Hargita, 1987. november (20. évfolyam, 259-283. szám)
1987-11-01 / 259. szám
Meghívó az Egyetemi Könyvtárba Bensőséges, meghitt hangulatú találkozóra kaptam meghívót az elmúlt napokban Bukarestben : az egyetemi könyvtár művelődést, szellemiséget sugárzó patinás épületében időrőlidőre megtartja a Könyv Atheneumai című rendezvénysorozatát, amelynek vendége — a hazai könyvnapok alkalmából — ezúttal a Kriterion könyvkiadó, annak jónéhány munkatársa és meghívottja volt. Az értékek egyetemessége, a fordításirodalom — ez volt a fő témája a tanácskozásnak, amelyet a párt Országos Konferenciájának a tiszteletére szerveztek a házigazdák, és már az első pillanatoktól kitűnt: a témát tágítva a kiadó életének jóval átfogóbb bemutatásáról van szó. Már az előcsarnokban ugyanis az évek során megjelent több mint hétszáz Kriterion könyvet mins kiadványt állítottak ki, a ** ****** találkozón magán pedig — ahol jelen voltak az országos művelődési szervek, más kiadók, központi lapok, a rádió és televízió képviselői is — sok szó esett azokról a vonulatokról, amelyek a kiadó egész tevékenységét meghatározzák azon az úton, amelynek szilárd tartópillére — ahogyan Domokos Géza kiadóigazgató fogalmazott — a széleskörű demokratizmus, az ország valamennyi szellemi-irodalmi értékére való ráfigyelés. Az érdekes, a kiadó 1969-es létrehozásának jónéhány alapelvét is előtérbe állító előadáson néhány számot jegyeztem le : tizennyolc éves fennállása alatt a kiadó egészen pontosan 2939 címet jelentetett meg összesen több mint 23 millió példányszámban, mintegy tíz millió könyv vitte el a határainkon túlra fordításban a román, valamint eredetiben a hazai nemzetiségi irodalmat, romániai magyar, német, szerb, ukrán, zsidó sőt török és tatár szerzók munkákt és már készülnek a jubileumra a 3000. cím megjelentetésére, olyan könyvvel, amely minden bizonynyal megérdemli ezt az előkelő és a kiadó munkája iránt újabb tiszteletet kiváltó kerek számot. A találkozón természetesen több szó elhangzott a fordításokról, a szellemi értékek kölcsönös megismeréséről és tolmácsolásáról, ennek fontosságát húzta alá megható, szép szavakkal a megyénkben is többször járt George Sbârcea és erről beszélt a vonzó egyéniségű Romulus Vulpescu is, aki sziporkázó-színes előadása során, ott az Egyetemi Könyvtárban, jómaga és felesége, Ileana Vulpescu, több Hargita megyei íróolvasó találkozójának jónéhány epizódját is felejthetetlen élményként felelevenítette. Romulus Vulpescu egyébként elismerően szólt azokról a fordításokról, amelyek lehetővé tették, hogy a román olvasók megismerkedjenek a hazai nemzetiségi irodalom legjobb alkotásaival és meghívott, hivatásos előadók mellett éppen ő volt az, aki jónéhány igen szép, gondolatgazdag verset felolvasott az immár lassan két évtizedes Kriteriontermésből. Lőrinczi László ezt követően ugyancsak a kiadó munkáját értékelte, rámutatva annak az átfogó munkatársi hálózatnak a fontosságára, amelyet a kiadó alakított ki, majd több Kriterion szerkesztő-szerző-fordító olvasott fel. A találkozót, amelyet többször is megszakított a felcsattanó taps, a Ciprian Porumbescu konzervatórium növendékeinek rövid műsora zárta. És nem utolsósorban az a könyvkiállítás, amelyet már elöljáróban említettem és amely újból