Hargita, 1974. június (7. évfolyam, 109-113. szám)

1974-06-01 / 109. szám

Versenykrónika Ezekben a lelkes napokban, ami­kor az esztendő két történelmi je­lentőségű eseményének, hazánk fa­siszta iga alóli felszabadulásának 30. évfordulója és az M­RKP XI. kongresszusa méltó fogadására ké­szülődünk, a többet-jobbat igénye a kommunisták, az összes dolgozók s mindenekelőtt az élmunkások, cél­tudatos tetteiben fogalmazódik meg Azok tetteiben is, akiknek a port­réit a Csíkszereda parkjában, akár az ipari egységekben felállított tisz­telettáblákon láthatjuk. Sára János szorgalmas ácsok cso­­portvezetője. 1959-ben gyergyóal­­falusi ácsokkal Bukarestbe indult. Mint segédmunkás. Négy hónapra rá csoportvezető lett, — és élmun­kás. — Megszerettem a szakmát, hiszen mi látjuk először az épüle­tet — mondja, aztán tudtam rajzot olvasni, és jól beszéltem románul is. 1971 szeptember 17-től a Har­gita megyei ipari építőtelep 1-es számú munkatelepén dolgozom, nem sokkal alkalmazásom után, csoportfelelősnek neveztek ki az előregyártott betonelem részlegre. Itt pedig pontos, jó minőségű mun­kát kell végezni; a párt tagjaként büszke vagyok arra, hogy feladata­inkat mindig is teljesítettük. Gheorghe Maria, a Csíkszeredai Kötöttárugyár csévélőnője a megye távoli sarkából. Tölgyesről került ide. — 1971 januárja gyorsan telt számomra, örvendtem, hogy ebben a gyárban dolgozhatom. Otthon is i­­parkodni kellett, de ez más. Egy­szerűen: szeretem a munkát. Szere­tem a gépet, a társakat, a csíki lá­nyokat. Nagyon fontos ez, ugyan­olyan fontos, mint a kézügyesség. Sok függ az embertől, attól, hogy érezze: itt a helye. Sípos Zoltán, a Csíkszereda: erdei gépesítő- és szállító egység központi műhelyének esztergályosa. — 1958- tól dolgozom itt. 1964-től minden évben elnyertem az élmunkási cí­met. Ezt elsősorban mestereimnek köszönhetem, akik megtanították szeretni a szakmát. A munkát. 1962- ben érettségiztem, lehettem volna technikus, de én az esztergapad mellett maradtam. 1959-től tagja va­gyok a pártnak, kötelességemnek ér­zem, hogy szaktudásomat úgy adjam át a fiataloknak, hogy meg is szeres­sék a mesterséget. Aki kedvvel dol­gozik, jól dolgozik. Mint csoportfe­­lelőst is sokat foglalkoztat az, hogy a jövő hónaptól bevezetjük az össz­teljesítménybér szerinti javadalma­zást. A dolog nem olyan egyszerű. Főleg az élmunkásoké nem. A pél­damutatás nem elvont fogalom, an­nak az egész csoport munkájában, teljesítményében érződnie kell. Az első négy hónapban például körül­belül 250 ezer lej értékben teljesí­tettük túl a műhely­ tervét. Molnár János lakatos 1963 október 19-től dolgozik a megyei helyiipari vállalat fémfeldolgozó részlegén. Ab­ban az évben lépett a párt tagjainak a sorába is. — Az első perctől kezdve a mérleg­javító mű­helyben dolgoztam. Eleinte fur­fangosnak találtam a szakmát. Büsz­ke voltam arra, hogy szerte a me­gyében alig tízen javítunk mérleget. Megszerettem a mesterséget. 