Hargita, 1968. november (1. évfolyam, 216-241. szám)

1968-11-01 / 216. szám

HARGITA. Hlutt­uUszálá - Boadz­id Három hónapot töltöttem az É­­pítkezési Tröszt munkáslakásában, a túlzsúfolt hálókban. A közel száz nap alatt egyszer sem­ súrol­tak, egyszer­ sem fertőtlenítettek. Ez még tűrhető lenne, ha legalább naponta, rendszeresen sepregetné­­nek, de ezzel is takarékoskodnak, hét végére tartogatják. Az ered­mény? — Hogy pihenésünk rová­sára, bőven tenyésznek, a kellemet­lenkedő „háziállatkák“. De más baj is van az ágyaink körül­­, úgy látszik, a tisztasággal minden­képp csak hosszútávra rendezke­dett be a gondnokság, mert a két hetente járó váltó fehérneműt is csak kéthónaponként kapjuk. Ar­ról pedig, hogy az illemhelyek, a sáros udvar és a víz körül mekko­ra nehézségeink vannak, csak azok tudnak, akik itt laknak. NAGY M. DÉNES, JAKAB JÁNOS, SZAKÁCS JÁNOS, SZILÁGYI ÁRPÁD, Csíkszereda Ez az igazi meglepetés. Vajon, ez kinek az­ utasítására történt? Hiszen pillanatokkal előbb mond­ták: nincs kenyér, ha nincs fehér­áru. Ezek után az önmagát boltos­nak nevező, nyugodtan visszaült a szállító­­kocsi, kormánya mellé. Jól végezte munkáját, mehetett. S mi tudomásul vettük, hogy ma van ,ugyan kenyér, de nincs fehéráru, még a megrendelt meny­nyidig sem, és hogy a falu nem­ város. Csupán egy dologgal nem vagyunk tisztában:­­az úgynevezett' fejesek valóban fejesek, amikor ilyen utasításokat adnak? Vagy a beosztottak adnak ilyen utasításo­kat a „fejesek“ nevében? Nincs kizárva. NAGY ANNA Oroszheg­y Mm Vazidlemit Egy részeg huligán, a Csíksze­redai Virág utca és a Vörös Gri­­vica utca sarkán lévő falatozó elő­ abonték-6-autás házunk is titkoltfog’ » » • Its­ Nemrég Moldvában jártunk, ta­pasztalatcserén. Útközben észlel­tük, hogy más megyeközpontok­ban a benzinkutak mellett, útelá­gazásoknál ,2 x2, vagy 3x3 m nagyságú turisztikai térképeket helyeztek el. Levelem célja: java­solni szerkesztőségükön keresztül az illetékes szerveknek a hason­ló megoldást Csíkszeredában i­s­, hiszen útelágazás ott is van, meg benzinkút is. Mindenben tá­mogatjuk ezt az ügyet, ha sor ke­rülne a térkép megszerkesztésére­, elhelyezésére és kivitelezési mód­jára. KRISTÓ ATTILA geológus és kollegái £99 kenyér, egy lăţii Nemrég, egy szerdai napon, a szokásos időpontban megérkezett a kenyér falunk szövetkezetébe. .A­­Ugivait azonban­ időnk örvendezni a friss kenyéren,^ -«3 egyik „boltos­“ — így nevezte ’ magét­ a vállalati rakodó —, azt mondta: Ilonka néni, többet nincs ke­nyér, ha népi rendelnek elég fe­hérárut. Minden kenyérhez egy­­egy kifli. Nyolc lej egy kenyér egy kiflivel. Kétszázharminc kenyér, kétszázharminc darab kifli. Kenyé­rét csak kiflivel! — Mi mindig rendelünk, csak kevesebbet, amennyi elfogy. — Ilyen nincs! — jött a félel­metes hang. E kijelentésén elcsodálkoztunk, és meg is jegyeztem: Helytelen, hogy valaki csak úgy kaphasson kenyeret, ha mel­le kötelezően kiflit is vásárol. Ez­zel sehol sem találkoztam. Udvar­helyen sem, ahonnan a kenyeret szállítják Oroszhegyre. — Igen, de a falu nem város. Úgy tudom, hogy ebben az e­setben falun sem lehet másképp, mint ahogy városon. — Mit tudja maga, nem boltos, és különben is, ez a ,,fejesek“ uta­sítása. — Közben megvásároltam a két kenyeret s mint eddig is, kértem egy friss zsemlét. — Ma nem hoztak sem veknit, sem­ kiflit, sem zsemlét — volt a válasz pedig megrendeltük, terében fenyegetni kezd, majd üt­legelni egy hetven éves embert. Ennél sokkal meglepőbb, hogy a körülálló