felhívta a figyelmet arra, amit Romulus Vulpescu oly irigylésreméltónak tartott: a Kriterion könyvek milyen szépek, tetszetősek, a megjelenés, a forma, a könyvgrafika, a tartalomhoz szervesen kapcsolódó illusztrációk szempontjából. A hazai könyv napjait tartották országszerte most, október utolsó időszakában. Az Egyetemi Könyvtárban, örök fiatal szellemi kísérőtársunknak és munkaeszközünknek ebben a pompás otthonában néhány órára így is felfénylettek a Guttenberggalaxis csillagai, hirdetve szerepüket jelenünkben, jövőnkben. És felfénylenek ezekben a napokban városokban és falvakon sugározva a bizonyosságát: az alkotás vívódása-töprengése, az olvasás, a megismerés gyönyörűsége bármely időben legszebb emberi tulajdonságunk marad. SZÉKEDI FERENC Látogatóban Pálffy Árpád keramikus-művésznél Munkáit gyakran láthattuk az elmúlt évek csoportos kiállításain, megyei tárlatain, nem egyszer meglepő jelentkezése azt bizonyította, hogy a sokféle kihívásra sokféleképpen próbál válaszolni. Éppen ez válaszainak — alkotásainak — egyik legfőbb értéke. Egy régebbi beszélgetésünk alkalmával meg is jegyezte : voltaképpen nem is keramikusnak készült... — Háromszor felvételiztem a kolozsvári képzőművészeti főiskolára, a gyakorlati vizsgákat mindig sikeresen letettem, ám mégis haza kellett térnem. Hodgyába. Amikor Maszelka János, Székely József, Orbán Áron, néhai Kraft László és még néhányan Székelyudvarhelyen telepedtek le a főiskola elvégzése után, felkerestem őket, bejártam velük dolgozni. Szobrásznak készültem. Akkor szoktam meg, hogy napi 10—16 órát dolgozzam. Azt aztán Kolozsváron mondták, hogy Csíkszeredában erős kerámia-központ működik, próbáljak ott szerencsét, így 1960 májusában az Imets András vezette szövetkezeti részlegen munkába álltam. Akkor kezdte itt a pályát Gaál András festőművész, emlékszem, lakásán rajzkört szervezett, sokan jártunk oda tanulni — dolgozni. Azt is mondhatnám : éveken át tanulva dolgoztam. Csíkdánfalván is , 1962-ben kineveztek a kerámia-részleg vezetőjének. Ebben a munkában Bandi Dezső segített, szabatosan, értelmesen és izgalom nélkül mondott véleményt. Itt kezdtem foglalkozni a bronzkori mészberakásos kerámiával, amire János Pál hívta fel figyelmemet, számos olyan archaikus formát „vettünk elő“, amelyek szépen elviselték a fehér berakást, még több új formát terveztem — tervez- tünk, jómagam 280 használati tárgyat terveztem Csíkdánfalván, köztük úgy ötven mész-, berakásosat. 1965-ig dolgoztam a községben, ezek voltak a legtermékenyebbéveim ... Azután tervezőtechnikusként irányítottam a szövetkezet összes népművészeti részlegét, ez is jó iskola volt, anyagokat, népművészeti technikákat, technológiákat ismertem meg. 1968-tól a Hargita Művészete szövetkezet alelnökeként tevékenykedtem, 1974- től a Csíkszeredai Fafeldolgozó Vállalatban dolgozom, tervezőként. Ettől az időponttól, a munkaidő lejárta után, Vitos László műtermében dolgoztam, itt készült néhány olyan nagyobb méretű munkám is, amely bejutott az országos kiállításokra. — Jó ideje viszont, saját műtermedben dolgozol, ebben az időszakban bizonyára nem véletlenül erősödött ismét fel szobrászati érdeklődésed. — Valóban, 1980-tól készült munkáim már ritkán kötődnek a koronghoz, inkább szobrászati elképzelések