Hargita, 1971. május (4. évfolyam, 102-127. szám)
1971-05-01 / 102. szám
1971. MÁJUS 1. SZOMBAT ■A NAGY ISTVÁN KI A SÁNC ALÓL A múlt évben leszabott asztalkák április közepe táján tényleg lábon álltak már. Csak a kazettásra furnírozott, fekete betétcsíkos tetőlapok pucolása és fényezése volt hátra. Összeépítésükön túl ez a művelet nyújtott legtöbb szakmai örömet. Gergely naponta ellenőrzött, s tanácsokat adott. Igen elégedett lehetett munkámmal. Még befejezés előtt leszámolt háromszáz lett, ami akkoriban egy jobban kereső fiatal segéd heti fizetésének felelt meg. Számításom szerint négy-öt hétnek megfelelő időt dolgoztam a teaasztalkákon. Szinte csontra soványodtam az éjfélekig tartó munkában. Hétköznapokon a kemény gyalupadon aludtam, a szemem köré sötét karikát rajzolt a kimerültség. Cserébe viszont megtudtam végre, mit ér az én öreginas-munkám. Ha eltekintek bizonytalankodásaimtól, öt-hat lej órabért kellett volna keresnem, de háromra se rúgott, pedig túlórában, hulladékanyagból keltettem életre a teaasztalkákat. A segédeknek már akkor tíz százalékkal jobban fizették az első két túlórát, a második kettőre huszonöt százalékos pótlék járt, vasárnapi munkáért meg száz százalékos. Nyolckilencszáz lej járt volna nekem, de a végelszámolásnál csak húsz lejjel szúrta ki a szemem Gergely. Vigaszt nyújtott ellenben az a felismerés, hogy nem leszek utolsó a műbútor-asztalosságban. Teaasztalkáim egyike a Bútoripari Értékesítő Szövetkezet kirakatába került. Arra jártamban magam is megcsodáltam. Igyekeztem hát minél gyakrabban betérni a Szentegyház utcába. A teaasztalkáért kapott pénzt anyám rögtön ahhoz a szabóhoz vitte, aki egy beszolgáltatás elől dugdosott csukaszürke katonaköpenyt alakított át nadrággá és kabáttá. Életem első új ruhája volt ez. Május elsejére vehettem fel először. Szép napos, langymeleg reggelre virradtunk. Főztem meg a pokrócvastag öltönyben, de mit bántam én. 1914 óta abban az esztendőben éreztem magam május elsején ismét ünneplő hangulatban. Mozgalmasnak ígérkezett az 1920-as év második fele. Nem tudnám megmondani, hogy mit, de igen sokat vártam attól a május elsejétől. A Lábasházban hetek óta lázas készülődés folyt. Népgyűlésekre és nagyarányú utcai felvonulásra szervezték szülővárosom munkásságát. Minden műhely és gyár rendező bizottsági tagokat küldött a nagy bizottságba. Vörös szalagot tűztek a karjukra, s piros nyomású munkásújságot és a földgömb láncait szétzúzó meztelen kovácsot ábrázoló jelvényeket árultak. Mi inasok is összedugtuk fejünket. Elha- Tatóztuli, hogy május elsején egyikünk sem nyit be a Gergely kapuján. Főjön a feje, ha meglátja, hogy az inasai mire képesek. Kissé csak az hangolt le, hogy a munkásünnep éppen vasárnapra esett. Munkanapon éreznék meg igazán Gergelyék, mit jelent az, ha tizenegy segéd mellett tizenhét tanonc sem áll járomba. Ilyesmit nem ért meg, amióta inasokat tart. Az volt a jelszó , aki csak járni tud — kicsi, nagy, mind, aki kisajtolt dolgozó, ott legyen a felvonuláson. Reszkessenek a palotákban és a miniszteri bársonyszékekben. Nagy Domival — a bentlakó és bentkosztozó lángvörös hajú fiúval azonban alaposan fennakadtunk. Nem tudtam mit kezdeni vele. Mi többiek kolozsvári fiúk, meghúzódhattunk szüleink árnyékában, valahogy csak kiszorítják nekünk a május elsejei kosztot, s otthon alhotunk, de ki szorítsa ki a teljesen árva Nagy