Hargita, 1984. január (17. évfolyam, 6-24. szám)
1984-01-08 / 6. szám
Hiszek az irodalom jellemformáló szerepében — A nemrégiben megjelent második köteted, A hallgatás csöndje, akárcsak az elázó, ez Amíg csak él az ember, szép sikert aratott, egy-egy helyen a szó szoros értelmében elkapkodták a könyvesboltokból. Gondolom, mindez jóleső érzéssel tölti el a szerzőt, érzi, nem hiába dolgozott Mondd csak, hogyan is indultál írói utadon ? — Riporttal kezdtem. Első riportom 1968- ban jelent meg a Vörös Zászlóban. 1972-ben a Hargita közölte a Várakozás balladája című karcolatomat, de az igazi sikerélményt, az Utunkban, 1973-ban megjelent Tanyai halál című novellám jelentette. Közben riportokat közöltem a Hargitában, Falvak Dolgozó Népében, az Előrében. Itt pályázatot is nyertem, és olvastam a világirodalom nagyjait. Ma már fordított a helyzet. Az erdélyi emlékírók éppúgy érdekelnek — ha nem jobban —mint Gabriel Garcia Marquez. S természetesen, hogy a klasszikus és kortárs hazai irodalom olvasása sem tanulság nélküli. — Minden kötetedben mindnyájunk számára igen fontos társadalmi, pontosabban szociográfiai, illetőleg szülőfölded emberének magatartásával foglalkozó írásokat közölsz egyebek közt. Ezekbe a kérdésekbe tanárkodásod idején botlottál bele, eleve adottak voltak vagy pedig tudatosan kutattál utánuk ? — Egy kisebb társadalmi-földrajzi egységnek életviszonyait, emberének sorsát, szokásait ismertem. Benne nőttem fel, s itt döbbentem rá, hogy a közgondolítozásban olyan társadalmi, lélektani erők érvényesülnek, melyek megtartó hatásuk mellett néha kórosak is, én ezek felmutatását — mert a történelem cáfolatai ellenére, hiszen az irodalom jellemformáló és nevelő szerepében — annyira fontosnak tartottam, hogy egy időre abbahagytam a novellaírást is. Ezért jelentkeztem első kötetemben szociográfiai riporttal, s nem novellákkal. — Sokat foglalkozol írásaidban az elhalálozással. Miért ? — Az egyszerű emberek életében két fontos dolog van. A születés, s a halál. Az egyik örömünnep, a másik a számadás perceit jelenti. Olyankor mindenki szembenéz egy kicsit önmó- BESZÉLGETÉS LŐRINCZ GYÖRGY ÍRÓVAL -góval, sorsával. Visszaemlékszem gyermekkoromban csak ezek „jelentettek” eseményt a falu életében. De visszaemlékszem arra is, hogy egy-egy fontos eseményt nem a naptár szerinti évhez, hanem valakinek a halálához kötötték. Valahogy így : „Abban az évben történt, amikor meghalt X.“ És akkor elkezdtek gondolkozni, hogy mikor is halt meg X. Az erőszakos halál ? Szülőfalumért hajdan híres bicskás, verekedős férfiak lakták. Egy szemvillanás elég volt, hogy kinyíljon a bicska, s a verekedések nem egy esetben halottal jártak. Mindezt bátor, férfias cselekedetnek fogták fel. A vérbosszú hozzátartozott az egykori falu életéhez. Márpedig szerintem senkinek sincs joga más ember életét elvenni sem bicskázással, sem más formában. Szerencsére törvényeink mára javítottak ezen a helyzeten, és természetesen művelődtek is az emberek, erről is írsz egy helyütt. Mivel ipari munkakörben dolgozol, naponta láthatod, figyelheted az üzemi életet , ezért közbevetem most ezt a kérdést : mi a véleményed a munkásművelődésről ? — Ha jól emlékszem, ezzel a kérdéssel te magad foglalkoztál néhány évvel ezelőtt. Akkori felmérésedből kitűnt, hogy vannak olyan munkásifjak, akik éppúgy olvassák a Korunkét vagy a Téka-sorozatot, mint bármelyik értelmiségi. Azzal toldanám meg, hogy szerintem a műveltségi színvonal nem diploma