1972- ben levizsgáztam, képesített mérleg­lakatos lettem. Csongor József Sára János Gheorghe Maria Sípos Zoltán Molnár János: HARGITA, 1974. JÜNIUS „Társadalmunk sokoldalú haladása megköveteli az ipari, a mezőgazdasági tevékenységnek, a gazdasági és tár­sadalmi élet összes szektorai tevékenységének magasabb fokra emelését, a rendelkezésünkre álló anyagi és emberi erőforrások mind hatékonyabb hasznosítását, a társadalmi munka termelékenységének erőteljes növelését, az összes termékek minőségének javítását és műszaki színvonaluk emelését“* NICOLAE CEAUŞESCU elvtárs Expozéja a Szocialista Egységfront első kongresszusán A MINŐSÉG - ÉRTÉKMÉRCE Mint vásárlók, fogyasztók, jogosan i­­gényeljük, hogy a kereskedelem kiváló minőségű árukat bocsásson rendelke­zésünkre. Mindannyian szeretnék, ha a legjobb, a legolcsóbb és a legtartósabb árucikkekhez jutnánk. És így van ez a munkahelyen is: jobban megy a munka, eredményesebb, ha kifogásta­lan műszaki állapotban lévő szerszá­mokkal, gépekkel dolgozunk és a nyers­anyag is olyan, amilyennek valóban lennie kell. Igen ám, de munkahelyün­kön, közvetve vagy közvetlenül, mi magunk is hozzájárulunk ahhoz, hogy az előállított anyagi javak minősége a kárigények szintjén legyen. A fonodai munkásnő például, amikor fokozott i­­gényeket támaszt — és jól teszi — te­gyük fel, a kötöttáruk iránt, akkor tudatában kell lennie annak, hogy a­­zok végső fokon tőle is függnek. Te­hát az igényességnek párosulnia kell az ön­igényességgel, mert csak így — a közös erőfeszítések eredményeként — tehetünk eleget a termékek minősé­ge szüntelen megjavítása támasztotta követelményeknek. Gyakran halljuk: magasabbra kell emelni a minőség mércéjét, így is van. Napjaink követelménye ez, így lehet lépést tartani a világszínvonallal, ver­senyképessé tenni termékeinket, jobb körülmények között kielégíteni a vá­sárlóközönség egyre változatosabb igé­nyeit. Magasabbra a minőség mércé­jét! De hogyan, miként? Olyan komp­lex problémája ez a gazdasági tevé­kenységnek, amelyet csupán ügyviteli jellegű intézkedésekkel, utasításokkal nem oldhatunk meg. Hisz túlzás nél­kül állíthatjuk, hogy az áru­­minősége magán viseli a termelőtevékenység minden egyes mozzanatát, s bárhol is történjen „üzemzavar“, az előbb-utóbbs rányomja a bélyegét a késztermékre, íme, miért kell mindenekelőtt abból kiindulnunk, azt hangsúlyoznunk, hogy a minőség, a felfogás, a szemléleti mód, a fogékonyság kérdése. S bizony ilyen vonatkozásban esetenként változtatni kell elvi álláspontokon, a megszokott gyakorlaton is. A szocialista iparosítás kezdeti szakaszaiban természetes, hogy a „gyorsabban, többet“ követelménye került előtérbe, űzöket kellett kitöl­teni, ugrásszerűen növelni kellett az előállított anyagi javak — a munka­eszközök és tárgyak, a közfogyasztási árucikkek — mennyiségét. Napjaink­ban azonban a termelés felfelé ívelő dinamikájával egyidejűleg a figyelem fókuszpontjába kerül a minőség, a hatékonyság, a versenyképesség krité­riuma. Ez pedig célszerűbb, gazdasá­gosabb, változatosabb, tartósabb, ma­gasabb műszaki fokon megmunkált ter­méket jelent. Íme, hogyan válik a ter­melőtevékenység eredményességének elbírálási mértékegységévé a minőség. De térjünk vissza a „hogyan“ kér­désére. Mondhatnánk például, hogy „X“ kisiparos jó minőségű ruhát állít elő, a keze alól kikerült darabok tet­­szetősek, tartósak, keresettek. De mert termelékenysége alacsony, nem felel meg (vagy csak részben) a társadalmi igényeknek, nevezetesen a hatékony­ság kritériumainak. Minimális anyagi ráfordítással kell előállítanunk egyre több és egyre jobb minőségű árut. Le­het keveset és jobbat, lehet többet és gyengébbet. Ez azonban nem a mi szempontunk. Meg