Dominak? Pénze egyikünknek sem volt, hogy összeadjunk annyit, amennyiből legalább az ebédjét beszerezze. Az viszont, hogy saját kosztunkat osszuk meg, eszünkbe se jutott. Nekem nem is juthatott. Az anyám konyháján nem érvényesülhetett az a mondás, ahol ötnek jut, jut a hatodiknak is. Nálunk az is kétséges volt, miből teremtjük elő saját május elsejei harapnivalónkat. Arra is gondolnunk kell, hátha megvadul a mesterünk s mindnyájunkat kicsap az inaskodásból május másodikán. Kihez megy akkor Nagy Domi, ki tartja el, amíg más mestert nem talál ? Mindez, sajnos, csak akkor jutott eszünkbe, mikor a Molnár Antalék tanácsát már nem kérhettük ki. Szombat déli egy órakor ők az utolsót is lefűrészelték a heti negyvennyolc órás munkaidőből. Hazamentek, mi azonban késő estig nyeltünk a nagytakarítás keserű porát. Mit tehettünk ? Fanyalogva, de felmentettük Nagy Damit félnapra az osztályharc alól, azzal hogy ő ebéd után vonuljon ki, amikor kimenőt kap. Bizony ez a körülmény sokat levont nagy hősiességünkből. Legalábbis az én hangulatomra a Domi este leverően hatott. Sejtettem, nem találtunk valami dicső megoldást. Hogyan válik belőle öntudatos munkás, ha az első megmozdulásunknál olyan látszatot kelt, mintha nem tartana velünk? Azzal a gyerekes vigasszal áltattam magam, majd kiáltozom az éljeneket és a levelüket helyette én. Ki is mentem jó korán a gyülekezőhelyre, a Színkör elé (a mai Állami Magyar Színház). Alig jártak még az utcákon. A sétatér sűrűbb bokrai mögött azonban kardos rendőrök dugták össze a fejüket. Egyegy nagyobb ház kapuja mögött ugyancsak zsaruk ácsorodtak, a Malom utcai polgári iskola udvarán meg egy jó századnyi. A Lábas-házban már a múlt héten felhívták figyelmünket : ne hagyjuk magunkat provokáltatni, beugratni. Előfordulhat, hogy olyan elemek furakodnak közénk, akik erőszakoskodásokra vetemednek csak azért, hogy a katonaságnak és rendőrségnek alkalma nyíljék szétverni megmozdulásunkat. Ezért aztán, ha civilember jött az utcán, rögtön azt figyeltem, van-e jelvénye ? Ha igen, hozzánk tartozik, ha nem , akkor .. . De hát nekem sincs, hökkentem meg. Engem minek nézhetnek ? Márpedig ahogy jött fel a nap a város fölé, egyre több és több munkás verődött össze az utcák szögletén. Kisebb csoportok meg éppen jelvényeket és újságokat kínáltak, engem is közre fogtak. Egy szappangyári csinos munkáslány egyenesen a mellemre tűzte volna, ha pirulva be nem vallom, nincs egy fejem sem, pedig szívesen feltűzném. A szappangyári kislány hitetlenkedő fintorral lépett odébb. Egyszerre levegővé foszolhattam a szemében. Míg ezen rágódtam, a Színkörnek nevezett Magyar Színház előtt alaposan megsokasodott az ünneplőbe öltözött, tarka-barka munkásnép. Az elegáns, fehér betétes cipőt viselő nyomdászfiatalok mellett mezítlábas téglagyári munkásokat és fejkendős napszámos asszonyokat is láttam. Csak az inastársaim közül nem bukkant elő egyik sem. Csak nem hagytak cserben? A gyülekezők özönlöttek be a színházba. Más részük vörös zászlók alatt oszlopokba sorakozva, kívül maradt az erkély lábánál vagy az évszázados sétatéri fák árnyékába húzódott. Mivel a famunkások bútorasztalos zömét a színházba láttam betódulni, csodálkozásomra nem is az erkélyre, hanem a földszintre, abbahagytam inastársaim keresgélését, s befurakodtam a toronyok között a felső erkélyre. Odahúzott a szívem. Vizesfiú koromból s apám önkéntes