Hargita, 1987. február (20. évfolyam, 26-49. szám)

1987-02-01 / 26. szám

Könyves találkozók E vasárnapi oldalunkon könyves összeállítással jelentkezünk, és ennek jó oka van. Mától ugyanis ország- és megyszerte kezdetét veszi a Falusi Könyvhónap XXVII. rendezvénysorozata, amely a kezdet kezdetétől nagy népszerűségnek örvendett. A nagy hagyo­mányokra visszatekintő és évről-évre maradandó élményeket nyújtó rendezvénysorozatot az idén is a Megéneklünk, Románia országos fesztivál égisze alatt szervezik meg. A könyv szerepe a szocialista tudatformálásban, a mezőgazdasági dolgozók szakmai felkészítésé­ben, az új agrárforradalom életbe ültetésében témával. Ma a me­gye összes falusi művelődési otthonában, könyvtárában, klubjában megtartják az átfogó rendezvénysorozat megnyitó ünnepségeit, könyv­kiállításokra, irodalmi előadásokra, ünnepi műsorokra kerül sor. Aztán indul a népes karaván! A megyei rendezvénysorozat szervezői régóta nem hirdettek ilyen gazdag programot, mint most, amelynek ráadásul néhány új vonása is van, így, tekintettel az új agrárforradalom igényeire, az idén nagyobb szerephez jutottak az író-szakemberek — a növénytermesztéssel, M*mmm ■mérni* ~m állattenyésztéssel, méhészettel, ta'ajfella-Vf U Ja f IWO vitással, egészségvédelemmel, állat­­egészségüggyel stb. foglalkozó kutatók és más szakemberek, például Jókai Sámuel, Márkus István, Matei Berindei, Karda Imre, Szilágyi István, Podaru Cornel, Tamás Lajos, Veress Endre, Hegyi Géza, Kerekes Ferenc a Falvak Dolgozó Népe képviseletében pedig Cseke Péter és Faragó Tibor a bögözi és a székelykeresztúri agráripari tanácsokhoz tartozó falvakban találkoz­nak az olvasókkal. A folklór- és néprajz kutatókat Nicolae Dunăre Bélborban és Várhegyen képviseli, míg Gazdáné Olosz Ella, Gazda József, és Portik Irén Csíkborzsovába, illetve Gyergyóalfaluiól láto­gatnak el. A szervezők felfigyeltek arra, hogy A Hét legutóbbi Tett füzetének (Hangvilág) számos Csíkszeredái, illetve megyei szerzője volt, így Balázs Lajos, Bíró Zoltán, Bodó Julianna, Oláh Sándor, Ga­­gyi József, Túrós Endre, Magyari Nándor László, Bíró Albin Rostás Zoltán szerkesztővel és Mihai Vintila szerzővel együtt gyergyócso­­mafalvi és bögözi olvasókkal találkoznak. Február folyamán, természetesen, számos író és költő is felke­resi olvasóit a megye falusi településein. Nemesi László, Bölöni Do­mokos és Ferenczes István Gyimesfelsőlokon, Középlokon és Csík­­szentmártonban találkoznak az érdeklődőkkel, Fodor Sándor Nagy­­solymosra,Kissolymosra, Székelykeresztúra, Újszékelyre, Szentábra­­hámba, Siménfalvára, Kászonaltízre (!) látogat. Kántor Lajos és Molnár Szabolcs székelyudvarhelyi, zeteleki, székelykeresztúri olva­sókat keresnek fel, Nicolae Prelipceanu, Moraru Cornel, Mihai Sin Salamáson és Gyergyószentmiklóson találkoznak az olvasókkal, Ká­­nyádi Sándort pedig szőkébb pátriájába, Kisgalambfalvára, Nagy­­galambfalvára, Bögözbe, Bikafalvára, Felsőboldogfalvára, Székely- Szeresztúrra és Fiatfalvára várják. Ion Nete riporterként Gyergyó­­szahegyre és Ditróba utazik. A közelgő nagy történelmi évfordulók megkülönböztetett módon figyeltetnek a történészek és r­ég­észetk munkájára, így aztán Demény Lajos, Chindiş Ioan, Egyed Ákos a csíkkarcfalvi, csíkszentdomokosi és dánfalvi érdeklődőkkel találko­zik, Horaţiu Mircea Crişan Csíkszeredába, Toplicára látogat, míg Petre Roman régész és csoportja Csikszentsimonba látogat, ahol az idén régészeti ásatások kezdődnek, illetve a Csíkszeredai Múzeum munkaközösségével találkozik. A politikai, társadalomtudományi, il­­letve a tudománynépszerűsítő irodalmat Gheorghe Bradescu és Doru Comşa képviselik a Csíkszeredai, tölgyesi és hollói olvasók előtt. Az olvasó e terjedelmes