foglalkoztattak, és nemcsak a mázas kerámiákra gondolok, hanem fából faragott munkáimra is. — Érdekes, hogy életutad milyen tisztán magyarázza egy hosszú és termékeny időszakban készült munkáid népi vezetését — voltaképpen ezekkel az alkotásokkal hívta fel magára a figyelmet Pálffy Árpád keramikus-művész. — Hodgyából indultam, természetesen ez volt az az út, amelyen végig kellett mennem. Tagadhatatlan viszont, hogy más hatások is értek, és másfajta plasztikai elgondolások is foglalkoztattak. Népi ihletésű munkáimat is jellemezte egy bizonyos fokú elvonatkoztatottság, itt viszont tudni kellett, hol is álljon még az ember ... Meddig friss, hiteles miindaz, amit csinál ? Szükségét éreztem az újabb erőpróbának, újabb plasztikai feladatok megoldásának, ezen a pályán ugyanis így lehet tanulni, és mindvégig tanulni* kell. Egy részletkérdés például : úgy érzem, hogy a mázakkal kapcsolatos ismereteimet gyarapítanom, elmélyítenem kell. A máz rendkívül bonyolult kérdés. Azzal együtt, hogy van olyan mázam, amivel kívülem nemigen dolgozik más . .. — A saját tervezésű családi házban... — Igen, úgy látszik, nagyapámtól örököltem az ezermesterkedésre való hajlamot ... Utóbb például napelemes rendszert terveztem, — .egész nyáron melegvizet adott a családnak ... Kétségtelen, előnyös, ha az ember sok mindent maga is el tud végezni, hátránya viszont, hogy felaprózza idejét, számomra, ugye, mégiscsak az a fontos, ami a műtermemben történik. — Ez pedig, Genezis, Anyaság, Termés.... — Szóval, ezek a nagyobb témacsaládok, -sorozatok, mindig is a létezés örök kérdései foglalkoztattak. — Ha jól tudom, 1973-ban rendeztél egyéni kiállítást utoljára... — Talán két-három esztendő múlva újra jelentkezem egyéni kiállítással is. Úgy terveztem, fa- és kerámia szobraimmal együtt néhány egyéni stílusú használati tárgyat is bemutatok. Kérdezett s VAY JÓZSEF PÁLFFY ÁRPÁD: Család 1987. NOVEMBER L. VASÁRNAP GEO BOGZA Tűnődés egy fénykép láttán Láttam, milyen a földgolyó 37 ezer kilométer távolságról. Emberi koponyának tűnik. Régóta, jóval az űrkutatás kezdete előtt, megpróbáltam elképzelni, milyen lehet nagy távolságból. Tudtam, hogy a holdról óriási holdnak látszik. Tudtam, hogy valamelyik bolygóról olyan, mint egy csillag, csak talán a fénye homályosabb. De, gondoltam, megtérvén azokból a messzeségekből, nyilván van bizonyos pont, ahonnan nézve emberi fejnek látszanék, szívszorítóan törékenynek és talányosnak. A szívszorító érzés — gyöngédség és aggodalom keveréke — nem volt ismeretlen számomra. Különösen azok a képek váltották ki, amelyek az emberi embriónak az anyaméhben való fejlődését ábrázolják. Láttam, hogy az apró rizsszemből valamiféle vessző nő ki, s az egész valahogy gömbszerűen alakul, mintegy belekuporodva iszi magába, mígnem térdei már a szájáig emelkednek, és nagyon öregnek és boldogtalannak látszik. Ez az a pillanat, amikor a kezek és lábak szoros köteléke fölött eluralkodik a test többi részéhez képest aránytalanul nagy fej, a maga tökéletlen gömbölyűségében, mely oly sokféle lelkiállapotot és gondolatot sugall, a rettegéstől és szánalomtól egészen a szándékos és fájó együttérzésig a zsenge és nem túlságosan esztétikus, még útja kezdetén lévő lénnyel, aki a napfényben majd oly hatalmassá