tűzoltóskodó, jegyszedősködő éveiből ismerős volt ott nekem minden padsor. Számomra már az nagy élményként hatott, hogy ez alkalommal ülhettem. Nem úgy, mint hajdanán, amikor nagy ritkán az állóhelyre válthattam be magam a kuncsaftoktól kapott sovány tringeltekből. Furcsállottam is erősen, lám, a zenekari ülésekben s a támlás zsöllyékben, meg az elsőrangú zártszék-sorokban csupa kőművesek, ácsok fészkelődnek. Egykori sáncaljai szomszédaink közül ott feszít Nedesan és Ambrus bácsi s a postáról kidobott Kapitány Géza. Mit keresnek ezek a nagyurak helyén ? Elképedésemre a páholyokba is munkásemberek zsúfolódtak, be. . . Csak később kaptam észbe, hiszen ma nem jönnek az urak színházba. Azokat ma eszi a méreg, mert arra gondolnak, holnap tetűt vagy bolhát szednek fel, ha ma ki nem tör a forradalom, s ők ismét a régi helyükre ülhetnek be. Igen, erre az egy napra mienk a színház és az egész város. Lépcsőkön, korlátokon, folyosókon és oldalbejáratokban ember ember hátán ágaskodott. Hogy a színpadon történtekből is láthassanak valamit — lehetőleg annál is többet, mint ahova majd a szónokok képzelete a távoli jövendőbe szárnyal velünk. Az enyém annyira előre szárnyalt, hogy gyönyörű sejtelmeknél egyebet nem tudnék felidézni. Kilenc óra lehetett. A szétrebbenő függöny mögött bíborvörös bársonnyal leterített hosszú asztalt pillantottam meg. Mögötte a május elsejei rendező bizottság vezetői szorongtak. A zenekari süllyesztőbe zsúfolódott rezesbanda az Internacionálét harsogta. Felálltunk. Akkor még kevesen tudhatták a szövegét. Csak a dallamot dúdolva kísérték a vasutasok zenekarát. A bíbor bársonnyal leterített asztal mögül pincérnek nézhető tömzsi, fekete ruhás,afehér inges bádogosmunkás emelkedett fel, Klein Jakabnak nevezték. Hogy milyen tisztsége lehetett az akkori munkásmozgalomban, nem tudom, nem is érdekelt. Az érdekelt, hogy a munkásosztály diadalmas seregszemléjének nevezte május elsejét. Ugyanakkor kint az erkélyen más valaki tartott beszédet a kívül rekedt népgyűlés másik felének. Percenként éljenek és úgy vanok törtek ki, s rá nemsokára visszhangként a Színkör falain kívül hallatszottak hasonló közbekiáltások. A napi politikában tájékozatlan voltam, igen keveset értettem a szónok beszédéből. Úgy hiszem, mindenekelőtt az alig másfél éve véget ért világháború előidézőjét, a tőkés burzsoáziát kárhoztathatták, melynek el kell tűnnie a történelem színpadáról. Hogy helyüket a történelem színpadának nevezték, erre jól emlékszem, arra is, hogy a munkásosztály dolgának jelölték meg a nagytakarítást. Külön vád alá helyezték a háború befejezése óta egymást váltó kormányokat, amelyek ostromállapottal, botozásokkal, sortüzekkel, cenzúrával próbálták letiporni a nép jogaiért küzdő munkástömegeket. Hogy mekkora lehetett a félelme a háborúból győztesen kikerült román uralkodó osztálynak az első békeévekben, jellemző arra az Ellenzék egyik 1919. évi február 14-i híradása. E híradás szerint a katonai hatóságok bolsevista agitációval vádolták meg Ferenc József püspököt, Glasner József ortodox főrabbit, s a tudós Apáthy István volt kormánybiztost is. Bizonyára ennek az elképesztő esetnek felelevenítése válthatta ki azt a falrengető gúnykacagást, aminek okát ott, azon a népgyűlésen sehogyan sem értettem. A felháborodástól izzó közbekiáltások, valószínűleg az erdélyi hadsereg-főparancsnok — Mosoiu tábornok — rendeletei ellen törtek ki. Alig egy évvel azelőtt, az Ellenzék március 14-i híradása szerint, a vasúti munkásokat és köztisztviselőket azzal fenyegette, ha sztrájkba mernek lépni, internáltatja őket, családaikat meg kiűzi az országból, az ellenszegülőket pedig azonnal főbe löveti. .. A május elsejei népgyűlés felháborodását fokozhatta annak megemlítése is, hogy míg 1918-ig 1200 magyar nyelvű iskola működött Erdélyben — 1920. március 17-én már csak 200-ban engedélyeztek magyar nyelvű oktatást, ennyinek is csak felekezeti iskolákban. Bennem ekkor még nem verhettek vissza hangot az ilyen kritikai megállapítások. Elvégre mi hasznom volt nekem az 1200 magyar nyelvű iskolából, ha én az ötödik elemiből háborús nyomorúságunk miatt kénytelen voltam kimaradni ? Azért persze én is együtt zúgtam a haragosan morajló tízezrekkel, hogy „szégyen és gyalázat“. Teli torokkal azoknak a munkásköveteléseknek helyeseltem, amelyek akkori tűrhetetlen helyzetünket kívánták orvosolni. Ragyoghatott a szemem, amikor az orosz proletariátus győzelmét hozták fel a végső megoldás példájára. Különösen megrázóan emlékezetes a népgyűlés befejezése. A színpadról levonuló elnökség után a háttérfüggöny mögül előlépő színészek szavalatai következtek. Minden szavuk a szívembe markolt, s felgyújtották a képzeletemet. Akkor halottam első ízben a Proletár fiú versét s az Ady nevét, Gyóni Gézának a Csak egy éjszakára-jót, Coşbuknak Földet akarunk!-jdt Várnai Zseninek Katonafiamnak! című verse szinte kivetett a padból. Oly megrázó, értelmemre és érzelmeimre egyformán ható verseket előadni addig nem hallottam, s valószínű, azután sem. Kezem ökölbe szorult, rohantam volna „ tűzön-vízen át“ Nem tudtam addig Ady Endréről, Coşbucról vagy Várnai Zseniről és Gyóni Gézáról. Akkor nem is annyira a nevük, mint inkább verseik képszerűsége, érzelmi, gondolati gazdagsága ragadott meg, érthető, ha rögtön a munkások legjobb barátainak, sőt elvtársainak éreztem őket. A proletár fiú versében mintha az én apám alakja támadt volna fel. Belészomorodtam, amit aztán nagy-nagy fogadalomra gyúló lány váltott fel. Ha már ő nem állíthatja meg ezt a „nagy földi komédiát“, majd megállítom én. Apám biztosan erre gondolhatott, mikor háborúba menet annyira lelkemre kötötte a legnagyobb fiú terhes hivatását. (Részlet a szerző önéletrajzi regénye második kötetéből.) X . /. m , Y/f W/\ A fii I ix \(t th-: jr-:tt; K I M ' III' ift'P II» V TeiméiFT?M • U 5* • |j»,j B 17 Vörös zászló leng a város felett... (IMETS MIHÁLYNAK, A ROMÁN KOMMUNISTA PÁRT RÉGI TAGJÁNAK VALLOMÁSA) Arcán elömlik a mosoly, halvány, szomorkás mosoly ez, öröm is, bánat is van benne lehelletfinoman egybeszőve. Olyan őszi napfény féle ez az idős ember arcán mert életének tavaszára gondol. Régi május elsejékről beszélgetünk, múltbafeledkezve mesél, munkásdal téved az ajkára- Eltelt az idő ... - Nem telt el hiába. ..A kavicsbányában gyűléseztünk éjnek idején, forró, izgalommal, kockázattal terhelt éjszakák voltak, mert a város kapuja szaglászott utánunk- Hoszszú, nehéz börtönt jelentett a lebukás- Mégsem fordult meg a fejünkben, hogy a veszélyt, a kockázatot egyszóval, a harcot felcseréljük nyugodalmasabb, kényelmesebb életformával, a kispolgár önmaga felé forduló problémátlanságával- Persze, erőnek erejével csak nem sétáltunk be a sziguranca hálójába, ezért avattuk ,,gyűléstermünkké" a gyergyószentmiklósi