felsorolás végére jutva falén felfigyelt arra is, hogy a rendezvénysorozat az idén átfogja a megye legel­dugottabb falvait — és ez másik új vonása annak. De újdonság­nak számít az is például, hogy a Csíkszeredai Luceafărul irodalmi Mr tagjai is bemutatkoznak az olvasók előtt - ők Vaslábra készül­nek. (A könyvhónapi író-olvasó találkozók időpontjait lapunk negye­dik oldalának Rendezvények rovatában idejében fogjuk közölni.) Mától tehát a megye számos falujában várják a különböző szakkönyvek szerzőit, tudományos kutatókat, az írókat és költőket. A könyves délelőttök, délutánok vagy esték bizonyára mindenütt meghitt és elmélyült, tartalmas eszmecserékre adnak alkalmat, az olvasók és vendégeik egyaránt maradandó és az időben továbbmun­­káló élményekkel távoznak a találkozókról, híven a nagymúltú ren­dezvénysorozat szép, nemes, építő hagyományaihoz. VAY JÓZSEF — ötezer,hatszázharmincegyes ! A hajnali szürkületben sorakozó depor­tált századból egy vézna, alacsony, erő­sen hunyorgó férfi lépett elő. — ön dr. Weiss Arthur ? . .. Na mi von? Megnémult? — öt... ötezer-hatszázharmincegyes fogoly. Weiss Arthur vagyok. — Velünk jön. Weiss Arthur néhány pillanatig tényleg nem tudott megszólalni a meglepetéstől. A nevén szólították! Mielőtt elindult vol­na, a társaira pillantott. Alig észrevehető mosollyal biccentett a kiszikkadt arcú, szí­vós férfiakra, mert szívósak voltak ám e­­zek az osztrák és lengyel zsidók, akik három-négy évi fogság után is életben maradtak a koncentrációs táborban. Túlságosan fásult volt ahhoz, semhogy megijedt volna. Mindössze egy kevéske nosztalgiával nézett vissza indultából még egyszer, amiért — egy órára? örökre? — meg kell válnia társaitól. Nem tudta el­képzelni, miért szántották ilyen rendkívü­li módon, hová vihetik, egyáltalán miről jutott eszükbe az ő neve, ezeknek az igen előkelő kinézésű hóhéroknak. Egyáltalán nem valószínű, hogy valamiféle megtorló akció áldozatául szemelték volna ki, hi­szen már több, mint egy esztendeje, hogy senki sem kísérelt meg szökést a század­ból, amiért különben is tizedelés járt vol­na. A munkaképteleneket is kevésbé ün­nepélyes körülmények között szokták ki­selejtezni és elindítani a fürdő felé, ahon­nan még senki sem jött vissza. A száraz paszulykarókként álló depor­tált férfiak némelyike aggódva, más irigy­kedve nézett fogolytársuk után: a neves osztrák egyetem egykori tanársegédének nem kell - legalábbis ezen a napon — követ törnie, talicskáznia. A szokásos őr­személyzet mellett az Appellplatzra ezen a hajnalon érkezett két magas rangú SS- tiszt, a két civil ruhás férfi és a német véderő egyenruháját viselő százados arca­­magatartása inkább közönyös volt, sem­mint fenyegető. Nem valószínű tehát, hogy valami rendkívüli rossz - esetleg a legrosszabb - várna a tanársegédre, a koncentrációs tábor több mint kétéves foglyára, akit családostul három egész esztendőn át rejtegetett a lakásán egy­kori professzora. Az ötezer-hatszázharmincegyest, azaz dr. Weiss Arthurt a hátrább álló gépko­csik felé vezették. Két fekete Buick és két nyitott terepjáró Volkswagen várakozott ott. Az internáktat az egyik terepjáróba tessékelték, amelyben, akárcsak a másik, hasonló járműben, fegyveres őr ült a gépkocsivezető mellett. A tisztek és a polgári ruhások szintén gépkocsiba ültek: egyik Buickba az egyen­ruhások, a másikba a civilek. A kocsisor nem a főkapu, nem a kijá­rat felé indult. Továbbhajtottak a tábor belseje felé, és az egyszerű szögesdróttal elkerített harmadik vagy negyedik részleg­nél újra megálltak a felsorakozott, ko­paszra nyírt, csíkos ruhás századok előtt. Csak a két fekete kocsi utasai szálltak ki. Dr. Weiss a helyén maradt. — Tizennyolcezer-kétszáztizes ! Néhány