Hangszín, 1988 (1. évfolyam, 1. szám)
1988-11-16 / 1. szám
riposztok tud a leghatásosabban a televízióval bánni. Igaz, a kritikusok többsége szerint a jelenlegi államfő nagyon közepes színész volt. De mégiscsak profi. Szinte egyedül a politikusok között. Főként ennek köszönheti Reagan, hogy a televízióban szinte utolérhetetlen. Ez népszerűségének, a csúcsra jutott személyiség karrierjének, egyik nem lebecsülhető titka. Az amerikai választási hadjáratok során egyébként a birtokon belül lévő személy természetesen mindig előnnyel indul. Ez kétszeresen igaz a televízióban. Mert arra az amerikai tévéhálózatok általában vigyáznak, hogy egy elnök- vagy kormányzóválasztás előtt ne mutassák gyakrabban az egyik jelölt választási gyűléseit, mint a másikéit, ám ha az egyikük történetesen az újraválasztásáért küzdő elnök vagy kormányzó (vagy, mint most — George Bush esetében — történt: az elnöki posztra aspiráló alelnök), akkor ebbeli minőségében is gyakran szerepelhet a híradókban, amikor például neves vendégeket fogad, beszédet mond iskolások vagy veteránok előtt, csapatokat szemlél meg, felavat, ellátogat stb. S az ilyen szereplés nem kerül pénzbe! Ellentétben a jelöltek tévéhirdetéseivel, amelyeknek egy-egy perce az országos hálózatok csúcsnézettségi óráiban akár száz-ezrekre is rúghat. Pénze pedig egyetlen jelöltnek sincs korlátlanul! A rövidke, legfeljebb néhány perces tévéreklámokban tehát a legkiválóbb politikai és médiaszakértők, pszichológusok maximális igyekezettel és tudással próbálják „eladni” a nagyközönségnek a jelöltet. Vagy — mert az amerikai politikai és reklámetika ezt is lehetővé teszi — lejáratni az ellenfelet. Bolgár György, a Magyar Rádió egyesült államokbeli tudósítója a Bush-tábor több ilyen „ellenreklámjáról” számolt be az idei elnökválasztási kampány idején. A képernyőn megjelent a bostoni kikötő piszkos, olajos, sokféle szennyet himbáló vízfelülete (Boston a Michael Dukakis kormányozta Massachusetts állam fővárosa), és eközben egy hang közölte: ha a demokrata jelölt győz, ilyenné teszi egész Amerikát. Vagy: egy régebbi híradó kockái felidézték, amint a kormányzói amnesztiával feltételesen szabadlábra helyezett rabok távoznak egy massachusettsi börtönből. Azután egy megnyerő külsejű és modorú férfiú elmondta, hogy egy ily módon szabadult rab megerőszakolta a feleségét. (Igaz, hogy kaliforniai kormányzó korában a börtönök zsúfoltságának csökkentése végett Reagan ugyanilyen kegyelemben részesített rabokat, de ki emlékszik már arra?!) „Öv alatti ütés” — kommentálta ezt a módszert Bolgár György. De bevált, nem? Kulcsár István Számos áldozatot követelt a hírhedt brüsszeli labdarúgómérkőzés, a fejüket veszített angol szurkolók durvasága nyomán. És ezt az egymás-pusztítást mi is végignézhettük, a tehetetlenség kínjában. Ezt az „akciót” nem rendezték meg, akit ott földre döntöttek és megtapostak, az „igazán” meghalt, a kövek, a botok, a téglák valódiak voltak, s nem felvételre preparáltak. És hányszor megesik, hogy a Forma–1 autóversenyeken lesben álló kamerák ütközést, a gépkocsicsodák kigyulladását, szétrobbanását kénytelenek közvetíteni. Néhány hete az NSZK-beli légiparádé nézői és operatőrei sem „tervezték”, hogy a repülőmutatványokban gyönyörködők közé egyszerre lángcsóvaként égő gépek zuhannak. A kamerák „tárgyilagosan” mindent rögzítettek. Tudathasadásos állapot is ez, mert bár a helyszínen vagyunk, valójában nagyon is távol. Legfeljebb együttérzésből feltörő jajkiáltással, ujjaink önkéntelen ökölbe szorításával adhatjuk tanújelét rokon- vagy ellenszenvünknek. Például akkor, amikor egy eltérített kuvaiti gép több napos kálváriáját kísérhettük, s felejthetetlen jelenetek képe maradott belénk. Nem szeretnénk még egyszer átélni azt a pillanatot, amikor a meggyilkolt túsz tetemét — akár egy zsák hulladékot — a repülőből a betonra hajították. És kitörölhetetlenül szörnyű élmény: izraeli katonák kődarabbal törik el az ellenük tüntető palesztin fiatalok karcsontját. Az élet dramaturgiája hagyományosan szabályos: az izgalmakat oldott szakaszokkal váltogatja. „Meghívónk” arra is szólt, hogy hadászati rakéták megsemmisítését végignézhessük, hogy meghatódhassunk vagy mosolyogjunk azon, hogyan fog össze a világ a jégbe rekedt bálnák megmentésére. És ami sok ezer voltos jelen- és jövőbeni feszültséget oldott a földkerekség minden pontján: „társaságunkban” írta alá megállapodását Gorbacsov és Reagan. Annyi bizonyos: a jövő történészeinek nem lesz nehéz a múltat feltárniuk. Sok egyéb mellett évezredünk — s még inkább évszázadunk — alaposan belénk véste a „nil admirali” (semmin sem csodálkozni) igazságát. Bizonyára azon sem lepődnénk meg, ha a régmúltból származó videótekercseket lelnének valahol. (Egy másik Holttengerben. ..) S ezek beszámolnának mondjuk Julius Caesar szenátusbeli meggyilkolásáról, Hannibal Alpokat átszelő útjáról, vagy Szent Istvánról és a Vajk-perről. Képzelet-meglódulás? — Ki tudja... Simon Emil Szadat-gyilkosság, 1981. október 6.