Hargita Népe Udvarhely, 2013. december (2. évfolyam, 476-494. szám)
2013-12-02 / 476. szám
2013. DECEMBER 2., HÉTFŐ Hangosan, de egyáltalán nem örülve ünnepelték tegnap december elsejét a románok. Elénekelték Szeredában is, hogy kell nekik Erdély és vesszen a belső ellenség. A hangulatot azonban nem az öröm, inkább az érdektelenséggel vegyült feszültség adta meg. Néhány helyen füttykoncert a politikusoknak, meg általában minden, ami egy balkáni eseményen természetes. A magyaroknak is kiemelt nap a december elseje, éppen ezért mi nem szoktunk ünnepelni. Lenyeljük a magyar városokban rendezett osztentatív katonai felvonulásokat, eszünkbe jutnak a gyulafehérvári hazugságok, esetleg pihenünk, ha nem éppen hétvégére esik az ünnep. Bárhogy nézzük azonban, nekünk, magyaroknak, nemcsak erdélyieknek, hanem általában, számadás kell legyen december elseje. Ugyanis a jelenünkre nézve a legmeghatározóbb történés ment végbe ezen a napon. Közhelynek számít, hogy kiheverni nem tudtuk még a traumát, hogy mindenki a térségben a mi kárunkra egyesült. Azóta az az érzésünk, hogy folyamatosan teret vesztünk a Kárpát-medencében, és valahogy a mi céljaink másodlagosnak (vagy még annak sem) bizonyulnak a nagypolitika játékterében. Hosszú ideig arra számítottunk, hogy ha a kommunizmustól meg lehetne szabadulni, akkor léphetnénk. Megvolt ötvenhat, aztán a rendszerváltás, a megfelelő eufóriával és gyásszal. A magyar nemzet kivette a részét a szovjet ingbe öltöztetett orosz NÉZŐPON ■ Isén István Csongor „Ne trebuie Ardealul” nagyhatalmi törekvések visszaszorításában. A kilencvenes évek demokráciája azonban mégsem hozott változást a politikai színtéren. A magyarok követelései maradtak azon a szinten, ahol voltak. Senki még hallani sem akart arról, hogy az utódállamok magyarságának a helyzetét méltányosan rendezzék. Vártuk az európai integrációt. Bekerült az Unióba Magyarország, majd Románia is. Változás a fenti szempontból? Semmi. Éppen nemrég az Európai Bizottság visszadobta a nemzeti kisebbségekre vonatkozó kezdeményezéseket, amelyek előterjesztésében az RMDSZ is kulcsszerepet játszott. A térségben óriási változások mentek végbe, de nekünk valahogy nem sikerült egyszer sem labdába rúgni, holott amikor ki kellett állni a „demokratikus világ értékei” mellett, honfitársainkat a sortűz mindig az élvonalban találta. A magyarok érdeke, úgy tűnik, senki másnak nem érdeke, az ellentétes törekvések pedig folyamatosan támaszra találnak. A megoldást nem tudja senki sajnos, és az is lehet, hogy nincs. Az is lehet, hogy amíg csak kérni fogjuk a nekünk járó jogokat, javakat, addig hűvös elutasításban, esetleg gúnyolódásban lesz részünk. Csak egy erős közösség tudja elérni azt, amit annak idején megígértek nekünk, úgy, hogy közben tudták, soha nem fogják betartani. Mostanság azonban nem vagyunk erős közösség. Megosztva, belső ellenségekre vadászva, egymástól elzárkózva, a kicsinyes érdekek mentén szétesve semmi esélyünk céljaink megvalósítására. Sorsunk, úgy tűnik, a lassú fogyás, és a folytonos feladás. Mindig túlkomplikálva a dolgokat ráfogjuk gyengeségünket a szegénységre, az intézmények hiányára vagy bármi másra, ami éppen bosszant. Míg például a cigányok szervezettségünk egy százalékával sem rendelkeznek, és az ő jogaik megadását, helyzetük megoldását Brüsszel naponta és egyre idegesebben követeli az Unió keleti államaitól. Ezek pedig meg is adnák, csak a cigányoknak nem kellenek azok a jogok. A két népcsoport közötti leglényegesebb különbséget mindenki tudja. Az a baj, hogy nagyon kevés embert érdekel. Közben meg arra várunk, hogy adjon nekünk is valaki egy darab Erdélyt, ahol maradhatunk. Több évtizedes hiányt pótolt Székelykeresztúr: a két világháború során elesett 182 hősi halottjának állított emléket a település. A november 30-án a városközpontban felavatott Székely sirató a háború szörnyűségeire emlékeztet, s ugyanakkor azt is jelzi, nincs már háború, a közösség a békéért kell harcoljon. Máthé László Ferenc_____ mathe.laszlo.ferenc@hargitanepe.ro S