Hargita, 1976. június (9. évfolyam, 24-48. szám)
1976-06-02 / 24. szám
1976. JÚNIUS 2, *1iRDA 3 KEZE, ÍZAVA A MESTER ! (Bolyongások) Ki gondolná, hogy Marosfőn valaha szakiskola is volt ? Márpedig volt, s én, Fórika Dénes, a gyergyószentmiklósi bútorgyár főmestere, ott tanultam ki a szakmát. Bolyongásaim pedig körülbelül akkor és ott kezdődtek, ha nem hamarább. Az az igazság, hogy ha minden úgy sikerül, ahogy elterveztem nem egészen tizennégy éves fejjel, akkor most valamelyik építőtelepen dolgozom, rakom a falat, ami jó is, és látványos is. Csak hát mondom, még nem töltöttem be a tizennégy esztendőt, amikor felvételiztem, tanév második napján szedhettem a sátorfámat, korosodnom kell, így tanácsoltak el a kőműves szakmától, ötvennyolcban elvégeztem a három éves szakiskolát Marosfőn, bútorasztalos lettem, s amit most mondok, az aligha hihető : a gyergyószentmiklósi vasúti állomás irodájának faberendezését kellett elkészítenem vizsgamunka fejében, dolgoztam is emberül, s mire kész lett, kiderült, nagyobb az asztal, hogysem egészben ki lehessen vinni az ajtón. Kacag az ember egyet, s nekiáll szétbontani a pályamunkát, ez nem katasztrófa, könnyebb a távíróasztalt szétszedni, mint mondjuk az épületet. A bútort pedig most is használják, jó sora van. (Beszéljünk hát a nevelésről). A kisiparos szakmákkal kisiparos öntudat jár, a gazdálkodó természetszerűen falusi módra gondolkodik. Gyári munkásnak lenni véleményem szerint minőséget jelent. Én közösségben való munkának és gondolkodásnak nevezném a dolgunkat. Magamban hordozok egy történetet, még a mintadarab-műhelyből, aminek nemrég még mestere voltam. Valami apró kifogásom támadt, jogos kifogás, a szaki erre rámförmedt : engem ne tanítson senki, én negyvennyolctól asztalos vagyok ! Nem szóltam semmit, két hét teltén jött hozzám az illető tanácsért. S akkor aztán én hoztam elő, hogy aki huszonöt éve dolgozik a szakmában, az nem tűri meg a tanácsot ... azt nem kell oktatni .. . Azóta semmi baj. Egy biztos: a mester munkaidőben nevel, a munkaidőn túl is. Mindenekelőtt a szakmában , a véleménymondás szabadságára nevel, arra, hogy mindenki elmondhassa, mit tart az új munkadarabról, a tegnap látott filmről, munkatársáról. Ott van például a tízórai szünet. Milyen jó dolog beülni a munkatársak közé, elbeszélgetni két falat között , amire az egyik megjegyezi : lám, az Imre fiú megint fáradt, későn jött be. S akkor elbeszéljük kicsit a dolgait, utána nincs baj egy ideig. Az az igazság, hogy van, aki magára hallgatva is jól dolgozik. Másnak állandóan a sarkában kell lenni. Aztán ott a fizetésnap. Beütöm magam a vendéglőbe, látom, hogy ott ül az illető, jó hangulatban, a család meg várja odahaza. — Testvér, miért nem viszi haza a pénzt? — kérdezem olyankor. Amire a legtöbb válasz : mester elvtárs, mindjárt megyek. A nevelésről pedig még annyit, hogy nem kell meghirdetni a szándékot, s útonútfélen rá hivatkozni, nevel az ember minden szavával, minden mozdulatával, keze jó munkájával. Egykori mesteremtől tanultam ezt még Marosfőn, akit Cruskovski Procopie-nak hívnak, idei nyáron szeretném fölkeresni. Akkoriban harminchárman kezdtük az évfolyamot, de csupán tizenhárman végeztünk. A mostaniakról ? ... Balázsfalván jelenleg végez egy osztály, huszonkilenc lány, egyetlen fiú. A bútorszakmában kell a női munkaerő, csak véleményem szerint nem az asztalosrészlegre, ahol komoly fizikai munkát kell végezni. Félszáz kilókat csak a férfi tud emelni.. . Nem győzöm hangsúlyozni a mester nevelő szerepét. Az a helyzet, hogy húsz esztendővel ezelőtt még egy renktéri osztályozónak is szakiskolát kellett végeznie, az felvételivel járt. Most a megnövekedett munkaerőkereslet teszi, talán ez, hogy apadjon az igényesség a felvételiken. A végzetteket igazi és jó munkássá nevelni — ez a dolgunk, ez minden mester dolga. Kit-kit oda segíteni, ahol helyét leli. Emlékszem, egyik legjobb munkásunk, Benke Miklós szakképzetlenként kezdte, rajzolvasni én tanítgattam. Nagyszerű szakmunkássá nőtte ki magát . . . így élünk, dolgozunk itt a bútorgyárban, egymás dolgaira nagyon ügyelve. Aki mondta, hogy közösségbe születik bele az, igazat mondott. S ebben a közösségben az emberek egymástól a jót tanulják el, így lesznek maguk is jobbak. , Oláh István Hatékonyabb társadalmi ellenőrzést ! A Szocialista Egységfront városi tanácsa ebben az évben 68-ról 79-re emelte a társadalmi ellenőrző csoportok számát. Erre azért volt szükség, mert néhány kiszolgáló c céget (a közüzemek, a kisipari szövetkezetek stb. egységeit) nem tudták kellő számú csoporttal átfogni. S mivel a múlt évben új kereskedelmi és szolgáltatási egységeket adtak át, ezeket is be kellett vonni az ellenőrzésbe. Idejében biztosítottuk a csoportok kiképzését. Ezen részt vettek az állami ellenőrző szervek képviselői, a kereskedelmi vállalatok vezetői. Ám az összes eddigi intézkedések ellenére, az eredmények korántsem kielégítőek, erre következtethetünk az idén beérkezett jegyzőkönyvek alacsony számáról, viszonylag gyenge hatékonyságáról. A vonatkozó törvény előírja, hogy egy-egy csoportnak 3— 5 tagja lehet, mi a nagyobbik számot vettük mérvadónak. Minden csoportnak 2—4 egysége van. Ez havi legkevesebb :150 ellenőrzést jelent. Ezzel szemben egész esztendőben mindössze 120 ellenőrzést végeztek. Élenjáró csoportjaink (a Miklós Vilmos, Szabó Jenő, Boér Erzsébet, Túras Dóra, Antal Andor, Zsák János, Pirvulescu Doina, Kövér Katalin, Albert Dezső és mások vezette csoportok) rendszeres munkát végeznek. De elég sok olyan csoportunk van, amelyek ebben az évben még egyszer sem látogatták meg a hatáskörükbe tartozó egységeket. Ezt a visszás helyzetet csakis az összes erők hatékonyabb mozgósításával számolhatjuk fel. Igen fontos, hogy a csoportok ellenőrizte vállalatok, egységek vezetői sokkal komolyabban vegyék a tapasztaltakat, a csoportok javaslatait. Feltűnő, hogy ezek a kérdések ritkán és szórványosan szerepelnek a dolgozók bizottságainak, vagy a pártbizottságoknak a munkaülésein. S ha igen, azzal le is tudják kötelességüket : az intézkedések végrehajtásának módját és ütemét már nem ellenőrzik. Sok kiszolgáló egységnél a típusnapló is hiányzik, ahová a csoportok tagjai beírhatnák észrevételeiket. Ez a mulasztás pedig eleve kizárja annak lehetőségét, hogy az ellenőrzések nyomon követhetők legyenek, így nem véletlen, ha mindegyre megismétlődnek a dolgozók kiszolgálása terén észlelt hiányosságok. Csoportjaink