vasútállomás melletti elhagyatott kavicsbányát, vagy a közeli erdőket, kirándulóhelyeket- így volt ez 1931-ben is. Úgy döntöttünk, hogy ezt a május elsejét nem majálisozásra használjuk fel, hanem igazi harci napot avatunk belőle- Történt ugyanis, hogy az egységes szakszervezetek betiltása után, a burzsujok diadalt ültek, úgy vélték, sikerült letörni bennünket- Ezért is határoztuk el, hogy olyan leckét tartunk nekik, amit megemlegetnek- Felvonulással, tüntetéssel egybekötött vörös zászlós május elsejét terveztünk- Mindent a legapróbb részletekig megtárgyaltunk- A téglagyár magas kéményét néztük ki a vörös zászló helyének- Kiválasztottunk magunk közül egy ügyes, talpraesett legénykét, aki az éj leple alatt fölviszi a zászlót a város legmagasabb pontjára, jeleképpen annak, hogy élünk, létezünk és tovább harcolunk- jelentsen az bíztatást azoknak, akik minket követnek, öntsön bátorságot a kommunista párt katonáiba, hívjon minden elnyomottat a küzdők közé. A párt illegális nyomdájában röplapokat nyomtattunk, forró hangú felhívásokat, követeléseinkkel, mozgósító jelszavainkkal- A kerti gyep alól előszedtük a sokszorosítót és megírtuk, kinyomtattuk illegális lapunk ,,ünnepi számát". Még azon az éjszakán fel is ragasztottuk a kerítésekre, házfalakra, a legjobban látható helyekre-Szép, napsütéses május elseje virradt ránk- És mint a futótűz, úgy terjedt el a hír: „vörös zászló leng a város fölött!" Nézzük a kék égbolton kirajzolódó égőpiros szimbólumot és valósággal belénk hasított az öröm- Nem lehet szóba foglalni mindazt, amit akkor éreztünk- Ellenségeink toporzékoltak, tehetetlen, dühödt haragjukban. A rendőrfőnök önmagából kikelve ugrált a magas gyárkémény körül, még a képe is szürke volt a méregtől- A zászló pedig lengett, harcba hívott. Sokáig senki sem akadt aki vállalkozik a kémény megmászására. Az emberek vállukat vonogatták, hogy életveszélyes dolog ez- Az utcákon pedig a csendőrök kaparták a kertekről házfalakról felhívásainkat- Elkéstek vele! A párt szava eljutott a tömegekhez, erővé, bíztatássá változott-Ezalatt mi, néhány százan, proletárok, a Foresta gyár udvarán gyülekeztünk tüntető felvonulásra- Úgy terveztük, hogy találkozunk azzal a négyszáz földművessel, akiket Both János szervezett be és együtt megyünk végig a városon. Időközben azonban mozgósították a Csíkszeredában székelő kettős vadászezredet, amely kissé hamarább érkezett, mint ahogyan azt számítottuk. Katonai sorfal, szuronyt szegezz fogadta a gyár felé igyekvő földműveseket. Mi igyekeztünk megkerülni a katonákat, és elindultunk tüntetni- Sokszáz alakról hangzott fel az Internacionálé. Először Gyergyószentmiklós utcáin. • ■ -Bizony sok idő eltelt azóta. Időközben sokszor letartóztattak majdnem minden május elseje előtt- Börtönben ültem vagy három és fél esztendőt, jónéhányszor majdnem kiverték belőlem a lelket, s látja, itt vagyok, megértem azt a napot is, amikor már közel három évtizede szabadon ünnepelhetjük a munka, az összefogás nagy napját. Erre gondolok, amikor látom a víg, ünneplő sokaságot május elsején az utakon, tereken, és valami nagy belső öröm fog el. Megérte. Ilyenkor eszembe jutnak azok az elvtársaim is, akiknek a keze lehanyatlott a zászlóról, életükkel fizettek kommunista hitükért- Bár ők is itt köztünk lehetnének . -" Idáig van Imets Mihály vallomása a régi május elsejékről- Nagyjából ugyanezt