pillanatnyi mozdulatlanság, majd mocorgás a hátsó sorokban. Őszes hajú, kissé köpcös, középtermetű férfi in­dult előre a társai közül. Mintha kissé sántikált volna. Néhány lépésnyire az el­ső sor előtt állt meg, riadtan, vigyázz­állásban. — Jelen! — mondta, mint egy izguló kis­diák, akit szigorú tanára szólított ki a padjából. Egyik-másik deportált elmoso­lyodott a sorban, de ezt senki nem vette­­ vagy nem akarta — ezúttal észre venni. — Dr. Bikali-Stierenfeld Mátyás ? — Igenis, kérem. — Velünk jön. Bikali-Stierenfeld rémülten pillantott vissza társaira. Tíz napja tartóztatták le, azóta szinte nap mint nap egyre rosszab­bul alakult a sorsa (...) — Kettőezer-hatszázötös! Maga dr. Wa­­lewskey ? — Az vagyok. — Velünk jön. Szilas arcú, csont­bőrré úszott régi de­portált. A másik terepjáróba ültették. Tovább. — ötezer,hétszázas j­ön dr. Vogel pro­fesszor ? — Voltam. — Ne szellemeskedjék. Velünk jön. A gépkocsisor visszakanyarodott a ló­­bejárat felé. FODOR SÁNDOR: A Fekete-erdő. Két kisregény. Kriterion Könyvkiadó, Bu­karest, 1986. (Szemelvényünk a Csík­szeredai születésű író újabb prózakö­tete címadó kisregényének indító jele­nete. A négy deportáltat — nemzetközi hírű matematikusok — a náci hadigé­­pezet fejlesztésének egyik titkos munká­jára szemelték ki, a kisregény hőseinek tragikus sorsa örök tanulságul szolgál, íme az író vallomása: „Manapság u­­gyanis minden íróembernek illik aggód­nia az emberiség sorsán-jövőjén. Olyan nemzetközi értekezleten is részt vettem, amelynek az volt a témája, hogy mit tehetnek az írók a békéért... Mert ha félni nem is, aggódnia manapság min­den tolforgatónak illik.“) Fodor Sándor : Fekete-erdő* 1987. FEBRUÁR 1., VASÁRNAP Látogatóban Bölöni Domokos — Jó hírem van számodra : frissen megjelent prózaköte­ted*) máris szárnyra kelt, ki­fogyóban van. — Köszönöm, hogy hoztál egy példányt is, végre megtapint­hatom, láthatom, fellapozha­tom ... Korondra ugyanis még nem jutott el. — Mondanál talán valamit a kezdetekről, írói indulásod­ról. — Első írásom 1974-ben jelent meg az Utunkban, de már az­előtt is kitartóan kísérleteztem irodalommal, még verssel is. Költő szerettem volna lenni.. A vers tömörsége ma is vonz, és nemes irigységgel gondolok tehetséges költő pályatársak­ra, akiknek sikerül mindössze néhány sorban elmondani azt, amit nekem talán hosszú olda­lakon át sem. 1980-ban jelent meg a Forrás-sorozatban első kötetem (Hullámok boldogsá­ga) . .. — Volt egy hátborzongató olvasmányélményem a humor­ról, egy sci-fi szerző szerint évezredekkel ezelőtt itt járt földönkívüli lényeknek kö­szönhetjük humorérzékünket, egyáltalán, képességünket a humorra, akik viszont bárme­lyik pillanatban megvonhat­ják é s az elbeszélésben meg is vonták­­ az emberektől azt. Most kissé drámai han­got ütök meg: belegondolni is szörnyű, hogy mi lenne velünk, emberekkel humor nélkül. Sze­rinted mi a humor ? — E sci-fi írás tanulsága vé­gül is nem más: a humor nélkül félszegek lennénk. A humorról sokan és sokfélét leírtak már, nálam sokkal okosabb emberek. Az ész szellemi tornája stb. Rám nagyon hatott Jókai s még in­kább Mikszáth látásmódja, a­­hogyan jóindulatúan, cukros­­papírba tudták csomagolni a bírálatot, a szatírát. Később na­gyon megszerettem Bajor An­dor sajátos világlátását, és ter­mészetesen állandó olvasmá­nyom volt Karinthy, aztán pedig Örkény István prózája bűvölt el. Ez végül is alkat és nem u­­tolsó sorban tehetség kérdése. A kisebb tehetséggel megál­dott embernek többszörösen is meg kell szenvednie minden sorát, fejlődése - ha van - las­súbb, későre érik be. Az anek­dota nagy kísértés, de ha vala­kinek csak az a célja, hogy el­meséljen egy csattanós sztorit, azért nem kell mindjárt tollal ragadnia. A