például több esetben kifogásolták a kenyér gyenge minőségét és elégtelen választékát. A Faipari Gépelem- és Alkatrészvállalatban a falatozó felelőse felárral értékesíti a hűsítő italokat, ugyancsak ott egyes áruféleségek csak papíron „futnak be", a gyakorlatban máshol adják el azokat. Ugyanez a helyzet a tejjel vagy a sörrel való ellátás esetében is. Ráadásul sokszor hatástalanok a vásárlókkal szembeni magatartással kapcsolatos észrevételek is. Az ellenőrzések hatékonyságának emeléséért persze többet tehetnek az állami szervek a Milícia, a néptanács szervei is. A Szocialista Egységfront városi tanácsa bürója hathatósabb és rendszeresebb ellenőrzéssel szintén sokat javíthat a helyzeten, a különböző szervek együttműködésén. Elsősorban azoknál a vállalatoknál és intézményeknél kell ezeket az ellenőrzéseket megejteni, amelyek dolgozóiból megalakultak a társadalmi csoportok, támogatásukba nagyobb mértékben kell bevonni az üzemi párt- és szakszervezeti, illetve ifjúsági szervezeteket. A csoportok pedig pontos évnegyedi grafikon alapján fognak dolgozni, rendszeresen beszámolnak munkaközösségük előtt az elért eredményekről. A Szocialista Egységfront utóbbi plénumán ismételten behatóan elemezték a társadalmi csoportokra háruló feladatokat. De munkájuk csak akkor válhat valóban eredményessé, ha a Szocialista Egységfrontot alkotó összes politikai-társadalmi szervek konkrétan, hatékonyan támogatják azt. Ráduly Eleka Szocialista Egységfront Csíkszereda városi tanácsának elnöke gy . cselédkönyv. Folyószámmal ellátva, negyven oldalnyi terjedelemben törvényesítve a szolgaságot, a kényszerítő nyomort, s a könnyeket. Vérforraló orcátlansággal hitelesítve az Édes Anna sorsot. Nem tudom, barna, szőke lányé volt-e ez a cselédkönyv, él-e még a gazdája vagy sem. Pillanatnyilag számomra az a fontos, hogy véglegesen múzeumba került ez a cselédkönyv, így is szentesítve emberséges társadalmunk legnagyobb vívmányát, a kizsákmányolás felszámolását. Fa csak ezt a cselédkönyvet tették volna is emlékeztetőül üveg alá a csíkszentdomokosiak, nagy szolgálatot tesznek. De ők ennél többet tettek az új falumúzeum létesítésével. Olyan pontos és hűséges képét rekonstruálták szép, küzdelmes harcokkal teli múltunknak, amelynek láttán az ember föltétlen elgondolkodik, s akaratlanul is öszszehasonlítást tesz : honnan indultunk és hová jutottunk... Mennyi küzdelembe, munkába került a sok tízezer cselédkönyvet kilencvenezer munkahellyé, számtalan gyárrá és üzemmé változtatni, a kisablakos, alacsony szemöldökfás múzeumház sok-sok mását egészséges lakásokká, fürdőszobás, összkomfortos falusi villácskákká varázsolni. Egyszóval arra nevelni a múlt idézésével, hogy megbecsüljük a mát, azt az évezredes küzdelmet, amely lényegében lehetővé tette győzelmes, pártvezette társadalmi forradalmon- gy hónapokkal ezelőtt közölt riportunkban részletesen írtunk arról, hogy tavaly márciusban a heves szélvihar szinte rombadöntötte Homoródalmáson az mtsz még teljesen be nem fejezett, 78 méter hosszú szarvasmarha istállóját. S a tények alapján utaltunk arra, hogy az egyébként is hosszú időre kinyúlt építkezésben keletkezett viszszaesésnek s a jelentős károknak valójában csak okozója