hatalmas tömegben csak egyetlen ember akad, aki figyel­meztesse a tetlegességhez folyamo­dót. Sőt, még ez az egyetlen is bajba keveredik. A huligán tünte­tően összetöri a borítékolt sors­jegy árusának éppen kéznél lévő székét és figyelmeztetője ellen tá­madni készül. És a tömeg ezt is hajlandó lenne végignézni. Az ú­­jabb összecsapásra csak azért nem kerül sor, mert ketten csendesíte­ni kezdik. — KIK? — Az egyik egy barátja, a másik egy szom­szédja. Vajon korábban nem tud­tak volna közbelépni? És a többi­ek? A közvélemény ugyanis mind­végig nem nyilatkozott még, pedig tudom, hogy önmagukban vala­mennyien elítélték az ittas köteke­dőt. De vajon elég biztosíték ez arra, hogy másokat, a máshol ga­­rázdálkodókat megfélemlítse? BALLÓ BÉLA Csíkszereda ­Rff'ört kipj * fény­ köz­épidejünkben ? A Sólymosokról most nem azt szeretném elmondani, hogy hajdan a világ végének tartották s ma az itteniek, ha kedvük tartja, könnyen utazhatnak autóbuszon. Vagy a nagyvilágba, a televízió, a rádió hullámhosszain, hanem azt mondanám el, ami minket már régóta foglalkoztat: a villanyáram bevezetését iskoláinkba, meg a kultúrotthonokba. Mert például, a nálunk végzett gyerekekre a fel­vételi vizsgákon ugyanazok a kö­vetelmények , érvényesek, mint a városhoz közelebb fekvő helységek növendékeire. Ilyen, de ehhez ha­sonló, más szempontokból is hasz­nos lenne a középületek villamosí­tása. Megtörténik még, hogy borús reggeleken, az iskolában, petróleumlámpa fényénél tanul­ják diákjaink a betűvetés mester­ségét. A kultúrotthonban pedig, a tudományos előadások a korszerűt­ vetés, ami építette és­ fenntartotta, hogy azt csak az iskola nagy „Aranykönyvének“ a mellé­kelésével lehetne valamelyest szemléltetni. Adta ki-ki,­ amit­ tudott, ha nem többet, egy lapátot,­­ egy kupa búzát, húsz krajcárt, egy tenyeres nap­számot; a keresztúri járásból minden ökrös em­ber egy-egy szekér követ, volt, aki egész életét adta, építette bele. Ilyen volt Koronka József is, mit az iskola második igazgatója, Szabó Samu utóda, h huszonhárom éves volt, amikor 1813-ban beik­tatták, nagyjából egyidős a húsz éves iskolával és ötven éven át együtt öregedtek: 70 éves az iskola és 73 éves Koronka József, amikor 1863 júliusában lemond a félévszázados igazgatóság­ról. Egy hónap múlva, augusztusban már temetik is, mint akinek élete célja-értelme is megszűnt, ha nem szolgálhatta a „lányt“, akit ötven éven át szolgált. Az ő igazgatósága alatt épült fel és készült el az új, kőiskola 16 szobája, és egy ta­nári lak. Tizenöt éven át ebben a három párhu­zamos mederben folyt az iskolai élet: bontás, ta­nítás, építés. Ahogy épültek a kőépület szobái, abban az ütemben, az átköltözhetőség ütemében bontották a telek másik oldalán a düledező fa­­épület szobáit, miközben „avagy csak a rhetori­­káig“ tanulták a tanulnivalót is. Ahogy tanított és épített az igazgató — ő vette számba a hozott materiálékat, bevételezte a pénzt, az élelmiszere­ket, amiket a munkások részére ajándékoztak, stb. —, ugyanúgy a diákság is: tanult és épített egyszerre —­ exeat prima pars!“, vagy „exeat secunda pars!