humoros helyzetek az élet velejárói, ezeket nem tudja senki megkerülni. Ugyan­akkor semmit sem mond, ha az író csak ezekre összpontosít, ha nem úgy építi be a szövegbe ő­­ket, hogy szervesen beilleszked­ve fokozzák az írás jelentősé­gét, egyszóval szépirodalommá lényegüljenek. A humoristák többnyire nem jajde-vidám fic­kók, és közülük azok, akik felül tudtak emelkedni a kismester­­státuson, általában véresen ko­moly dolgokat dörgöltek az or­runk alá, ezt pedig nem való­színű, hogy a mindenáron való megnevettetés kóros kényszeré­nek a hatására tették ... — Kötetedben a humorista igen meleglelkű emberként jelentkezik, akinek végül is nem a humoreszkjei, hanem például a Parasztnovella, illet­ve a mindennapjaink prob­lematikáját felölelő realis­tább vezetésű írásai tetsze­nek ... — Magam is kissé eklektikus­nak érzem ezt a kötetet (is), jóllehet van annyi írásom, hogy azokból bőven telne külön egy „humoros” és külön egy „ko­moly" könyvre ... Ha rajtam áll, valóban nem kerülnek ilyen tarkabarkán egybe ezek a szö­vegek. Ami pedig a mindenna­pi lét kérdéseit illeti: azok, ha okozom, ha nem, ott mocorog­­nak a gondolataimban, az ál­maimban, részt követelnek ma­guknak és hát a miről írhatnék másról, mint amit magam is ismerek, érzek, tudok ? ... Ha az író feladata: tükröt állítani korá­ról, világának arról a szűk met­szetéről, amelyben maga is él, akkor a valóságtól sosem tud­na úgy elrugaszkodni, hogy, mondjuk, a marslakók között is ne a saját képére és hasonlatos­ságára formált hősöket moz­gasson ... — Mindegyre több folyóirat, napilap hozza írásaidat. Az olvasó rendkívül termékeny írónak képzel el, mondhatnál valamit következő kötetedről is? — A „rendkívüli termékeny­ségről” némi különvéleménnyel szolgálhatnának azok a szer­kesztők, akik annyi gyönge írá­somat „irányították" már a pa­pírkosárba ... Szorongásos al­kat vagyok, mindig attól rette­gek, hogy egyszeresek arra éb­redek, elfeledtem még a betű­ket is, és „mankurttá" váltam, akár Ajtmatov egyik hőse, ezért tűnik talán úgy, hogy sokat írok. Az átgondoltság, a tervszerű írói tevékenység, ami a nagyok sajátja — számomra csak vágy­álom. Abban ringatom magam, a sok rossz között sikerül vala­­mi jobbat is összehozni... Hogy mi lesz a következő kö­tet? Szeretnék végre egy ko­moly, tartásos könyvet írni, ta­lán sikerülni fog. Idő, kitartó, következetes, szívós és elkese­redett munka kell hozzá. Az az írói beérés, amelyben hinni a­­karok, s amelyhez hátha elég lesz az életem. — A prózaíró éli egy falu, egy közösség életét. Milyen a viszonya a világgal, ahonnan előhozza-hívja hőseit? Hiszen a (köröndi) olvasók egyike­­másika bizonyára magára is­merhet, vagy vél ismerni az írásokban, talán meg is sér­tődhet .. . — Milyen a viszonyom a vi­lággal, amelyben élek? Hát bi­zony hétköznapi. Hőseim — mi­csoda nagy szó ! — néha maguk­ra vélnek ismerni egyik-másik történetben, vagy mások fogják rájuk, hogy ők emezek-amazok. Fiatalon már volt emiatt bajom, keserű szembesülésem ... Pró­bálom megértetni ilyenkor fele­immel, hogy én nem ellenük, de értük vagyok, esetleg értük haragszom. Ami még furcsább: nem az ún. egyszerű emberek­kel „támad" ilyen-olyan konflik­tusom, hanem néha bizony dip­lomás emberek ültetik fel a já­ratlan olvasót, hogy ki vagy té­ve az újságba . . . Mindennapi életem egyébként: délelőtt ta­nítás, délután az otthoni teen­dők, pihenés, olvasás, felkészü­lés, egy-egy színdarab — és kó­rus­próba, hetente irodalmi kör a gyermekekkel, és kész. Hetente egyszer, általában va­sárnap délután: gyötrődés 02 írógép előtt. Hát akkor ki iri­gyelhetne, s miért? *) Bölöni Domokos : A nemyes ember. Kriterion Könyvkiadó, Buka­rest, 1HI. 1 . írónál Kérdezett: VASI JÓZSEF

Next