volt a szél ; eredendő oka azonban inkább a tervezésnél, kivitelezésnél elkövetett műszaki hiba, egyszóval : hanyagság. Az illetékesek persze megtették a szükséges intézkedéseket , számba vették a tényeket, latolgattak, számítgattak, aztán újabb vállalásokat tettek, újabb határidőt tűztek ki. Igaz, hogy mindezt mi inkább csak sejtjük, avagy itt-ott hallottuk, mert az érvényben lévő és köztudott szabály ellenére a lapunkban közölt figyelmeztető bírálatra ,, elfelejtettek válaszolni“. Annál nagyobb volt a megdöbbenésünk a minap, amikor a múlt év decemberére kitűzött ,,utolsó átadási határidő" után hónapokkal, a szóbanforgó istállót még mindennek van határa... mindig befejezetlenül, még mindig épülőfélben láttuk. Sőt, akárcsak múlt év szeptemberében most is csupán egy kéttagú ,,építőcsoport“ tett-vett az istállóban. Egyikük, a még mindig hiányos rácspadlózat öntéséhez szükséges betonvasat hajlítgatódaraboló Páll Lőrinc kőműves (!?) az építő-vállalkozó hiányában igyekezett meggyőzni bennünket arról, hogy a munkálatokat „most már biztos befejezik 15 napon belül“, s még jobban is haladnának, de lám, mára is ígérkezett három segédmunkás, de nem jött el. .. A látottak alapján sajnos nem hisszük, nem hihetjük, hogy az építkezés befejezése valóban csak ezen múlik. Annál inkább meggyőződésünk, hogy Homoródalmáson most már nemcsak az építkezésnek határidőt, hanem a felelőtlenségnek, a veszteséget hatványozó halogatásoknak is végső határt kell szabni ! Magyarázkodások nélkül, ténylegesen. Ezt követeli az mtsztagság közvetlen, de az állattenyésztés fejlesztésének általános érdeke is. És ne feledjék azt sem, hogy az építkezésnél éppolyan elengedhetetlen kötőanyag a felelősséggel, szakszerűen végzett minőségi munka — akár a cement / Randják József Bács Juliska cselédkönyve... hát. Mert nemcsak szégyenteljes emlékeit gyűjti magába a múltnak ez az erőteljesen növekvő falumúzeum, hanem értékeit is. A székely fafaragás olyan remekeit, az apáktól fiúkra örökölt tehetség és mesterségbeli jártasság olyan emlékeit például, melyek föltétlen arra tanítanak : lám, így is lehet, csak így kell dolgozni a mester védjegyének becsületéért... Mert lenyűgözi az embert nagyanyáink, édesanyáink vászonba szőtt, hímesbe varrott szépérzéke, találékonysága, hallatlan szorgalma ... Mert a sokszor összegyűjtött emlék a tulipános ládáktól a kályhacsempékig majd mindegyike egy-egy nagy tanulságot rejt magában számunkra. (Nyilván alapos válogatásra, a Csíkszeredai múzeum további messzemenő segítségére van szükség, hogy az emlékhalmazból rendezett falumúzeum váljék.) Ezért tartjuk igen tiszteletreméltónak és követendőnek a csíkszentdomokosiak hosszú esztendőkre visszatekintő fáradozását önmagunk megismeréséért. A kincskereső pionírmozgalomból nőtt ki ez a kis múzeum. Ezelőtt tíz esztendővel néhány lelkes tanár és tanító vezetésével indult el útjára, hogy ma az egész község közös ügyévé váljon Péter János nyugdíjas, Jakab István tanító, Kató Vilmos polgármester és sok-sok más lelkes pártolótag kézzelfogható hozzájárulásával. Olyasminek a csírája, palántája legyen, amire idővel unokáink föltétlen büszkék lesznek, és hálával gondolnak a bátor kezdeményezőkre. Zöld Lajos