“. így tanulták a latint: a nyolc csoportból mikor melyik részt szólították, az ment napszámoskodni az építéshez, a többi ta­nult, míg rá nem került a sor: a diákoknak nem voltak peres jeleik, de az iskola nekik is „leá­nyuk“ volt, mint a királybírónak. Ők is adták a maguk ..részét“, sokszor még azt is, amit zseb­pénzül kaptak. A napszámosoknak a kéri papnék sütötték a kenyeret —­ sorra bejöttek Keresztúr­ra kenyeret sütni —, a diákoknak azonban ekkor még nem sült, a naponkénti „három jó, egészsé­ges, tápláló“ Berde-cipó (a nyárádgálfalvi ma­lom szombati rámjából eredő urak a jutalmakat is épp ekkor fordították építésre), mert akkor még Berde Mózsa is csak velük napszámoskodó diák volt, de amikor — hatvan évvel később — híres cipó-alapítványát tette „50 jó erkölcsű igazán szegény, jó tanuló részére“, bizonyára gondolt ezekre a napszámos diák­ időkre is, s ott érez­hette emlékeiben a kéri papnék frissen sült ke­nyerének illatát. Volt itt bőven, ami a tízéves korától tizenkilenc éves koráig itt diákoskodó fogékony ifjút majdani kenyér­adományra ih­lesse! Ott volt Koronka József példája, akinek ugyancsak nem voltak peres felei, de voltak to­ronyépítő hívek pap nélkül, akiknek azt mondta — ugyanazzal a nemes gesztussal, mint Mihály János —: „Keresztúriak! a jövő esztendei képé­nek szalmáját adjátok nekem, s én egy évig, a tanárság mellett, papotok leszek, és a búzát s a többi jövedelmet fordítsátok a torony építésére“. Lám, az ötven esztendős építő-tanító igazgató­ságból még erre is jutott, hogy egy évig ilyen torony-építő szalma-pap legyen, a toronyba is beépítse magát! De, lehetett itt, ezekben az évek­ben egyebet is látni: kővel, mésszel, gerendával­, deszkával, gabonával, fövennyel recsegő szeke­reket szüntelen, s köztük sürgölődve az átvevő igazgatót- 158 szekér és 60 köböl követ, fövé­nyét, 610 véka gabonát, 184 szekér meszét, 1­18 fenyőfa-gerendát, 342 szál deszkát, 94 csere­­fát, 26 kompona (kb. 468 kg) túrót, mintegy 340 liter — veder-, kupa-, átalag- és korsóval mért — pálinkát, 20 lapátot, 7 kapát, 6 ásót és 4 sarog­­lyát kellett többek közt átvenni ebben az építési időszakban —, s ha annak idején Baczó Theré­­zia kisasszony egy ablaküveget ajándékozott, most Toroc­kó és Szentgyörgy adta a 11 ablak­rostélyhoz szükséges vasat. A fundamentumot a derzsiek ássák, a szarvazathoz a fát a havasi fal­vak adják így gyűlt a matériáié, így épült a Celebris Schola — ahogy Biró Sámuel már 1712- ben elképzelte: — „ahová mindenfelől az ifjúság elérkezhetnék“, elérkezett mindenfelől, nemcsak az unitárius, hanem a református és­ a katolikus is, nemcsak a székely, hanem a román és a szász is, mert ami így épül, annak az erkölcse is csak ilyen lehet! És milyen jó volt a Plánum! Nem­csak a pillanatnyi szükséget tekintette, az örven­detes tényt, hogy „a hely nem léte miatt be nem fogadhatók száma szapora és népes“, de tekin­tette főleg a Consistorium nagy távlatokra mu­tató szavait: „a mi sorsunk annál boldogabb, mi­nél több a tanuló iskoláinkban, s az azokból ki­került tanult ember... a mi következő jóllétünket semmi nagyobb áldozattal nem tetézhetik, mint iskoláinknak tágasításával és tanulóinknak sza­porításával“, tekintette azt az alapigazságot, hogy ,,elvész a nép, mely tudomány nélkül való“ — és így építették e nagyszerű Plánum távlatá­ban három lábnál is vastagabban a földszinti fa­lakat, hogy „ha majd a mód engedi s a szükség kívánja“, akár második emeletet is lehessen rá tenni. Igazi jó Plánum volt, mert tudott ilyen három láb vastagságú falakban „gondolkozni“ még akkor is, ha az első három emeleti szoba csak 41 év múlva, 1869-ben, a második emelet pedig 124 év múlva, 1943-ban­ tudott elkészülni. (Gondoltuk-e mi, akkori kisdiákok, akik a 150 éves fennállást ünnepeltük, hogy milyen Pla­­numban gyönyörködünk, amikor a három láb vastagságú falakat nézzük ámuldozva?) 