mondhatnák el a maroshévízi, galócási, Csíkszeredai, székelyudvarhelyi kommunisták is visszaemlékezéseikben- Mert vörös zászló lengett sok-sok május elsején városaink fölött, a munkásszolidarítás, a harc, a kitartás szimbólumaként. Szabad, boldog, vidám május elsejéknek, a párt győzelmének, az emberi méltóság és öröm kiteljesedésének ígéreteként . Zöld Lajos SALAMON ERNŐ DAL UTÓDOKNAK (5.) Én szomjaztam munkára, A kis kerek gyereknép dolgozni nem engedtek, bő szeretetben serdül, törpék vására járta mi sem akasztja röptét, s világa irigyeknek, táncol, dúdolva perdül, de tettem fellegvárat Égig szárnyalhat ének, a hitemből az árnak, mert nincsenek szegények. A mi jövő fiúnknak A szerelmet Szabadság ezerszer jobb lesz élni. □ teres fénybe vonja, hunytén a háborúknak a vágyat a barátság ő a békét megérinemszakadóvá fonja. Nem hull holtakért könnye-Jókedvűen noszogatja Hull, ha hull, kedves könyvre, a fiút nászra apja. Bármelyikébe foghat Ne sírjál Ilonám, ő a tennivalóknak, hogy itt e korban élünk, és közelébe juthat örült, hogy alkonyán a szép ennivalóknak élhettünk, nincs sok feltűn, örülhet háborítlan A nagy Emberi Ünnep az életnek, amíg vankészül már gyermekünknek. (1941-42) 3 OLDAL — HARGITA Geo Bogza FÁKLYÁS EMBEREK Egy-egy éjjel a kőolajtelepek közelében emelkedő dombokon lángok bolyonganak és hangokat lehet hallani. A forászok térnek haza. Mikor este 48 órára megszabadulnak munkájuktól, nem akarják elvesztegetni az éjszakát, és nyomban útnak indulnak. 15-20 kilométert gyalogolnak távoli falujukig. Egy-egy összecsavart és kőolajjal átitatott zsákból mindegyikük fáklyát készít magának. Miután túljutottak a gázok övezetén, meggyújtják. 10—15 főnyi csoportokban bandukolnak a dombokon, szűk ösvényeken, 4-5 falut hagyva maguk mögött, amíg hajnaltájban megérkeznek a magukéba a végét járó, füstölgő fáklyával. Néha őszi alkonyatokon indulnak el a munkatelepről , libegő árnyékaik csoportjai furcsa, kísérteties látványt nyújtanak a ködben. Máskor nyáron kelnek útra, éjfélkor, amikor Runcuban hosszan felsivítanak a jelzőkürtök. A falvakban, amelyeken keresztülhaladnak, az emberek álmukban hallják, hogy szöges bakancsok kopognak az út kövein, szobájuk megtelik a fáklyák fényével, amelyek a falra vetítik az ablakok keresztjét. Néhány perc múlva ismét csönd van és sötétség. A forászok csapata kiért a faluból, felkapaszkodik egy domboldalra, az erdő irányában, s ott eltűnik. Egy órával később újabb fények, újabb hangok, újabb koppanások az út kövein. Távolról látszik, hogy közelednek, mint a mesében, mint valami mondában. Kóbor lángok az éjszakában. Csak amikor közelebb kerülnek, akkor jelennek meg a fáklyafényben emberi arcok, a füsttől és munkától feketén, csillogva a kucsmájuk alól csurgó verejtéktől. Súlyosan, tagbaszakadtan haladnak keresztül a szendergő falun, s a fény néhány pillanatra ■a falakra vetíti óriási árnyékukat, mintha más, hatalmas lények lépnének ki testükből, az igazi fűrászok, a mélyükben rejlő erő jelképes árnyéka. Egy útfordulóban egymás után eltűnnek. Később az átellenben lévő dombháton a faágak között újból felbukkannak a kóbor fények. Minden ember alszik, a föld végtelennek látszik, de a forászok egész éjszaka gyalogolnak a dombokon át falujuk felé, fekete arccal, kezükben füstölgő fáklyával. Azok számára, akik látják őket elmerülni a sötétben, egy íratlan monda hősei. 1934