zékelykeresztúron a hétvégéig nem volt világháborús emlékmű. A településnek vannak viszont hősi halottai: szám szerint 182-en váltak az első és a második világháború áldozataivá. Régi hiányosságot pótolt tehát szombaton a település: emléket állított hősi halottainak. A Györfi Sándor karcagi szobrászművész által elkészített, és a városközpontban helyet kapott alkotás avatóünnepségén az elhunytak hozzátartozói, az áldozatok leszármazottainak népes serege mellett számos elöljáró is tiszteletét tette. Rafai Emil, Székelykeresztúr polgármestere ünnepi beszédében először a száz év távlatában is gyászoló családokhoz szólt, azokhoz, akik kebléből áldozatokat szakított ki a háború. Egy anyának áldozat, a nemzetnek viszont hős. El sem tudjuk képzelni, milyen is volt a háború - mondta a polgármester, majd a keresztúri háborús állapotokat elevenítette fel, mindazt a kínt, bajt és szenvedést, mellyel egy világégés jár. - Jól tettük, hogy hiányosságot pótoltunk. Álljon sokáig a Székely sirató, nemzedékeket, nemzeteket emlékeztetve - zárta beszédét a polgármester. Répás Zsuzsanna, az anyaországi Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium Nemzetpolitikai Államtitkárságának felelős helyettes államtitkára arról beszélt, hogy Magyarország geopolitikai helyzetéből adódóan nem maradhatott ki a világháborúkból. Arra is emlékeztetett, hogy az első világháború után alig volt olyan magyar család, amelyik ne veszített volna el valakit - Magyarország embervesztesége meghaladta az összes háborúban részt vevő országét. - Ha valaki, akkor mi, magyarok tudjuk, milyen kálváriával járt a két világháború, melyeket azóta sem tudunk kiheverni - mondta Répás Zsuzsanna, majd arról beszélt, hogy az emlékműállítás azt mutatja, Székelykeresztúr kezében akarja tartani a jövőt. - A nemzet, a haza érdekében harcoltak, haláluk hősi halál, ezt az utókornak nem szabad elfelejtenie. Az áldozatok példamutatása a mi jövőnk, hisz nagy áldozatot vállaltak, hogy mi, unokáik megélhessük a jövőt - mondta Répás Zsuzsanna. Bocskai Vince szovátai szobrászművész méltatta az alkotást és készítőjét. Szerinte a karcagi Györfi Sándor azon kevesek közé tartozik, aki egy ilyen témában is, mint a világháborús emlékmű, megannyi alkotás után is képes újat teremteni. Bocskai arról is beszélt, hogy mondandóját az alkotó a Pieta, a keresztről levett Krisztust ölében tartó és fiát sirató Mária ábrázolásával jelenítette meg. Györffy András, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának a színművésze Gyóni Géza Csak egy éjszakára című versét szavalta, majd dr. Verestóy Attila szólt a jelenlévőkhöz. - Nincs itt olyan ember, akinek a családjában ne lenne háborús áldozat - kezdte beszédét Udvarhelyszék szenátora, aki szerint a háború túlélői egy olyan életérzést adtak át, mely erőt ad a megmaradáshoz, az itthon történő boldoguláshoz - ezt hozták haza a frontról szerencsésen hazatértek. - Felelősségünk, hogy éljünk a helyzettel, azzal, hogy túl vagyunk a világégésen. A háború után a béke harca következik, melyben minden nap együtt munkálkodhatunk megmaradásunkért. Minden emlékmű azt a célt szolgálja, hogy a közösséget összetartozásra sarkallja. Jelzi: most nem háború van, tehát most a békét kell megnyerni, nem a háborút. Borboly Csaba megyei tanácselnök sajnálatát és részvétét fejezte ki azoknak a családoknak, akik elvesztették a világégés alkalmával szeretteiket, családtagjaikat. Csonka családban, veszteségben felnőni, nem könnyű. Mindenki számára fontos a család - tette hozzá. Az ünnepi beszédeket követően a történelmi egyházak képviselői megáldották az alkotást. A jelenlévők egy perc néma csenddel adóztak a hősi halottak emlékének, majd miközben felolvasták a 182 áldozat nevét, a jelenlévők elhelyezték az emlékezés virágait és koszorúit a Székely sirató talapzatánál, többen gyertyát is gyújtottak. HŐSI HALOTTAINKRA EMLÉKEZTET A SZÉKELY SIRATÓ A fájdalom emlékművét avatták 182 hősi halott neve található az emlékművön fotó: máthé László ferenc __Körkép__ idvárhely 13. OLDAL