1842-ben vakolják és meszelik a Plánumból addig megvalósult részt. Ünnepi érzés lehetett: friss més­­szag, ragyogó fehér falak mindenütt, a kemény boltozatok a 37 évvel azelőtt kritizált töredező gerendák helyén. Ünnepi érzés lehetett, és ünnepi­ fehér meszelés azért is, mert friss volt, egyéves a köröndi zsinati határozat: ezen­túl minden tárgy magyar nyelven taníttassák e tanodában! Kemény boltozatú megoldása volt ez is a 30 évvel azelőtt előterhelt töredező geren­dá­jú állapotnak: „a deákok közül deákul jól egy sem tud“­. Megszűnt a latin tanítási nyelv, ez a minden kritikára megérett tehertétel, megszűnt az előző határozat: „minden tárgy latin nyelven taníttassák s az ifjúság is az iskola falai közt la­tinul beszéljen“. Meszelt-fehér ünnepiek voltak most már ezek a falak, még akkor is, ha a latint oly nemes­ napszámosan tanulták: ,,exeat prima pars“. Talán épp azért szűnt meg, mert így ta­nultak: bontva és építve. És most, hiába, erről az ünnepi mészről is­mét csak az almásiak jutnak eszembe. Bizonyára sokan meghaltak már addigra a 62 aláírók kö­zül, de azért ezt a meszet is kiégették. És amíg égették a vakoló meszet, Sándor Ferencznek és Sándor Annának fiuk született 1841 karácso­nyán: egy János-napi János. Az a Sándor János, aki 36 év múlva a keresztúri gimnázium igazga­tója lesz, született egy évvel a második építési időszak befejezése előtt, s igazgató lett egy év­vel a harmadik építési időszak befejezése után, s akinek mégis éppoly nehéz időszakot kellett átvészelnie iskolájával, mint nagy építő elődei­nek, s aki, miközben elődeihez méltóan állt helyt a száz esztendős iskola fennmaradásáért, aköz­ben meg is írta a száz esztendő hősi történe­tét, s egy lapátig menően „Aranykönyvbe“ gyűjtötte a száz éves áldozatkészség minden fellelhető nyomát. És ha már százban számolunk, a három láb vastagságú földszinti falakhoz ezt a hármat is odaszámíthatjuk: e három nagy igazgató, Szabó Sámuel, Koronka József és Sándor János együttesen kerek száz évig szolgálták igazgató­ként Mihály János és sokezer más János „leá­nyát“ — „kerek“ száz évig, hiszen az a két-há­­rom év itt éppúgy elnézhető a kerekítésnél, mint az az egy-két liter tévedés a veder-, kupa- és átalag-pálinkák literben számított átlagosítá­­sánál SZABÓ GYULA (Folytatjuk) le« „fotogén“ gyér világánál hang­zanak el. A község falvaiban ugyan a fő­vezetékek szerelését már ez év májusában befejezték, s azóta a magánépületekben estéről-estére egyre több lesz a kigyúló fény, csak az iskola s a kultúrotthon..., a mostoha gyermekeknek nem ta­lálunk gyámolítót. Az 196­8-as ön­adóból pedig már összegyűlt a megszavazott összeg. Csak Szecsel község néptanácsa több mint há­rom megrendelést küldött a Szé­kelyudvarhelyi Villamosítási Vál­lalatnak, de pillanatnyilag sem ké­szült még el a szükséges tervrajz. És nem lehet kifogás, hogy a mun­kálatok elvégzéséhez nincs anyag­juk, mert erre rácáfol az, hogy a m­agánházak villamosítása most sem szünetel, sőt, még az sem a­­kadály, hogy a szerelés esetleg gá­tolná a tanítás menetét, mert ezt is meg tudjuk oldani Ha pénz is van■ anyag is kerül­ne, és a tanmenetet sem zavarja, úgy érezzük, csak a jóindulat hi­ányzik ahhoz, hogy tantermeink­ben is lágyulhasson a fény, illet­ve az, hogy a Székelyudvarhelyi Villamosítási Vállalat végre kér­vényeinknek, kéréseinknek eleget tegyen már. SZÉCSI MÓZES, a kissolymosi általános iskola igazgatója a szülők is­getelősek A kilencéves Joó Géza keze, sze­me, arca véres, Bálint