Hargita Népe, 1996. február (8. évfolyam, 22-42. szám)

1996-02-01 / 22. szám

A "törpék" válasza szoborügyben Az utóbbi két hét alatt a Hargita Népe olvasói igazán megdöbbentő hí­reknek, vitáknak lehettek tanúi szobor­ügyben (nem szándékom itt megjelöl­ni, melyik lapszámokra gondolok, mert az olvasók ezt, valószínű, jobban tudják), ugyanis az már létszükséglet­té vált, hogy Csíkszereda város terei, utcái, de elsősorban a lakói szobrot vagy szobrokat igényelnek. Azt hi­szem, az most mellékes, hogy máshol hogy és mint sikerült minket ebben megelőzni, fontosabb inkább a szán­dék, hogy most már itt is megérett erre az igény. Külföldre származott hazánkfia, neves szobrászművész, Szervátiusz Tibor (az eddigi homályos értesülé­sekből úgy tűnik) ingyen felajánlott egy Márton Áron mellszobrot Csík­szereda városának. Csupán azt a kis hibát követte el, hogy ezen szándékát nem közölte személyesen is a város jelenlegi önkormányzatával. Nos, a felajánlott ingyenszobor kapcsán in­dult el a lavina, éspedig a mester által ígért alkotás (80 cm magas portré­szo­bor, melynek kb. fele a süveg) város­­rendészeti szempontból avatatlan sze­mélyek által elképzelt térre került vol­na, nevezetesen a most meglévő fake­reszt helyére. Ezzel kapcsolatban an­nak idején a tanács ülésezett és közle­ményt is adott ki. Időközben az olva­sók, a város polgárai is értesültek a dologról s úgy tűnik a demokrácia nyúlszavúsága belegázolt a szűkkörű döntésbe, mert építészek, képzőmű­vészek és más szakemberek nem fo­gadták feltételek nélkül a neves mű­vész adományát a már fent említett helyre, így jöhetett létre a második szoborbizottság. Persze, itt még min­dig kérdés, hogy Szervátiusz Tibor a városnak vagy a Csíkszeredai Szent Kereszt Egyházközségnek ajánlotta fel az alkotását? Vagyis ha a városnak, akkor mint már említettem, az önkor­mányzattal kellett volna egyeztetnie, ellenkező esetben az Egyházközség önkényesen, megalapozott szakava­­tottság nélkül nem változtathat egy város arculatán, mert az ilyen dolgok­ban mindenütt az arra felkészült szak­emberek döntenek. Itt tartom fontos­nak megjegyezni, hogy ha mindenki ott végezné a dolgát és azt amire hiva­tott, nem kerülne sor ilyen pingpong­partira az újság hasábjain s úgy egyál­talán mindenki kevesebb időt fecsé­relne fölöslegesen, s talán én sem e papíron koptatnám a fantáziámat, ha­nem magán a szobron. Nos, megtörtént (ha jól tudom) a második vagy harmadik szoborbi­zottsági ülés, ahol más művésztársa­immal együtt jómagam is meghívott voltam. S hogy egyszer s mindenkorra minden gyanút és rosszindulatú sutto­gást lezárjunk, röviden leírom, miről volt itt szó: Szervátiusz Tibor az általa felajánlott 80 cm-es szobor mellé, vagy annak hátterébe valamilyen szo­borkompozíciót is elképzelt, amit majd helyi erővel és anyagokból, va­lamelyik helyi szobrász vagy szob­rászok (lásd törpék) megfaragnak, ki­viteleznek. A rendelkezésünkre bo­csátott A4-es formátumú vázlatról DISPUTA nem tűnik ki pontosan milyen anya­gokból készülne s úgy egyáltalán homályos a szobor mellé elképzelt "körítés." Kérdem én ha már van, lé­tezik egy ingyen felajánlott Márton Áron szobor, miért nem vették a nagy művész és a közvetítői azt a fáradtsá­got, hogy erről egy fényképet vagy reprodukciót közöljenek. Mint már említettem itt most mindenki szobor­ügyben döbbenhet meg vagy foglal­hat állást így vagy úgy, sőt a Hargita Népe egyes szerkesztői hajlanak arra, hogy a Szervátiusz Tibor felajánlott szobrát kész tényként emlegessék, mi több az újabb fejlemények szerint "el­puskázottnak.” Milyen az a szobor? Hol van? Ki vagy kik látták? S ha látta valaki, miért nem nyilatkozik ő vagy ők, közölvén róla egy reprodukciót? Elsiratunk egy számunkra láthatatlan valamit, egy "óriás" nem látható alko­tását, amelyhez a "törpék" kéne elké­szítsék a "kötetet", amelynek a kivite­lezése közel annyiba kerülne, mint egy monumentális Márton Áron- szoboré. V­agyis az ingyenszobor is pénzbe ke­rül? Hát ez van. Nem beszélve arról, hogy két toronyblokk közé, útkeresz­teződésbe elhelyezett 80 cm-es szo­bor bármekkora kompozíció is venné körül, törpének hatna Ne feledjük, egy város arculatát nem máról hol­napra tervezzük csak azért, hogy már itt is legyen valami. A felállítandó szobor a személyiséget illetően örök érvényű kell legyen még akkor is, ha 1989 óta megértük a szobordöntögeté­­sek időszakát