Hargita, 1970. november (3. évfolyam, 256-280. szám)
1970-11-01 / 256. szám
mo. NOVEMBER 1. VASÁRNAP» A Z EGYETEM elvégzése után mindketten a Jelentős Művekhez kerültünk, melyet eredetileg „Színes Műanyagot Gyártó Ipari Vállalat“-nak hívtak. A Jelentős Műveknél mindketten egy-egy részleg vezetőgyakornok mérnökei lettünk, ahogy ez már újoncokhoz illik. Minden részleg más és más színű plasztomint termelt, a különböző rendeltetéseknek, gyakorlati felhasználásoknak megfelelő minőségben, alakban. Engem, magas államvizsga jegyem alapján a rózsaszínbe tettek, Boldizsárt pedig a sárga plasztomin osztályára. Nagy buzgalommal dolgoztam és igyekeztem magam mindenestől ráhangolni a kiáltó követelményekre. Merem állítani, félév alatt a részleg kedvence lettem. Közben egy új, drappba hajló rózsaszín árnyalaton törtem a fejem és találtam is egyet, mely sejtelmes lángolásával, soha ki nem fakulhatónak ígérkezett, és amelynek el is készítettem ősfajképét, egyelőre házi használatra. Azonban újításomat nem fogadták el, egyszerűen jelentéktelennek minősítették, azt mondták: máris fakó, mert korántsem rózsaszín, inkább bordó, de annak meg világos és ráadásul émelyítő. Számottevő újításról a színezésben, napjainkban már senki se álmodozhat. A derék bibliai Salamon is rólunk prédikált, amikor a jövőbe látván, kihirdette: a szivárvány színein kívül semmi új a nap alatt. Törekvésemet mégis felkarolták a maguk módján: felkaptak és áthelyeztek a sárga színek részlegére és Boldizsárt tették a helyembe. Én itt se nyugodtam, hanem egy avasvajsárga gyurmával álltam elő, a legáttételesebb, a legkülöncebb színigényt is kielégítendő, oly módon, hogy előállítási költsége az eddig elért legalacsonyabbnál is alacsonyabb legyen, nehogy a ráfizetéses vállalkozások mesterségesen táplált bendőjébe süllyesszék. A vezetőség azonban (rossz) szemmel tartott, és miután az én sárgámnál sárgább turhával leköpte újabb mihaszna ötletemet, a maga részéről csöppet sem ötölt-hatott, hanem helyezett. Mégpedig át. A szürke részlegre. Hogy festőién többrelátó vajúdásaimat leszűkítse holmi csöndes reménytelenségbe, melynek közepette legyen módom feltűnésmentesen elvetélni életképtelen szüleményeimet. De a szürke egységben sem fértem a bőrömbe, ott is kezdett domborodni szellemi méhem (és megszültem a magányszürkét, amely az elkülönülés fájdalmára emlékeztet, de életigenlésre serkentő hatással), ezért átpenderítettek a méregzöldbe, onnan az indigóba és végül a koromfeketébe, amely ártalmatlanná tette színes fogamzásaimat. Két és fél év alatt megismertem az egész gyárat, s a gyár is megismert engem. A melósok elbecéztek Hangyának meg Méhecskének, viszont az igazgató, a főmérnök és Boldizsár a sokkal megtisztelőbb Üdvözítő melléknévvel illetett. Végül az irodába kerültem. Az összegyúrásra váró türelmes papír hordalékbirodalmába temettek■ Mert hogy a markánsan fénylő cégérek mögött, helyenként ma is népszerű társasjáték az élve eltemetés■ Olyasmi, mint a sakk, csak nem kell hozzá akkora koponya és éleslátás. Sőt, éppenséggel a koponya ellen irányul és az elvakultság vezérli. A kiskirályoknak élvezetet és biztonságérzetet nyújt a Cézároktól ellesett és időszerűsített játék, amely a gyalogosnak tehetetlen, dühöthozó élet-halál harcot jelent. A düh aztán lassan elsápad és megasztmásodik. Vértelen, ziháló lemondás lesz belőle. Unott vállvonogatás, csalódott legyintés. Megszokott, levegőtlen, szobafogság. Az ártalmatlanná, tett bakancsos, bármilyen erős jellem, egyszercsak elzsibbad a szorítástól és lélekben leköszön üdvözítői álmairól. Két és fél év alatt, amíg a gyárban bolyongtam, vándoroltam, mint egyes örökké keresésben lévő vegyszerek és lombikok, megszületett a fejemben egy összehangoló terv: a részlegek, sokszor súlyos fáziseltolódásban szenvedő munkafolyamatának