Árpád ököl­lel ütötte, a valamivel idősebb Ko­vács Sándor rúgta s a tizenhárom éves Fehér Sándor villamos szige­telő csővel ütlegelte Ahogy oda­mentem, a tettesek elszaladtak. Mindnyájan a székelyudvarhelyi Dr. Petru Groza középiskola tanu­lói s mindez egy vasárnapi csendes napsütésben, a békésnek tűnő parkban történt. Az alaposan helyben hagyott Géza, és azok a gyerekek, akik a ve­rekedés szemtanúi voltak, Németi Zoltán, Barabás Csaba s Ambrus Tibor a megmondhatói, hogyan fo­gadtak a szülők, akiket sorra láto­gattunk, lássák meg, mit tett gye­rekük a kilencéves kisfiúval. Vá­laszuk szinte egyöntetű volt, csú­nyán ránk kiabáltak, hogy nem igaz. De vajon, ha a saját gyerekük­kel történt volna hasonló, akkor is így vélekedtek volna? Gondol­tak-e vajon arra, hogy ez az elvte­len védelem mire vezet? Vajon a szülő örömére hő­ majd fel az ilyen gyerek? Hogy soha ne történhessen ha­sonló, felnőtt korukban sem, ezt most kell megakadályozni. Gyer­mekeinket meg kell tanítanunk a szépre, a jóra, egymás, valamint nevelői, szülei megbecsülésére. Va­jon az az út vezet ehhez, amelyen a felkeresett szülők járnak? Szemünk mindenkor gyerekeink tettein kell legyen, azom hogy mi­lyen emberek lesznek. És ezért a szülők is felelnek. LITTASI FERENC Székelyudvarhely tllikoc­ott az újb­ács­ ? Engem az érdekel, mi történik a megyénkben. Ezért ez év szep­tember 16-án megrendeltem a Hargitát. Sajnos, azonban hiába, mert mindmáig, — reklamáció és ígéretek után — nem kaptam egyetlen számot sem. A Csíksze­redai postahivatal, úgy látszik, mindenáron meg akar akadályoz­ni abban, hogy a Hargita előfi­zetője lehessek. GIDRÓ MAGDA, a Csíki Textil dolgozója Szabad-e megtorpanni ? (Folytatás az 1. oldalról) Kolzsi Margit, Strasser Ignác, és Zsigmond Ernő­­technikusok, tiszt­­viselők már húsz évvel ezelőtt együtt álltak színpadra, hogy le­hetőségeik szerint pótolják a Ma­­­­roshévízről és­ környékéről akkor még teljesen hiányzó színjátszást­­ (később csatlakozott hozzájuk Ko­­c­himbán Klára, a fiatal tanítónő, aki nyári, rendezői tanfolyamokon is részt vett). Számukra a műked­velés már kezdettől fogva egyet­­ jelentett a hétvégi vendégszerep­­lésekkel. És noha két évtizedes szakadatlan, lelkes tevékenység után valóban joggal várják el a fokozottabb megbecsülést, az anya­­­­gi-erkölcsi támogatást, éppen ezért nehezen érthető, hogy­ miért pont most elégelték meg végképp a fáradtságot s az anyagi áldozato­kat. Mert bár nem kellene, Maros­­­­hévízen ilyent is követel az ama­­­­tőr színjátszás. Nem a kiszállások étkezési költségeiről van szó, mert a napidíj helyett több-kevesebb gonddal és ízléssel elkészített élel­­miszercsomagot kapnak (az már más kérdés, hogy hányuknak ma­radt változatlan étvágya a batyu­ból való falatozásra), hanem a da­rab színreviteléhez szükséges a­­nyagi eszközökről. A legteljesebb kosztümhiány mi­­att már eleve csak jelenkori tár­gyú darabot választanak, mert az ilyent saját ruhájukban is eljátsz­­hatják. Ez rendjén is volna, ha csak a városban tartanának két- három előadást. Azonban ők egy darabot húsz-harminc alkalommal is előadnak és többnyire falun, a rossz, poros autóutakról pedig már esett szó A férfiak szerepei legtöbbször kifogástalan ünneplő ruhát igényelnek, s ők fel is öltik legjobb ruhájukat. Egyikük bi­zonyságként elég drága szövetből készült világos színű ruhájára mu­tatott, amit a turnézások eredmé­nyeként rekord­idő alatt volt kénytelen hivatali munkaruhává „lefokozni“. A nők saját cipőjü­ket