kell találnunk a mennyiség és a minőség tökéletes „összhangját“. Ez pedig csak akkor le­hetséges, ha az eredményes tevékeny­ség feltételeit minden szempontból meg tudjuk teremteni, ha m­inden e­­gyes munkahelyen biztosítani tudjuk a zökkenőmentes, kiegyensúlyozott ter­melést. Amikor feltételeket említettünk, gondoltunk a megfelelő létszámú és szakképesítésű munkaerőre, a megfe­lelő mennyiségű és minőségű nyers­anyagra, az ütemes ellátásra, a gyár­tási folyamatok ésszerű előkészítésé­re és megszervezésére, a konkrét le­hetőségekkel és adottságokkal össz­hangban lévő választékra, a mennyisé­gi tervfeladatok reális, megalapozott voltára, a hozzáértő munka- és terme­lésszervezésre, irányításra. Elvinek tűnő szempontokat boncol­gattunk, de ezek közvetlenül, szerve­sen kapcsolódnak a mindennapi ter­melés gyakorlatához, a gazdasági tevé­kenység egy-egy konkrét vetületéhez. S lévén köztük szoros korelláció, a minőség vonatkozásában csakis úgy léphetünk előrébb, ha mindenikükkel külön-külön is sikerül eredményesen megbirkózni. Ez a megállapítás termé­szetesen érvényes megyénk iparának viszonylatában is. Nincs szándékunkban számadatokat felsorakoztatni. Talán elégséges kiin­dulópontként választani azt a tényt, hogy az év első négy hónapjában e­­gyes vállalatok egyes termékei minő­ségével kapcsolatosan jogos kifogáso­kat emeltek a megrendelők, a meg nem felelő minőség pedig 2,8 millió lej értékű veszteséget okozott megyénk iparának, végső fokon a nemzetgazda­ságnak. Tehát tennivaló még szépsze­rével akad, s ebben az összefüggésben hangsúlyoznunk kell az összes termé­keink minősége további javításának, versenyképességük fokozásának szük­ségességét. Mert tagadhatatlan, hogy esetenként a mennyiségi eredmények „erőltetésének“ során háttérbe szorul a minőség, a munka- és termelésszer­vezés gyenge pontjai rányomják bé­lyegüket az áruk milyenségére De lás­suk, mire is kell felfigyelnünk, amikor a minőség megjavításának hogyanjá­ra, mikéntjére keressük a választ. Sok helyen dívik az a téves felfogás, hogy a rossz, gyenge minőség forrása a köz­vetlen termelés, tehát annak okozója a munkás. Nem éppen így van, mert nagyon sok múlik a szervezési for­mán is. Egy országos viszonylatban ké­szített tanulmány megállapításai sze­rint a szubjektív természetű fonáksá­gok okozta gyenge minőségért a gép­gyártó iparban az esetek 70 százalékán ban a vezetőséget, 30 százalékában pe­dig a kivitelezőket terheli a felelősség. Ez az arány a fa- és építőanyagiparban 40, illetve 60 százalék, a könnyűipar­ban pedig 30, illetve 70 százalék. A Megyei Minőségellenőrzési Felügyelő­ség szakembereinek egyöntetű vélemé­nye szerint a fenti megállapítás me­gyénk esetében is érvényes, ugyanis a tágabb értelemben vett szervezési keretet nem mindenütt sikerült a je­lenlegi követelmények, igények szintjé­re emelni. A termékek műszaki doku­mentációját a technológiai folyamatok egyes szakaszainak megfelelően, nem mindig készítik el, nincsenek azok szabványosítva. Az ellenőrzés és a műszaki próbák eljárása nincs rög­zítve (pl. a Csíkszeredai cserealkat­­rész-gyárban, a székelyudvarhelyi é­­lelmiszeripari termékeket gyártó vál­lalatban, a fa-fém kisipari szövetkezet­ben és másutt), nem mindenütt tart­ják tiszteletben a gyártástechnológia e­­lőírásait, nem gondoskodnak a