rendszerező, összehangoló terve. Vázlatokat, rajzokat, léptékes ábrákat készítettem és magyarázó szöveget csatoltam hozzájuk, úgyhogy egy csinos kis dolgozat kerekedett ki az egészből. De nem mertem beadni, nem lévén több részleg. Attól féltem, hogy a tintanyalásból is kicsöppenek, ezúttal már a külvilágba, az utcára, mint nem megfelelő káder, mint tehetségtelen vegyész, akit végigpróbáltak, akinek rmegadtak minden lehetőséget, de semmilyen beosztásban nem tudott gyökeret verni, s így teljesen használhatatlannak bizonyult. Inkább megalkudtam a sorsommal és meghúztam magam végállomásom dohos kis odvában, és beledugtam az orromat a kimutatásoknak nevezett firkálmányok sűrűjébe. Három évig kuksoltam a sorvasztó íróasztal mellett, mint gyári statisztikus, és ha (a kritikus időszak után) olykor óvatosan föl is pillantottam, meglehetősen gyáván szét is néztem, csak azért tettem, hogy Boldizsárt csodáljam, irigyen lessem. Már nem kívántam egyebet, mint Boldizsár módjára élni. Vagy még inkább: Boldizsárként élni!... Szívesen bújtam volna a bőrébe, szívesen cseréltem volna vele. Úgy éreztem, kimerült vagyok, és rádöbbentem, az életet egyáltalán nem élveztem. Csak sajtoltam magamat, méghozzá eredménytelenül, mialatt Boldizsár egyre virult, egyre emelkedett, sorra hódította a nőket és a rangokat. Amíg én verejtékezve statisztikussá sülylyedtem, addig ő könnyedén a magasba libbent, föl a koordonáló mérnöki bársonyszékbe, címeit a harmadik helyen áll a vezérkari emelvényen. Mondhatni, valóságos triumvirátusba keveredett az igazgatóval és a főmérnökkel. Én csak néztem utána sóvárogva, nyakamat nyújtogatva, mint gyermek az elszabadult, felröppenő léggömb után. És nagyon fájt a szívem, amért nem én vagyok az a jellegekben úszó Léggömb, az a Színes Csoda, akire immár hódolattal és csengve bámulnak a nyüzsgő alattvalók. A szorgalmat, a törekvést hiábavalónak éreztem. Én akartam összehangolni a részlegeket, erre ő lett az összhang Nagy Varázslója. Én készítettem el a tökéletesedés aprólékos tervét, erre ő „fejlesztette fel“ a gyárat Jelentős Művekké. Én törtem a fejem, én buliztam, de ő kapta az elismerést. De tőlem is kapott valamit: az összehangoló tervet! Ez volt az utolsó üdvözítői próbálkozásom, még kezdő statisztikus koromban, illetve nemsokára azután, hogy Boldizsár az előkelő tisztségbe tornászta fel magát. Az egykori barátság, vagy inkább közelség bátorító emlékétől hajtva úgy döntöttem, elébe állok és felajánlom kész munkámat. Hátha sikerének örömében elönti a nagylelkűség, megszállja a szent megértés és elindítja benne a segítőszándék gerjesztő áramát. Azt sem bántam volna, ha továbbra is névtelen maradok, ha egyszerűen elsiklanak személyem felett, csak a hasznomat lássam testet öltve a Művekben. Már ennyi is kielégített volna. Dobogó szívvel nyitottam be hozzá, elegáns irodájától még jobban zavarba jöttem! — Hogy vagy ... kérlek ...? Egy plasztomin filmdarabot tartott a világosság felé, azt nézegette. Lassan felém fordult: — Ja, te vagy?! Mit. .. óhajtsz? — Szeretném, ha átnéznéd ezt a dolgozatot — szaladt ki belőlem. Boldizsár elfintorodott: — Tedd csak le, majd átnézem. Vágytam még mondani egyetmást, ki akartam hangsúlyozni — szépen csengő körmondatokban, úgy, ahogy belépésem előtt magamban felépítettem —, hogy mennyire önzetlenek az indítékaim és, hogy mennyire bízom benne, bízom becsületes pártfogásában, amely munkám jóváhagyatásán, illetve a két Felette Lévő várható kételkedésének kivédésén keresztül a köz érdekeit fogja tántoríthatatlanul szolgálni —, de inamba szaladt a bátorságom. Gumiszalag szokott így elpattanni, kínos helyzetbe hozván a célja felé lépegető hölgyet. Gyorsan meghajoltam, szétlazult álmom intim mondatait szorongatva, és ügyefogyottan kihátráltam. Azon nyomban meg is bántam, hogy a