változtatják nagyestélyihez il­lővé, a férfiak pedig saját zakóju­kat paszpoloztatják, hogy korhű legyen. A masztírozásban is ra­gaszkodnak a színházak szintjé­hez. Pedig a sminkeléshez szük­séges alapozókat, festékeket csak fővárosi vagy külföldi­ kirándulá­saik alkalmával tudják beszerez­ni, s legtöbbször még számla sincs, aminek alapján visszafizethetnék nekik a nem éppen csekély árakat. A­­ külső kérdésében is ugyan­olyan igényesek, mint az alakítás­ban. Nem kockáztatják­­ meg azt, hogy megmosolyogják őket a szín­padon egy-egy, a műkedvelőknél oly gyakori kosztümtervezői mel­léfogás, vagy gondatlanság miatt. És jól is teszik, mert ennek is­­ré­sze volt abban, hogy egy hivatá­sos rendező, Névtelen csillag-elő­adásukat az egyik színházénál is jobbnak találta, s hogy például nem egy dicséretet kaptak a klasz­­szikus román darabok előadásá­nak meglepően hiteles atmoszférá­jáért Nem tudom, tisztában van-e a maroshévízi faipari vállalat szak­­szervezetének és munkásklubjának vezetősége azzal, hogy a helyi, sőt, a megyei kulturális életben milyen szintet­­és milyen lehetősé­get képvisel saját színjátszó cso­portjuk Akkor, amikor a műked­velő mozgalom színvonalának e­­melkedését annyira megnehezíti az a tény, hogy az együttesek né­hány előadás után felbomlanak, ezt a színjátszó csoportot már két évtizede baráti körré kapcsolja a színpad iránti aktív lelkesedés. Valóságos szellemi műhelyt, alkot­va, egymás lakásán gyűlnek össze, hogy éjszakába nyúlóan próbál­ják, csiszolják az előadást. S bár felróják a szakszervezet vezetőségének a tevékenységük iránti érdektelenséget (a szakszer­vezeti bizottság elnöke egyetlen előadásukon, vagy próbájukon sem vett részt), nem kényeztetést vár­nak. Csupán annyit, hogy ezután amikor előadásra indulnak —­­mint mondják —, ne kelljen „ki­üríteniük“ a lakást, hanem legyen erre a célra függöny, terítő és néhány más színpadi kellék. Ért­hetetlen, hogy a szakszervezeti bi­zottság és a klub vezető tanácsa miért nem teremt kedvezőbb fel­tételeket a színjátszó csoport szá­mára, amikor a kulturális rendez­vényekből származó bevétel leg­nagyobb részét (sok-sokezer lejről van szó) éppen az amatőr­ színészek munkája biztosítja. A madéfalvi vasutas szakszerve­zeti klub A néma levente előadá­saival szerzett jövedelem nagy ré­szét kosztümökre és díszletekre fordította. A­­maroshévízi színját­szók pedig szinte beleszédülnek, ha arra gondolnak, hogy ők is olyan gazdag színpadképet teremthetné­nek előadásaiknak. Kedvük lett volna egy Goldoni-darab színre­­viteléhez, de idejében tudomásuk­ra hozták, hogy jelmezekre és díszletekre nincs pénz (mindössze kb. ...kétezer lejnyi, hamar megtérü­lő befektetésre lett volna szükség) Erről a tervről éppen úgy le kel­lett tenniük mint arról, hogy a Rokonunk,­ a csavargó előadására meghívják Victor Eftimiut is, aki­től még a próbák megkezdése e­­lőtt közvetlen hangú üdvözletet kaptak a szereplők A vállalat szakszervezeti bizott­ságának elnöke megígérte, hogy a­mennyire módjában áll, valame­lyes anyagi alapot biztosítanak év végén a színjátszó csoportnak. A megyei szakszervezeti tanács pedig rövidesen megteszi azt, amit a he­lyi vezetőség elmulasztott: a mű­kedvelőkkel közösen megbeszélni a problémákat. Erre minél előbb sort kell keríteni, mert nagyon alá­­szállt a színjátszók lelkesedése, ép­pen most, amikor ismét bizonyíta­niuk kell majd a Caragiale-fesz­­tivál megyeközi szakaszán. A csoportnak, bármilyen ered­ményt hoz is a verseny,­ utána új darabot kell választania. Számukra már előre biztosított a közönség érdeklődése, éppen ezért ideje már, hogy vállalkozzanak arra, a­­mire már eddig is gondoltak: egy Ibsen-, vagy egy Shaw-dráma be­mutatására. Azért pedig, hogy az előkészítés munkája könnyebb le­gyen, a lelkiismeretes klubigazga­tó és a színjátszók viszonyából el kell tűnnie bármiféle „szakmai“ féltékenységnek, idegenkedésnek. Marosvásárhelytől és­ Csíkszere­dától Udvarhelyig kevés olyan kis falusi színpad van, amelyiken a maroshévízi munkásklub színját­szói legalább egyszer nem keltet­ték volna életre Moliere, Sziglige­ti, Csik­y Gergely, Caragiale, Ka­rinthy, M. Sebastian, V. Eftimiu, vagy H. Lovinescu valamelyik színművét. A minap az alig negy­ven házból álló Székpatakon ven­dégszerepeltek ott, a hegyek kö­­zött is ismerték már a Rokonunk, a csavargó­t, mégis­ minden hely­beli és sok vágtéri fadöntő is el­jött az előadásra. A taps pedig itt még a megszokottnál is hosszabb volt.­ „Azokban a művelődési ottho­nokban maga a nép kacag, vagy könnyezik és ... művelődik, mi mindig is ezért álltunk színpadra, egyéb hasznunk nem volt belőle “ Őszinte hévvel mondta ezt Szaszkó Elek. Aki látta előadásaikat, nem is kételkedhet benne. L­egfentebb azon tűnődik el, hogy ilyen céllal, elhatározással, helyi nehézségek miatt szabad-e megtorpanni? A sport­statisztikusok máris szá­molnak, nap mint nap újabb táblá­zatok, helyezések készülnek. A táb­lázatok alapján érdekes következte­téseket vonhatnak le, pontosabb ké­pet alkothatunk a nemzetközi sport­arénában kialakult erőviszonyokról. Vessünk egy pillantást az egyes országok versenyzői által a hagyo­mányosabb sportágakban­ elért he­lyezések alapján összeállított rang­listára. ATLÉTIKA: 1. Egyesült Államok 202 pont; 2. Szovjetunió 90 pont; 3. NDK 63 pont; 4. Németország SZK 54 pont; 5. Ausztrália 57 pont; 6. Kenya 45 pont; 7. Magyarország 43 pont; 8. Anglia 34 pont, 9. ROMÁ­NIA 24 pont, 10. Lengyelország 23 pont. ÖKÖLVÍVÁS: 1. Szovjetunió 34,5 pont, 2. Egyesült Államok 28 pont, 3. Lengyelország 24 pont, 4. Mexikó 21 pont, 5. Kuba 10 pont, 6. ROMÁ­NIA, Dél-Korea, Uganda 8,5 p., 0. Anglia, NDK, Venezuela, Bulgária 7 p. KAJAK-KENU: 1. Magyarország 33­ pont, 2. Szovjetunió 31 p., 3. RO­MÁNIA 20 p., 4. Németország SZK 17 p., 5. Svédország 10 p., 6. Norvé­gia 7, p„ 7. Csehszlovákia 6 8... NDK 5 p„ 9. Ausztria és Dánia 4 p. ÚSZÁS-MŰUGRÁS: 1. Egyesült Államok 352 pont, 2. Szovjetunió 71 p., 3. Ausztrália 67 p., 4. NDK 53 p., 5. Kanada 41 p., 6. Mexikó 23 p., 7. Németország SZK 19,5 p., 8. Anglia 17 p., 9. Jugoszlávia 15 p., 10. Olaszország 14 p. KÖTÖTTFOGÁSÚ BIRKÓZÁS: 1. Szovjetunió 32 p„ 2. Bulgária 22 p„ 3. Magyarország 21 p., 4. ROMÁ­NIA 20 p„ 5. NDK 14 p., 6. Japán 14 p„ 7. Jugoszlávia 9­ p., 8. Cseh­szlovákia 8 p. 9. Görögország 7 p., 10. Svédország 7 p. VÍVÁS: 1. Szovjetunió 43 p., 2. Magyarország 38 p., 3. Franciaor­szág 26 p., 4. Lengyelország 18 p., 6. ROMÁNIA 15 P. 6. Olaszország 13 P­, 7. Németország SZK 6 p., 8. Mexikó 5 P­, 9- Ausz­tria, Svédország és NDK 2 p. CÉLLÖVÉS: 1. Szovjetunió 36 p., 2. Egyesült Államok 23 p., 3. Német­ország SZK 18 p., 4. NDK 14 p., 5. Lengyelország 10 p., 6. Anglia 9 p., 7. ROMÁNIA 8 p. 8. Csehszlovákia 7 p., 9. Svájc 6 p., 10. Magyarország és Olaszország 5 p. Mint kitűnik, egyes sportágakban rendkívül „szoros” a pontarány, s ez tükrözi a versenyek során kiala­kult ádáz küzdelmet az első helye­kért,­ így , például: a kötöttfogású birkózásban a