és esztétikussá válik. Képzeletben közeledvén — ez még a háború előtt történt, amelyet úgy vártam, mint valamely katasztrófát, s nem is álmodtam, hogy nem halok meg azokkal együtt, akik a háborús évek folyamán meghaltak, s hogy olyan kort érek meg, amikor a bolygóközi vándorutak nem a képzelet puszta játékai lesznek többé —, megtérőben lévén tehát a nagy messzeségből, ahol csak fagy és sötétség honolt, az emberi nem bölcsőjét jelentő különös csillagra, eljutottam egy olyan pontra, ahol addigi érzéseim nagyon felfokozódtak : lelki szemeim előtt hatalmas fejként mutatkozott a föld, még az anyaméhben nyugvó gyermek fejéhez hasonlóan. És elszoruló szívvel, kissé riadtan torpantam meg az ősállapot fekete méhlepényébe takart zsenge élet látványa előtt. Most az első olyan fénykép, amely még nagy távolságból készült ahhoz, hogy a földnek ne csak valamelyik részét ábrázolja, hanem az egészet a maga teljességében és gömbölyűségében, bebizonyítja, hogy csakugyan van egy olyan pont, ahonnan a Föld emberfejnek látszik. Egy amerikai műhold által 37 ezer kilométer távolságból készített képen a hegyvonulatok, a földrészek szegélye sok finom homlokcsontnak, együttesen koponyacsontnak tűnik, amely körülfogja a homlok fenségét adó szürkeállományt. Nem hiszem, hogy erre a homlokra, melynek mi vagyunk a gondolatai, ne hajtanánk rá mindannyian homlokunkat. Mert mi vagyunk a gondolatai, melyekkel az űrben vándorol, s oly nemesen és tragikusan különbözik más százezernyi hasonló, ám csupasz és élettelen homloktól. Persze nem a mi bolygónk az egyetlen, amelyen az élet megjelenhetett. De kezdve a mikroorganizmusoktól, az életnek számtalan fejlődési szakasza lehetséges! El tudunk képzelni csupa növények lakta bolygókat, sőt egész világmindenségeket. És épp amikor óceánjainknak sikerül fejlettebb lényeket kialakítaniuk, s kiküldeniük a partokra, megeshetik, hogy azok csupán fantasztikus állatok lesznek, amilyenek a földön is éltek hajdanában. És ezzel vége is. Meglehet hát, hogy ez a búzával bevetett, városokkal telehintett Föld, ha nem is az egyetlen, mindenesetre azon kevés égitestek közé tartozik, amelyeknek hasonlósága a koponyával indokolt , mert gondolkodó lények otthona. Lehetséges, hogy ha minél több ember tekint a teljes földgolyó térképére — elsősorban azok, akik a világ sorsát irányítjá —, ez hozzájárulhat — parányi mértékben, mint minden hozzájárulás, ahol hatalmas erők néznek farkasszemet — az egész emberi nem egységéhez. Ami engem illet, reménykedem, hogy végül is belátjuk: közülünk mindenki csak egyetlen idegsejtje egy hárommilliárd sejtből álló agynak. A Földet pedig méltán nézhetik majd az űrből egyetlen nemes homloknak. 1966. december 30. „1966 novemberétől kezdve a Contemporanul című lapnak éveken át nem volt olyan száma, amelyből hiányzott volna Geo Bogza neve. Lírai jegyzetei, publicisztikai írásai, versei, vagy éppenséggel rajzai, akár valamilyen évfordulóhoz vagy felbukkanó emlékhez kötődnek, akár a napi események vagy olvasmányélmények váltják ki őket, egyaránt a humanizmus általános értékeinek védelmében állnak." — ajánlja figyelmünkbe a Kriterion könyvkiadó szerkesztője Geo Bogza Szeizmográf című, napokban megjelent, publicisztikai kötetét. A fordítás Papp Ferenc munkája, a