tervemet benyújtottam Boldizsárnak. Attól féltem, valóban átadja feletteseinek, de nem azért, hogy érvényre juttassa, hanem, hogy támogatást színlelve, végleg ellenem hangolja a főnökséget és kidobasson. Hetekig izgidtam, remegtem, vártam az útilaput, bizonytalanságom közepette támaszt kerestem, ösztönösen oltalom után kutattam és ijedtemben megnősültem. (Részlet a szerző készülő regényéből.) BAGDI SÁNDOR MAGÁNYOS DUÁNSOK RÜGYEK SZÁNDÉKA Láttam, olvastam ugyan sokkal jobban sikerült diákkiadványt mint a Hargita megyei iskolák tanulóinak RÜGYEK címen, immáron másodszor, megjelenő versgyűjteménye , és nagyon sok mindent kifogásolhatnék a szerkesztését illetően, mint például, hogy ez a kiadvány miért szorítkozik csak versek közlésére, holott egész biztos, hogy egy-két novellácska, karcolat is született a szárnyaikat próbálgató iskolás literátorok tollán ; azt is kifogásolhatnám, hogy miért nem az iskolások illusztrációi kerültek be ebbe a vékony füzetecskébe, hisz a versek színvonalához hasonló nívójú rajzok is — gondolom — születtek. (Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy a kitűnő fiatal festőművész, Márton Árpád rosszul tette, hogy „beszállt''). De nem akarok ünneprontó tenni, hisz ennek a füzetnek a megjelenése ünnep a kis tollforgatók számára, akiknek lehetőség adódott a közlésre, a nyilvánosság elé lépni. Persze nem azt akarom mondani, hogy az itt közölt versek íróiból feltétlenül költő lesz,de egy-egy jól sikerült kép, egy-egy jól megfogott gondolat arra enged következtetni, hogy egyikük-másikukból esetleg lehet költő. Itt főleg a székelyudvarhelyi Pedagógiai Líceum volt tanulójára, GERÉD GÁBORRa gondolok, akinek versei érettségről, jó nyelv és formaérzékről tanúskodnak. De még három-négy nevet is sorolhatnék, amelyek mögött a bontakozó, csírázó tehetség sejlik. Ahogy mondani szokták, sokszor a szándék többet ér, mint egy-egy kétes értékű eredmény. Hát én is elsősorban a szándékot szeretném tisztelni ebben a folyóiratban. A szándékot, amely az irodalom szeretetét, a tehetségek kibányászását célozza. A szándékot, amely bekapcsolódik az országszerte észlelhető folyamatba, hogy ezekkel az újra megjelenő diáklapokkal, kiadványokkal felelevenítsük a hosszú évtizedek óta elfelejtett, az erdélyi iskolák szép hagyományát , az iskolai újságok, folyóiratok rendszeres megjelentetését. Koronái Lajos ■ laimniniiBiiHiNiiHiniaiiBRiiHi Nem véletlen, hogy a regény végén Ábel a Káinok keresésére indul. A nevek szimbólummá nőnek : mintha az író két csoportra osztaná a testvéremberiséget : káinokra és ábelekre, csakhogy ezek az ábelek nem az úristent kiáltják, hanem fogadalmat tesznek, hogy a szegények és az elnyomottak zászlaját fogják hordozni bármerre is vezet az útjuk. Ábel egyedül él a havason, de magányossá csak akkor válik, amikor Surgyélán csendőr, megérkezik. A csendőr hatalmaskodása alatt Ábel megbetegszik, barátai elpusztulnak : a doromboló macska, a tejet adó kecske , vagy elhagyják, mint Bolha kutya. Ennek a magánynak az útja felfelé ívelő, mert ez emberesíti komollyá a gondtalan székely góbé fiút. Amikor Surgyélán csendőr elmegy a fatolvaj Fuszulánnal, maga is haramiává válva, Ábel a legmagasabb fenyőre, az út mellé, tűzi ki az idegen utazótól kapott szabadságzászlót. Jelkép ez is. A havas, az ember nem lakta táj még magasztosabbá teszi, ugyanakkor kicsit hiábavalóvá is, mert milyen szabadságzászló az, amely fáknak és vadaknak leng? De nem is a milyen fontos, hanem a hogyan. Abel embernyi hős a tizenhat esztendejével, de csak úgy, mint a népmesék minden rosszat legyőző királyfija. Amikor Ábel a városba indul, a Káin-testvérek keresésére, annyira nagyrahívatott, és győzelemvágyó, hogy szinte meg se fordul a fejünkben az, hogy egyetlen barátja nem hatalmas táltos, hanem egy félszemű öreg kutya, és