ezt valóban el kellene érni. Sajnos, egyelőre semmi nincs hozzá, amire szükség volna . . . Mészáros Ferenc (A szerkesztő megjegyzése: Olvasóink előtt ismert, hogy a feliratozáshoz nélkülözhetetlen technikai eszközök beszerzése — hála tagjaink gyűjtésének és a különböző szervek, elsősorban a Soros-alapítvány adományainak! — már folyamatban van. Bár legutóbbi információink szerint, a megvásárolt szinkronfeliratozó gép még nincs az országban. Folynak a tárgyalások az üzemeltetés személyi és más feltételeiről, sajnos, e téren még semmi konkrétumot nem tudunk közölni. Van remény tehát... egyelőre legalábbis azoknak, akiknek színes tévéjük van . . .) Hogy esik a zsíros kenyér? ! Gyermekként sem voltam túl módos család tagja, de szüleim tisztességes nyugdíjából tűrhető szinten éltünk. Ha mégsem tartott ki a pénz hónap végéig, jött a zsíros kenyér. Nem rossz ám az! Na igen, aki erre nem fanyalodna — mert tömöttebb a bukszája —, azt mondaná: „Ha ló nincs, a szamár is jó!” Persze, ide beugrott egy filmcím is: „Nem kell mindig kaviár.** Immár csak emlékezve gyermekkoromra, eszembe jutott a zsíros kenyér. Merthogy mostanság sokat emlegetik, s kezd össznépi eledellé válni. Értsd: az összes, létminimum körül és alatt élők egyre duzzadó tömege. Amit annak idején Pista barátommal jóízűen falatoztunk gombfocizás közben, azt ma sokan kényszernek érzik. Emlékszel, Pista? Amikor tizenegyeshez jutottam, megpróbáltál kizökkenteni nyugalmamból, hátha mellé lövök. Vagyis ráejtetted zsíros kenyeredet saját tizenhatosod öt és felesére. De nem ám csak úgy, hanem — a fizika átkos törvénye szerint — zsírral lefelé . . . ! Mert a kenyér, ugye, leejtve úgy esik, ahogy a vastagon kent zsír húzza. Ellentétben az inflációval, amely a mind könnyebbé váló forint által felfelé szökik. Következésképpen a leeső kenyér zsíros fele azonos az életszínvonal idei irányával, és ellentétes az inflációval. A zsíros kenyeret ezután — gondolom — jobban meg fogjuk becsülni. Amíg van. (— möfö —) PROBLÉMÁINKRÓL - MÁSOKKAL MIT TEHET A FIDESZ? Két kérdés Fodor Gáborhoz Még ’89 decemberében, Szegeden tartotta kongresszusát a Fiatal Demokraták Szövetsége. E kétnapos rendezvény szüneteiben — riportokat készítve — sorstársaimat érintő kérdéseket is föltettem. Először Fodor Gáborral, a Fidesz országgyűlési képviselőjével ültünk le néhány mondatváltás erejéig. © Gábor, mi a véleményetek az egészségkárosodás folytán perifériára szorult fiatalokról; van-e elgondolásotok arról, hogyan lehetne ezeket az embereket úgy hasznossá tenni, hogy ne érezzék magukat a társadalom megtűrt részének? — Többen vannak Fideszesek, akik mozgás- vagy hallássérültek, esetleg más egészségkárosodást szenvedtek. Hónapokkal ezelőtt voltam Vácott, ott találkoztam ezzel a kérdéssel. Mindenkit arra biztattam, hogy akik a Fidesszel szimpatizálnak és ilyen helyzetben vannak, próbálják megszervezni önmagukat. Ők maguk igyekezzenek elmondani, megfogalmazni, mit kellene tennie a Fidesznek, mit szeretnének társadalomtól kérni, az hogyan viszonyuljon hozzájuk. Mi nyitottak vagyunk ebbe az irányba, készségesen, szívesen segítünk mindenkinek. Ha bekerülnétek a kormányba, mit tartanátok a legsürgősebb megoldandónak? — Arra törekednénk, hogy mielőbb olyan helyzetet teremtsünk, amelyben az embernek érdemes lesz dolgozni, pénzt keresni, és elinduljon a gazdaság fölfejlődése. Ezzel párhuzamosan mi nagy hangsúlyt szeretnénk fektetni arra, hogy azokat az embereket, akik önhibájukon kívül nem tudnak részt venni egy ilyen versenyben, akár, mert nyugdíjasok, akár, mert csökkent munkaképességűek, azokat valamilyen módon segíteni kell. M. F.