második, harmadik és negyedik hely kérdését csupán egy­­, egy pont döntötte el. Nem úgy vi­szont ,az atlétikában és a „úszásban,, ahol a versenyek az amerikai spor­tolók fölényében zajlottak le. A táblázatban szereplő sportágak­ban országunk sportolói is jelen voltak. Szereplésük eredményesnek könyvelhető el, hiszen e sportágak első tíz helyezettje közé kerültek. (Az úszás kivételével, ahol egyet­len sportolónk részvétele inkább jel­képes volt). A kajak-kenu, a kötött­fogású birkózás és a vívás ranglistá­ján az előkelő 3., 4. illetve 5. helyet foglalják el versenyzőink. Nem ér­téktelen megemlítenünk, hogy a be­helyezések „értékét” növeli a tokiói olimpián elért eredményekkel való összehasonlítás. Tokióban például az atlétikai versenyeken 23 kötött­fogású birkózásban 17,5, vívásban 2 pontot, ökölvívásban pedig egyetlen pontot sem sikerült szerezniük or­szágunk versenyzőinek. Viszonyla­gos visszaesés észlelhető viszont (s ez részben meglepetésszerű is) a ka­jak-kenu eredményekben: a tokiói 27 ponttal szemben Ciudad de Me­­xicóban a várakozáson aluli szerep­lés nyomán 20 pontot sikerült csak szerezni. Hasonló következtetésre ju­tunk a céllövésben elért eddigi tel­jesítményeket tanulmányozva, ahol már hagyományossá vált a három előző olimpián szerzett 10 pont Olimpiai statisztika És még egy táblázat: AZ ÉREMRANGLISTA Ország$ -'7 d N O ■ 01 y­ QJ N c30 :© USA 452734105 Szovjetunió 293230 91. Japán 117 7 25 Magyarország 101012 32 . NDK . ...9,6,:1,M. Franciaország ’7-3 5 16 Csehszlovákia 7 2 4 13 y Németország SZK' 516. 10. 25 -1 Ausztrália­­5-7'5.17 Nagy-Britannia .55 3 13 Lengyelország5 211 18 ROMÁNIA4 6 5 15 Olaszország3 4 9 16 Kenya3 4 2 9 Mexikó3 3 3 9 Jugoszlávia3 3 2 8 Hollandia3 3 1 7 Bulgária2 4 3 9 Irán2 1 2 5 Svédország2 1 1 4 Törökország2 0 0 2 Dánia1 4 3 8 Kanada1 3 1 5 Finnország1 2 1 4 Etiópia1 1 0 2 Norvégia1­­ 0 2 Új-Zéland1 0 2 3 Tunisz1 0 2 2 Pakisztán1 0 0 1 Venezuela1 0 0 1 Kuba0 4 0 4 Ausztria0 2 2 4 Svájc0 1 4 5 Mongólia0 1 3 4 Brazilia0 1 0 0 3 Belgium0 1 1 2 Uganda0 1 1 2 Dél-Korea0 1 1 0 Jamaica0 1 0 1 Kamerun0 1 0 1 Argentína0 0 2 2 Tajvan0 0 1 1 India0 0 1 3 Görögország0 0 1 1 i Minden túlzás nélkül állítják a szakemberek, hogy a mexikói olim­pia a „rekordok“ olimpiája volt. Ezidáig csak az új és beállított vi­lágcsúcsok táblázata készült el. (Per­sze, ezek számát jóval túlhaladják a kontinentális és az országos re­kordok). Atlétikában, úszásban, súly­emelésben, kerékpározásban és cél­lövésben összesen 33 új világcsúcs, illetve csúcsbeállítás született. Az atlétikában 14 világcsúcs közül 5 a női versenyzők nevéhez fűződik. Legjelentősebbnek (és egyben leg­szenzációsabb) a távolugrás két új világrekordja tűnik: a román Viori­ca Viscoporeanu 6,82, illetve az ame­rikai Bob Beamon 8,90 méteres ug­rása. Az úszó számokban a vártnál ke­vesebb a rekordok száma, „alig“ hat. Értékesnek számítható a közép­európai úszók javuló nemzetközi, formáját szintetizáló 100 méteres férfi hátúszás új világcsúcs­tartójá­nak, az NDK-beli Roland Mathes-, nek az 58 másodperces ideje Ugyanakkor Mexikóban 69 új olimpiacsúcs is született (nem szá­­­mítva a „menetközben!” csúcs­javít­­tásokat). A 36 atlétikai versenyszám­ból 26-ot új olimpiai csúcsként je­gyeztünk be. A súlyemelésben csu­pán egyetlen rekord maradt „érin­tetlen". Céllövésben az összes hiva­a­talosan nyilvántartott eredményen sikerült javítani. Az úszás 29 ver­senyszámából csupán 5-nek nem dőlt­ meg az olimpiai csúcsa. HECSER ZOLTÁN

Next