ő sem a trónfoglaló legkisebbik királyfi, hanem egyszerű falusi legényke. Káin pedig az egész bürokratikus kapitalista világ, ahol a havasok zsánerfigurája - ha reálisan gondolkozunk - csak egy tanulatlan paraszt lehet. A regény finom, láthatatlan szövedékeiben ad hírt erről a világról , a nagyobb tolvajok világáról, ahogyan az apa nevezi. A bankigazgató még puskával a kezében is remeg a fegyvertelen fatolvaj előtt , de parancsai, viselkedése a nagyképűség, és a hatalom tagadhatatlan hordozói lesznek, amikor csendőrkísérettel jön ki a havasra. Igaz, akkor sem indul a tolvajok keresésére, odavárja őket házhoz. És milyen szomorú mesebeli hős Ábel, akinek bankigazgatók, csendőrök, haramiák parancsolnak, s hogy álmaihoz (a könyvekhez !) jusson, hagynia kell, hogy megzsarolják. Mintha a havasok mesélnék el Ábel történetét, mintha a magasból összekevernék a humort a komolysággal, a barátságos ugratást a kárörömmel, és egy kopott legénykére az ősi székely mítosz szépségeit simítanák. Tamási Áron neve, és az erdélyi népiesség már szorosan összetartozik tudatunkban. Népiessége a székely folklórban gyökerezik ; humora a népi észjárást követi, s hőseinek lelki megigazulása oly tiszta és töretlen, mintha szigorú erkölcsű öregek bölcsességébe fogazna. Ábel egyforma pajkos komolysággal beszél az odatévedt emberekkel, az erdővel, az állatokkal, életszerelme maréknyi humusz, amely egyformán táplál fenyőt, és kényes kaktuszt. Ördögökkel viaskodó álmában Abel kilép mind a népmesehős, mind a zsánerfigura keretéből, így születik meg a regény szövedékes komplexitásában a harmadik sík : az abszurd világ. Ábel ebben a világban filozófussá válik ; a havasok mesevilágát, s a kapitalizmus — bőven érzékelhető — valóságát egyetlen parabolisztikus gondolatban egyesíti : „...milyen titkos teremtmény is az ember" . Nappal küszködik azzal ami van, és éjjel pedig küszködik azzal, ami nincs, és ha elmúlik a nap, és elmúlik az éjjel, akkor az, ami volt, egészen egyforma lesz azzal, aminem volt. Milyen különös teremtmény ! Olyan rengeteg esze van, hogy meg tudja csinálni a célból a fegyvert, s ki tudja találni semmiből az ördögöt, de hogy holnap mi lesz, azt nem tudja kitalálni soha, pedig milyen könnyű lett volna kigondolni a tegnapelőtt ami vált a tegnap..." A regény három síkja — ha egyáltalán szabad felbontanunk — elválaszthatatlanul egybeforrt, egymásba játszik, egymást szépíti, tágítja. Abel figurája mellett felbukkan a még játékos kedvű, de élete javát megért ember — a tartózkodással szerető apa, aki rádöbbenti Ábelt, hogy nekik a szegényekkel kell tartaniuk. Ő maga sem a bankigazgatónál való árulkodást, sem a kistolvadókkal való cimboraságot nem akarja vállalni. Részeg indulatokba törő lázadása a sok nyomorúságot látott ember sírás büszkesége. És milyen kemény tőről fakad Ábel fiúi szeretete, amikor inkább újabb megaláztatásokat vállal, csakhogy apját megmentse a bántalmazástól! És ha már a szeretetről beszélünk, hogyan feledkezhetnénk meg a jóságos tündér anyáról, aki pityókás zsákot cipel a hátán, és még a halálos ágyán kapott rétest is fiának küldi a havasra. A bűnösök megtérése mesebeli fordulat lesz : a tüdőbeteg Márkus - a szegény, kicsit hóbortos barát - a jóságról prédikál, és a kegyetlen haramiák zokogni kezdenek. Hihetetlen megoldás, de ott van másik oldalon a nagyon valóságos, meserontó igazság : Márkus halálos, vérköpő betegsége. örvendetes az a tény, hogy a regény a Tanulók Könyvtárában jelent meg. Könnyebben hozzáférhető az ifjúság számára, és Izsák József bevezetője kimerítő tájékoztatást nyújt Tamási Áron munkásságáról. Itt minden házba el kell jusson •»Ábel, mindenütt otthon kell lennie, hiszen Tamási Áron művészete a havasok meséiből, és belőlük is szakadt. Kozma Mária * Tamási Áron : Ábel a rengetegben, Dacia