kérdése, hanem az érdeklődésé, a tanulásé, olvasásé ... — Számomra legkedveltebb írásod a Halálodra egyedül maradsz. Nyelvi erején kívül maga a puszta téma is megmozgatja az ember érzelem- és gondolatvilágát. Mit szólsz ehhez ? — Jó, hogy rákérdeztél. Én ezt az írást — és ez nagyon fontos számomra — 1982. augusztusában írtam meg. Személy szerint a szülőföld, az ország elhagyásával nem tudok egyetérteni. Ez, bármit is mondanak, akik elmennek, az anyanyelv, és személyiségük feladását jelenti. Aki pedig ezt feladja. . . hát erről ne beszéljünk. — Az írónak a szavak a szerszámai , magas szinten műveli a nyelvet, feltárja szépségeit, olykor titkait, emberközelbe hozza az olvasó által kevésbé ismert tartományait. Mint írótól kérdezem : mit jelent számodra az anyanyelv ? — Az anyanyelv — emlékeimet jelenti. Mindazt, ami vagyok. Ami leszek. Az anyanyelv egy nép vagy nemzetiség esetében pedig a nép, a nemzetiség emlékezetét jelenti. Ennyit Emlékezni csak anyanyelvén tud az ember. Kérdezett : Szigeti György ALEXANDRU ANDRIJCXU KOMMUNISTÁK ÁLMA Te gazdag föld, szépség forrása vagy, ha költő lát szívében vers fakód, te messze földön híres, büszke ország, ilyennek álmodtak a kommunisták Hegyről nézve, életed csillogása szivárványságorvos, lejutok mása, Lucea votai te Vojdohunyodig tör várai olvasztják kincseid, s körös-körül, ameddig a szem eltas, aranyfövel meghajló búzatáblák. Mikéntha az időbe fúrtak volna, néélajkút tör fel buzogva, termő , acélod tiszta, mint becsületet és szabadságot odó jelened. Jó föld, melyben erő és értelem, odaadás és szorgalom terem, ahol minden munkában edzett ember a párt alkotó szelleméhez nő fel, védünk, szivünkkel, eredményeinkkel, • utunkkal, lelkiismeretünkkel, törvényes jogunkkal, hiszen hazánk vagy, s hűségünkkel — pártunk s népünk, irántad. Te gazdag föld, győzelmek szép világa, Te legendás korunk Köztársasága , zászlóffy Csaba fordítása „A Bizottság, amely rendel■ezett ugyan egy csapat német gyalogossal, egy szakasz német vértes katonával, ehhez számítva még a fegyverüket és a határőrséget megtartott székely logosokat és huszárokat, — felismerte a helyzet komolyságát és oly sok ezer összeverődött embertől való megcsúfoltatásának veszélyét, ezért szükségesnek tuda, a maga biztonságára és n ép könnyebb engedelmességre bírásáért őket megfékezni. Azt mondják, s ezt nekem a Főbizottság akkori levéltárosa, a derék Halmágyi, ki szintén az ülésszakban volt, később Brassóban maga is elmondta, hogy Schiskovits generális tette azt az indítványt a Főbizottságban, Gráf Bethlen nem egyezhetett bele egy ilyen súlyos következményekkel járó büntetésbe és szelíd jellemével enyhébb eszközöket ajánlott. Ellenben gráf Lázár Schiskovitscsal értett egyet, így hát a katonai büntetést szavazati többséggel, s azzal a hozzátevéssel tagadták el, hogy a háromszékiek, mivel a csíkiak ügyébe avatkoztak és többszöri felszólításra sem valluttak haza, — a csíkiaknál is jobban megleckéztetendők. (.. .) A csapatok, azért, hogy megelőzzék a népet - és hogy a Mádéfalvától csak félórányira levő Taplácára érkezésének elejét vegyék, január 6.