Magyar nő, 1950 (57-62. szám)
1950-01-01 / 57. szám
ODETTE Werner Alfrédné, a mi Odette-nnk meghalt. Mindig magunk előtt fogjuk élen látni szép őszülő fejét, kedves, okos mosolyát. Odette néhány évvel, az első világháború előtt jött Franciaországba. A második háború alatt részt vett az Ellenállásban. Tanúbizonságát adta, Franciaország iránt érzett szeretetének és a szabadság eszménye iránti hűségének. A felszabadulás után Odette a Demokratikus Magyar Nők Szervezetének vezetője lett. Betegsége miatt kényszerült Egyesületünk Elnökségéről lemondani. 1949 tavaszán újból megjelent körünkben. Reménykedtünk abban, hogy fizikuma legyőzte az alattomos kórt. Sajnos nem így történt. Néhány hónapig a Nőegyesület ügyeit vezette lelkesedéssel, odaadással. December 30-án tragikus hirtelenséggel halt meg. Számunkra az 1950-es esztendő súlyos gyásszal kezdődött. Január 4-én mindnyájan ott álltunk könnyes szemmel a Pere Lachaise Crematóriumában. Szomorúságunkbanosztozott az egész demokratikusan gondolkodó magyar kolónia. Követségünket Móczi András tanácsos képviselte. Az Ellenállók részéről Friedmann Imre főtitkár méltatta Werner Odette nagyszerű szerepét az elnyomatás éveiben. Egyesületünk nevében Józsa főtitkárnőnk búcsúztatta. Részvétünk férje és családja iránt mélységes. Alább szemelvényt közlünk főtitkárnőnk beszédéből: «Mérhetetlen az a csapás, mely bennünket ért, mert Benned nemcsak Nőegyesületünk egyik alapítótagját, szeretett elnöknőnket,a kiváló munkatársnőt, hanem a melegszívű és megértő, igazi barátnőt is vesztettük el. Hosszú évtizedeken keresztül küzdöttél egy ideálért, egy szent célért. Fáradhatatlan munkásságod örök példaképpen fog előttünk lebegni. A halál elragadhatott körünkből, de Te közöttünk mindig élni fogsz...» mi Kétnyelvű gyermekeink Ki érezhetné át teljesebben, mint az anya, gyermekeink helyzetét, gondját és jövőjét? Ki látná pontosabban, mint az anya, hogy gyermekeink, más nyelv és más műveltség bűvöletébe kerülve, eltávolodnak szüleik világától? Kinek fájna mélyebben, mint az anyának, e felemás gyermekek némelyikének gyakori viselkedése, a szülők szégyenlése, lenézése, megtagadása? Érthető hát, hogy a franciaországi magyar egyesületek közül elsősorban a Nők Egyesülete karolta fel a Magyar Intézet által rendezett tanfolyamot, melynek célja tudvalevőleg a magyar nyelv és műveltség alapismereteinek elsajátíttatása a franciaországi magyar gyermekekkel. A Nők helyes ösztönnel megértették, hogy gyermekeink magyar nyelvi és műveltségi ismereteinek tökéletesítése legelsősorban azt a célt szolgálja, hogy összhang jöjjön létre a szülők világa s a gyermekek világa közt, hogy a gyermekek megismerjék és megszeressék azokat a dolgokat, melyek szüleiknek oly kedvesek. A szülőknek, főként az anyáknak a jól felfogott érdeke tehát azt kívánja, hogy gyermekeik szorgalmasan látogassák a Magyar Intézet csütörtöki tanfolyamát. Mégis akadnak szülők, kik jóhiszemű aggódással azt a kérdést vetik fel, hogy nem káros-e gyermekeik értelmi fejlődésére két nyelv elsajátítása, a hibátlanul beszélt francia mellett a magyar nyelvi ismeretek tökéletesítése is. Akik szakszerűen foglalkoznak e kérdéssel, orvosok és nevelők, egyértelműen úgy vélekednek, hogy legfeljebb az első három év folyamán lehet hátrányos a kétnyelvűség, később már inkább serkentőleg hat a gyermek fejlődésére. A franciaországi magyar családokban viszont sajnálatosan az ellenkező eset gyakori: a gyermeket az első három évben nevelik kétnyelvűségben, azután pedig következetesen és konokul egy nyelv ■— a francia — ismerete felé terelik. Nyilvánvaló, hogy az ellenkező nevelési elv érvényesítése lenne kívánatos: az első három évben csak egy nyelvet kellene megtanulnia a gyermeknek — a franciát vagy a magyart — a harmadik év elteltével pedig intézményesen és rendszeresen meg kellene ismerkednie a másik nyelvvel is. A kétnyelvűség semmikép sem ártalmas, inkább előnyös és hasznos a gyermek fejlődése és jövője szempontjából. N Ahány nyelvet tudunk, annyi ember vagyunk» — tartja régi magyar közmondás. Az a nézet sem áll helyt, hogy a gyermekeket a francia iskola túlterheli s így fárasztó számukra a magyar tanulás. A csütörtöki tanfolyam ugyanis ahelyett, hogy újabb szellemi erőfeszítést igényelne a gyermekektől inkább pihenteti őket azzal, hogy más világot, más légkört teremt számukra, a szülők egykori világát, magyar légkört. Ilyenképpen hát a franciaországi magyar szülőknek és gyermekeknek egyként érdekük, hogy részt vegyenek a magyar tanfolyam életében: a szülők azzal, hogy érdeklődést nyilvánítanak munkája iránt, a gyermekek pedig azzal, hogy ténylegesen is bekapcsolódnak e munkába. M. N. 3