Hangszín, 1988 (1. évfolyam, 1. szám)

1988-11-16 / 1. szám

rip­osztok tud a leghatásosabban a televízióval bánni. Igaz, a kritikusok többsége szerint a jelenlegi államfő nagyon közepes színész volt. De még­iscsak profi. Szinte egyedül a politikusok kö­zött. Főként ennek köszönheti Reagan, hogy a televízióban szinte utolérhetetlen. Ez nép­szerűségének, a csúcsra jutott személyiség karrierjének, egyik nem lebecsülhető titka. Az amerikai választási hadjáratok során egyébként a birtokon belül lévő személy természetesen mindig előnnyel indul. Ez kétszeresen igaz a televízióban. Mert arra az amerikai tévéhálózatok általában vigyáz­nak, hogy egy elnök- vagy kormányzóvá­lasztás előtt ne mutassák gyakrabban az egyik jelölt választási gyűléseit, mint a má­sikéit, ám ha az egyikük történetesen az új­raválasztásáért küzdő elnök vagy kormány­zó (vagy, mint most — George Bush esetében — történt: az elnöki posztra aspi­ráló alelnök), akkor ebbeli minőségében is gyakran szerepelhet a híradókban, amikor például neves vendégeket fogad, beszédet mond iskolások vagy veteránok előtt, csa­patokat szemlél meg, felavat, ellátogat stb. S az ilyen szereplés nem kerül pénzbe! Ellentétben a jelöltek tévéhirdetéseivel, amelyeknek egy-egy perce az országos há­lózatok csúcsnézettségi óráiban akár száz-ezrekre is rúghat. Pénze pedig egyetlen je­löltnek sincs korlátlanul! A rövidke, legfel­jebb néhány perces tévéreklámokban tehát a legkiválóbb politikai és médiaszakértők, pszichológusok maximális igyekezettel és tudással próbálják „eladni” a nagyközön­ségnek a jelöltet. Vagy — mert az amerikai politikai és reklámetika ezt is lehetővé teszi — lejáratni az ellenfelet. Bolgár György, a Magyar Rádió egyesült államokbeli tudósítója a Bush-tábor több ilyen „ellenreklámjáról” számolt be az idei elnökválasztási kampány idején. A képer­nyőn megjelent a bostoni kikötő piszkos, olajos, sokféle szennyet himbáló vízfelülete (Boston a Michael Dukakis kormányozta Massachusetts állam fővárosa), és eköz­ben egy hang közölte: ha a demokrata jelölt győz, ilyenné teszi egész Amerikát. Vagy: egy régebbi híradó kockái felidézték, amint a kormányzói amnesztiával feltételesen szabadlábra helyezett rabok távoznak egy massachusettsi börtönből. Azután egy megnyerő külsejű és modorú férfiú elmond­ta, hogy egy ily módon szabadult rab meg­erőszakolta a feleségét. (Igaz, hogy kalifor­niai kormányzó korában a börtönök zsú­foltságának csökkentése végett Reagan ugyanilyen kegyelemben részesített rabo­kat, de ki emlékszik már arra?!) „Öv alatti ütés” — kommentálta ezt a módszert Bolgár György. De bevált, nem? Kulcsár István Számos áldozatot követelt a hírhedt brüsszeli labdarúgó­mérkőzés, a fejüket veszített an­gol szurkolók durvasága nyo­mán. És ezt az egymás-pusztí­tást mi is végignézhettük, a tehetetlenség kínjában. Ezt az „akciót” nem rendezték meg, akit ott földre döntöttek és meg­tapostak, az „igazán” meghalt, a kövek, a botok, a téglák való­diak voltak, s nem felvételre pre­paráltak. És hányszor megesik, hogy a Forma–1 autóversenye­ken lesben álló kamerák ütkö­zést, a gépkocsicsodák kigyulla­dását, szétrobbanását kényte­lenek közvetíteni. Néhány hete az NSZK-beli légiparádé nézői és operatőrei sem „tervezték”, hogy a repülőmutatványokban gyönyörködők közé egyszerre lángcsóvaként égő gépek zu­hannak. A kamerák „tárgyilago­san” mindent rögzítettek. Tu­dathasadásos állapot is ez, mert bár a helyszínen vagyunk, való­jában nagyon is távol. Legfel­jebb együttérzésből feltörő jaj­kiáltással, ujjaink önkéntelen ökölbe szorításával adhatjuk tanújelét rokon- vagy ellenszen­vünknek. Például akkor, amikor egy eltérített kuvaiti gép több napos kálváriáját kísérhettük, s felejthetetlen jelenetek képe maradott belénk. Nem szeret­nénk még egyszer átélni azt a pillanatot, amikor a meggyilkolt túsz tetemét — akár egy zsák hulladékot — a repülőből a be­tonra hajították. És kitörölhetet­lenül szörnyű élmény: izraeli ka­tonák kődarabbal törik el az ellenük tüntető palesztin fiatalok karcsontját. Az élet dramaturgiája hagyo­mányosan szabályos: az izgal­makat oldott szakaszokkal vál­togatja. „Meghívónk” arra is szólt, hogy hadászati rakéták megsemmisítését végignézhes­sük, hogy meghatódhassunk vagy mosolyogjunk azon, ho­gyan fog össze a világ a jégbe rekedt bálnák megmentésére. És ami sok ezer voltos jelen- és jövőbeni feszültséget oldott a földkerekség minden pontján: „társaságunkban” írta alá meg­állapodását Gorbacsov és Reagan. Annyi bizonyos: a jövő törté­nészeinek nem lesz nehéz a múltat feltárniuk. Sok egyéb mellett évezredünk — s még in­kább évszázadunk — alaposan belénk véste a „nil admirali” (semmin sem csodálkozni) igaz­ságát. Bizonyára azon sem le­pődnénk meg, ha a régmúltból származó videótekercseket lel­nének valahol. (Egy másik Holt­tengerben. ..) S ezek beszámol­nának mondjuk Julius Caesar szenátusbeli meggyilkolásáról, Hannibal Alpokat átszelő útjá­ról, vagy Szent Istvánról és a Vajk-perről. Képzelet-meglódulás? — Ki tudja... Simon Emil Szadat-gy­i­l­kosság, 1981. október 6.

Next