-án már hajnali három órakor megindultak, körülfogták Mádéfalvát, amelyben a nép ittasan álmát aludta. A német gyalogság ágyúival részben a közvetlen Mádéfalva mellett elfolyó Olt innenső partján, az Udvarhelyszékbe vezető hegyi úton helyezkedett el, részben pedig a Mádéfalváról Taplácára vezető országúton. A német lovasság szintén a tahi végén, a gyímesi szorosnál, majd az onnan Moldvába vezető úton állt fel. A székely huszárok pedig fenn a Gyergyó felé vezető utat zárták el, ahol a legkevésbbé várták a nép kitörését. Még hajnalhasadás előtt elkezdődött Mádéfalva ágyúzása Carato, akkori főhadnagy vezetése alatt, ki mint a Csíkban felállítandó gyalogezred újonnan kinevezett parancsnoka ezt a megleckéztetést kimondottan kérte is - és még Magdeburg kapitány, Schiskovits generális szárnysegédjének vezetésével. Az első golyó egy szobába csapódott be, s egy kemencét és egy gyermek függőágyát verte szét, innen a mellékszobába az ágy alá gurult, melyben a már említett háromszéki prokurátor, Csórja aludt. Ez felugrott s mialatt egyik ágyú a másik után szórta golyóit a falura, felkiáltott : az Istenért, mi ez? A nép is felriadt, nem tudta, hová, merre legyen, egy részük Udvarhelyre, mások a hegyek islé és a gyimesi szoros félé, mások Taplácára, a Bizottsághoz akartak menekülni, javarészük, különösen a háromszékiek pedig a hegyeknek. Az elsők szembetalálkoztak a gyalogsággal és azok tüzével. Azok, akik Udvarhely felé menekültek és az Oltón cikálták átkelni, a jég vékonysága miatt ott fulladtak meg. A háromszékiek nagyobb része, csíkiakkal is vegyesen a német vértesekkel találta szembe magát, s ezektől kaszaboltatok te. A vérteseknek ezt kellett kiáltaniuk : ki háromszéki ? legtöbben, mivel azt gondolták, hogy ez kegyelemre szóló kérdés, azt felelték, hogy ők azok, mire a vérteskatona ezt ordítva : három, három, három, három csapást mért a fejére. Végül a gyalogság mindkét oldalról tüzelve benyomult a falu közepébe, hol a nép egy része még együtt volt. Ezt az oktalan csoportot így aztán vagy megölték, vagy megsebesítették, elfogták, szétszórták. Nem is egy óra alatt mindennek vége volt." 4 MÁDÉ FM VI VESZEDELEM Heidendorfi Conrad Mihály önéletírásában Az Igaz Szó Évkönyve Nemrégiben dr. Farádsó Józseffel és néhány munkatársával találkoztak a Csíkszeredai olvasók, a jeles néprajztudós akkor többek között elmondotta : ,,A néprajztudomány a történeti-társadalmi tudományok sorában, a legtömörebb lexikon meghatározás szerint, »a népi kultúra vizsgálatával foglalkozik", vagyis gyűjti, tanulmányozza és értékeli a nép hagyományos anyagi, társadami és szellemi javait. Mivel mindezek a javak, sajátosságaiknál fogva, a nemzeti jelleg hordozói, a néprajztudomány, elsősorban a történettudománnyal, a nyelvtudománnyal, meg az irodalomtudománnyal együtt, a nemzeti önismeretet is szolgálja, végső soron a nemzeti öntudatot is alakítja és erősíti. Amíg a Földön nemzetek és nemzetiségek lesznek, addig a néprajztudomány is kutatni fogja kultúrájuk hasonlóságait és különbségeit : azokat a vonásaikat, amelyek közösek, és azokat, amelyek egymástól eltérőek, nem egyszer egyedülállóak.*" Hosszúra nyúlt idézetünket az olvasó terjedelmi kötöttségeink között is indokoltnak tartja ha kezébe veszi, átlapozza (s akkor bizonyosan :) elolvassa az Igaz Szó marosvásárhelyi folyóirat legfrissebb kiadványát, Bölcsőringató című évkönyvét. Tudomásunk szerint e folyóiratnak ez az első ilyen jellegű vállalkozása, s az 1984. évi megjelölés, kötelező voltán túlmenően, számunkra elsősorban azt sugallja, hogy a tekintélyes folyóirat ezzel a kiadvánnyal évkönyvek sorát indította . .. Úgy legyen. Mert rendkívül érdekes és értékes évkönyvvel lepett meg bennünket az igaz Szó. Törzsanyaga a Népművészeti Néprajz felelmet viseli, és annyi mindent kínál átlagos