félkész­termékek megóvásáról, nem biztosítják a különböző gépi berendezések műkö­désének pontos, szakszerű beállítását (pl. a gyergyószentmiklósi bútorgyár­ban). A tapasztalat azt is bizonyítja, hogy egyes vállalatokban a tervezők nem ismerik kellőképpen sem a keresletet, sem pedig az adott gyár reális lehető­ségeit, így aztán vagy olyan termé­kekkel jelentkeznek a szerződésköté­seken, amelyek nem versenyképeset­, vagy olyanok kerülnek sorozatgyár­tásra, amelyek kivitelezésével nem tud optimális körülmények között meg­birkózni a munkaközösség. Ilyen ese­tek fordultak elő a Csíkszeredai kö­töttárugyárban, készruhagyárainkban és részben a gyergyószentmiklósi bútor­gyárban. Egyébként jellegzetes eset a gyergyószentmiklósi bútorgyár Mag­nólia típusú garnitúrája. A terméket másutt kísérletezték ki és sorozatgyár­tása is másutt kezdődött meg. A fő­­vállalat utasítására a garnitúrákkal kapcsolatos összes dokumentációkat átvették, anélkül, hogy azt alaposan szemügyre vették volna, illetve szá­moltak volna a gyár sajátos körülmé­nyeivel, nevezetesen a tapasztalatlan­sággal. És ezzel el is érkeztünk me­gyénk jónéhány fiatal gazdasági egysé­gének egy lényegbe vágó, úgy­mond „érzékeny“ pontjához. Az ipari mun­kássá válás útján haladó alkalmazot­tak túlnyomó többsége nehezen bir­kózik meg a minőség támasztotta kö­vetelményekkel. Ennek több oka­­ van. Sajnos, többször hiányzik az elő­relátás, a körültekintés. Gondolunk a hozzáértést, tapasztalatot igénylő választékra, amely nem egy esetben, főleg a kezdeti időszakban, odaveze­tett, hogy nem sikerült eleget tenni a minőségi követelményeknek. De nem is ez a döntő. Inkább az, hogy sok vál­lalatban a szakképesítési tanfolyamok, csak részben érik el céljukat, ugyanis nem fektetnek elég hangsúlyt a gya­korlati oktatásra, vagy olyan gépeken történik a kiképzés, amelyekkel a gya­korlatban nem is találkoznak az ,,új­donsült“ szakmunkások. A megoldás kézenfekvő: a program túlnyomó ré­szét a valóban gyakorlati jellegű és jelentőségű ismeretek elsajátítása kell hogy képezze, az elméleti tudás gya­rapítását, elmélyítését pedig a tovább­képző tanfolyamokon szükséges szor­galmazni. Vállalataink egy részében sikerült hatékonnyá tenni a minőségellenőr­zést, odahatni, hogy ne csak ténymeg­­ál­lapító, hanem megelőző, közbelépő szerepe is legyen. A vlahicai vasüzem­ben, a csíkszentsimoni szesz- és ke­ményítőgyárban például napi rend­szerességgel nyomonkövetik és kielem­zik a minőség alakulását, s ezzel egy­idejűleg sikerül a vállalat összes dol­gozóinak közügyévé tenni a minőség kérdését. Másutt azonban a minőség­­ellenőröknek másodlagos szerepük van, nincs tekintélyük. Nem sikerült gyümölcsöző együttműködést megho­nosítani a termelőrészlegekkel és a kü­lönböző ügyviteli osztályokkal. Nagyon keveset tettek a modern statisztikai­matematikai módszereken alapuló el­lenőrző eljárások gyakorlatba ültetésé­ért. Pedig ezek tényleges hasznukat, eredményességüket, hatékonyságukat rég bebizonyították. Közös összefogásra van szükség ve­zető szakember, mérnök, mester, mi­­nőségellenőr és szakmunkás részéről egyaránt. Az önigényesség, az ismere­tek gyarapítása, a jobbra, a korsze­rűbbre, a tökéletesebbre való törek­vés; ez kell vezéreljen mindannyiun­kat, a köz érdekében is, mindannyiunk hasznára. . Hecser Zoltán

Next