Könyvkiadó, Kolozsvár, 1970. EGY REGÉNY HÁROM VILÁGA HARGITA 3. OLDAL JEAN AL. STERIADI : Hordárok a kikötőben (1909) (Tanulmány egy kompozícióhoz) ROMULUS GUGA A viadal Forró nappalok, tüzes nappalok. A porondon, szemközt a bikával, ím a vérző planéta a porondon. Túlsó felén magány és álom, túlsó felén a pihenés. Majd néhány órára a harc odaköltözik s most mi pihenünk. Megundorodott csillagok magot köpdösnek a kihalt porondra. Mi születünk és meghalunk, de az aranyszarvú, a planéta — Pusztuljon hát, ki szítja köztük a harcot ! Miklós László fordítása HOLLÓ ERNŐ Ballada a levélről Elküldtem a szitakötőt, hogy kézbesítsen egy levelet, a szitakötő tíz évre visszajött, hogy a Címzett ismeretlen. Küldtem a fecskét, húsz év múlva állított be, tollai közt ott lengett a levél, a címzettet ő sem találta meg. Küldtem az őzet, Ötven év után jelentkezett, a levél a homlokán volt. Akkor én indultam útnak, száz év telt el, hogy visszatértem, szemem már elhomályosult, a bőrömön átfénylettek a csontok, szakállam a földet söpörte, a levél a kezemben volt, de már nem tudtam, mi van benne, a címzést letörölte az idő, s hogy kinek szólt, már elfeledtem. Divattól a szükségletig Amikor a két-három esztendővel ezelőtt egyik-másik fiatal színészünk nekigyürközött, hogy a kultúréletünkben olynagy hagyományokkal rendelkező, de az utóbbi 15—20 esztendőben elhanyagolt versmondást újra szóhoz juttassa, kiharcolja számára a helyet a színpadon, sokak szemében szélmalomharcnak tűnt ez az igyekezet, annál is inkább, mivel az idősebb generáción kívülnem sokan tudtak arról, hogy valamikor milyen nagy sikernek örvendett a versmondás, amikor még olyan egyéniségek léptek a pódiumra, mint a kiváló színésznő, Tessitori Nóra, vagy a lelkes tanár, György Dénes. Aztán egy idő óta újból divat lett a versmondás. Divat lett a maga pozitív és negatív értelmében. Egyre több, és főleg tehetséges színészünk készített elő önálló szavalóestet és járta, és járja most is az országot. Ami örvendetes ebben az egészben, túl azon, hogy a versmondás egyben önálló, egész estét betöltő szereplést is jelent, és egyre inkább kilép a divat keretei közül kezd a közönségnek is szükségletévé válni. De még nem az. És éppen ebben áll a szavaló színész nagy kockázatvállalása, amikor versmondani kiáll a színpadra: megtörténhet, hogy nem lesz, aki meghallgassa. Az önmaga és a közönség iránti igényességét dicsérhetjük — elsősorban — a fiatal sepsiszentgyörgyi színésznő, Krizsovánszky Szidónia városunkban tartott fellépésében. (Előadásának címe: Virág a végtelenben, Hervay Gizella, Szilágyi Domokos, Kányádi Sándor, Lászlóffy Aladár, Panek Zoltán, Páskándi Géza az előadottversek írója.) Az elmondott verseket két oldalról közelítette meg: egy részét a vers érzelmi, másik részét a vers értelmi oldaláról. Egész pontosan: a versek egy részét éreztette, más részüket (főleg) értette, megértette velünk. Ennyire kategorikusan azért választjuk két csoportra, a verseket, mert az egész előadásra kihatással volt ez a tény; a versek egy részét jól mondta, a másik részét pedig nagyon jól.. Ott, ahol a verset érzelmileg próbálta tolmácsolni, sokkal jobban sikerült a szándék, míg a másik csoportnál az érzelmi produkálás sokszor modoros, a megengedettnél dagályosabb, túlfűtött pátoszé lett. (Ez főleg a Hervay-verseknél figyelhető meg.) A válogatás szempontjaival nem szeretnék vitába szállni, de — szerény véleményem szerint - az illető költők verseiből, az adott szempontokon belül is el tudnék képzelni egy sokkal szerencsésebb öszszeállítást (de hát ez már a művész dolga . ..) Mindent összevetve: örültünk, hogy meghallgathattuk Krizsovánszky Szidónia szavalóestjét, egyes versek előadása legmeszszebbmenő igényeinket is kielégítette. Molnos Lajos Krixsovánszky SxMónia szavalóestje Csíkszeredában *