műveltségű olvasónak, tudós néprajzosnak egyaránt, hogy első látásra kinek-kinek le kell gyűrnie a bőség zavarát... Ez persze nem is olyan nehéz, ugyanis hamar ráérzünk a rendezőelvre, a változatos anyag-áradatot igényesen rendező-rendszerező szerkesztői koncepcióra (kár, hogy a szerkesztők nevét sehol nem tüntetik föl). „Jó anyám. Földédesanyám, íme, csodák csodája, annyi százados, tengernyi bánat, nyomorúság és háborúskodás után isélezünk, élni tudunk. Élni tudunk, mert beszélni Te tanítottál. És mégis, mégis, a számunkra kiszabott század szaggatottsága ellenére is élni fogunk, mert tenni, cselekedni is Tőled tanultunk. Olyan igazságokra tanítottál, amik még soha nem mondattak ki..."—olvassuk Hajdú Győző Földédesanyánk avagy : a szülőföld szép szava című indítóírásában, amelyet Bajor Andor, Király László, Láng Gusztáv, Lászlóffy Aladár, Markó Béla írók reflexiói (hitvallásai ?) követnek, illetve Szűcs István Népművészet, művelődési élet eredetiség című tanulmánya, amely viszont hatalmas apparátusával, szintézisével nyűgöz le. Maradjunk továbbra is a tallózás mellett . Egymás vonzásában feleimmel Faragó József, Adrian Fochi, Almási István, Tiberiu Alexandru, Pávai István, Nagy Jenő értekeznek a román és a magyar népköltészet, -zene, -viselet, -tánc kapcsolatairól, rokon motívumairól. Az említett kultúrák „hasonlóságai" után Almási István (Szép a tavasz, de szebb a nyár), Faragó József (Régi székely népballadák), Dánielisz Endre (Ballada Karöstárkánybál), Nagy Olga (Realista tendenciák a népi prózában), Kelemen Ferenc (A színpadtól a táncházig), Barabás László (Farsangtemetés — alsásólalvi népi színjáték), Fábián Imre (A mese élete), Vöő Gabriella (Nép hiedellem-ereme a városi közösségekben), Nagy Jenő (Hagyomány és újítás a népviseletben), Szentimrei Judit (A hímzés művészete — történeti elemek a romániai magyar hímzésben), Csergő Bálint (M a puállító székelyek), Haáz Sándor (Faragott és festett bútorok), léfalvi Zoltán (Köröndi fazekasság) értekeznek a dr. Faragó József szavával élve, „különbségekről", azaz népi kultúránk sajátos értékeiről. Élő — eleven és ható értékeiről, képességeről az újításra és megújulásra — számos szemelvény szép és olykor egyenesen váratlan bizonysága ennek. Aziadvány egyik erénye éppen az, hogy felfigyel erre is — a rugalmas szemléletmód tehát. Markó Bélától olvastuk . ..... tisztelettel elegy gyanakvással nézem a szakemberek aprómunkáját, mert sokszor s sokaknál érzem (...), hogy fanatikus héjazgatásuk közepette éppen arról feledkeznek meg, amiről annyit beszélnek : a szellemről, amely elfogad vagy elutasít egy műalkotást, részévé teszi egy közösség esztétikai és etikai rendjének, vagy idegenül, értetlenül szerién". Ez a szellem hát ma is él és működik. Jó, hogy a szerkesztők Korátok műhelyét is felkeresték, és örvendünk az évkönyv igényes grafikai kivitelének is Vali József Akusztika Fel-Csík nagy bánata (részlet] Az Öltnek árjai, Sírnak vérhabjai, Mert gátat vetettek Folyásán holt testek, S jön szegény fejünknek Siculicidium. Nyíl, s kard volt fegyverünk, S ha jött ellenségünk , És hányszor nem győztünk, Ha harczba repültünk ! S most szegény fejünknek Siculicidium. Tűz emészt, s ágyú dörg. Sok vitéz halált hörg, Anyja csecsemőjét, S öleli kedvesét. S jön szegény fejünkön Siculicidium. Hasad a szép hajnal, Vérbársony arannyal, S zúg a nagy Hargita, Szüntelen sok jajjal ; így vészé fejünket Siculicidium. (Sántha Alajos közlése nyomára)