is. Márton Áron emléke nem ilyen sorsra ítéltetett Az ő mun­kájának és személyiségének üzenete ennél sokkal több, népének szeretete elsősorban örök emberi szeretettel mérhető, ami ma már európai mérce. Visszatérve a témára, a felajánlott szobrot nem utasította el a szoborbi­zottság, hanem más környezetbe szándékozott elhelyezni és ha jól tudom, ezt a szándékot a művésszel is próbálták közölni. Ezek után természetes, hogy a szoborbizottság pályázat meghirde­tése mellett döntött, s hogy miért nem nemzetközi vagy országos pá­lyázatot hirdetett; azt hiszem, magá­tól értetődik: nincs rá pénz. Egyéb­ként is az illetékeseknek joguk van ebben saját belátásuk szerint dönte­ni. Végezetül még annyit, hogy nem az én feladatom tájékoztatni felhá­borodott szerkesztőket arról, hogy kik vettek részt vagy kik aktív tagjai a szoborbizottságnak, avagy kik a pályázók, hiszen én is csak meghí­vott voltam, de a végigolvasott cik­kek nemcsak pontatlan információ­kat tartalmaznak, hanem adott eset­ben rosszindulatúak is, s a közvéle­mény megosztását szorgalmazzák. Ha egy döntéshozó testület zárt kör­ben tanácskozik, akkor zárt körben tanácskozik, joga van hozzá. Az új­ságíró ilyen esetben utánanéz a dol­goknak és csak azután "kotkodá­­csol". Másrészt a Szervátiusz Tibor neje szoborbizottsághoz intézett le­veléről csak az Ambrus Edit által jegyzett cikk hangneméből követ­keztetek, teljes terjedelmében azt nem ismerem. Úgy gondolom, hogy ha a művész neje kompetensnek érezte magát "kemény hangon el­marasztalni" egy más város (ország) tanácsának munkáját, szerényen én is megjegyezhetem, hogy az ajándék­­tárgyhoz nem szokás feltételeket "csomagolni". Távol áll tőlem annak a gondolata is, hogy Szervátiusz Tibor művészi nagyságát, elhivatottságát megkérdőjelezzem, sőt ha egy általa készített szoborral szegényebb lesz a város, azt én és művésztársaim is őszintén sajnáljuk, de erről most már nem mi tehetünk. S hogy "a törpék felnőhetnek-e az óriáshoz", azt talán bízzuk az időre. Ne feledjük, hogy "az óriás is a törpék országában szü­letett", csak az "óriás elment, a tör­pék" maradtak. Ezzel részemről be­fejezettnek tekintem a "labda-ado­gatást” még akkor is, ha szerkesztői berkekben olajat öntöttem a parázs­ra.­­A továbbiakban semmilyen rossz­májú provokációra nem fogok vála­szolni. Mint említettem, mindenki vé­gezze a maga dolgát Én is ezt fogom tenni. Jelen írásom tartalmával és mondanivalójával szobrásztársaim: Bara Barnabás, Dóczy András és Nagy Ödön is egyetértenek. ERCSEI FERENC Megyénk közművelődési térképét jelentős módon színezték az öntevékeny falusi együt­tesek. Bár létrejöttüket és működésüket nem egyszer erőltetetten szorgalmazták, a vidéki csoportok az együttmunkálkodás őszinte örö­métől is hajtva, valódi értékteremtés csodájá­tól sarkallva igyekeztek kisebb-nagyobb közös­ségük igényeinek megfelelni. Az elmúlt fél év­tizedben megváltozott az élet, s a lázas pénzke­resés, a kegyetlen életkörülmények tűrése, a lét­forma átalakulása egyelőre nem kedvez a kultú­rának. Nyilvánvalóvá vált, hogy az átmeneti­séget ebben az esetben is el kell szenvednünk, és csak reménykedhetünk abban, jut majd idő az önművelésre is, értéke lesz az igaz szónak és a hiánypótló kísérleteknek. Múlt héten Felcsik néhány falvában próbál­tuk nyomon követni, miként szerveződött át a művelődési élet, egyáltalán mi bizonyult élet­­képesnek, milyen igények és elvárások létez­nek még, s milyen módon próbálnak a kultú­rával foglalkozók ezeknek eleget tenni. Jámándi Emil, Karcfalva polgármestere büszkén említi, a Művelődési Felügyelőség felkérésének engedve, az idei folklórtalálkozó társszervezője lett a falu. Talán ez is jelent valamit, s Felesik adatközlő vagy műkedvelő táncosainak, zenészeinek jelenléte, előadása ösztönző erőként hat majd a község lakossá­gára is. A művelődési ház végre rendeltetésé­nek megfelelő esemény színhelye volt. Jó ide­je már szinte kizárólag a lakodalmak és a kortárstalálkozók vígsága fojtja itt meg a csendet. Néhány lelkes pedagógus kis műsort szokott összeállítani ezekre az alkalmakra: Székely Sándor, Barabás Vilmos és Salamon Lajos nyugdíjas tanító és Szenttamáson Amb­rus Magdolna, Márton Árpád, Jámándi Mária kedveskedik ily módon a 40., 50. életévüket betöltőknek. A községi iskola igazgatója, Fü­löp Aranka tanárkollégái munkáját dicséri, a karcfalvi gyerekek jó eredményekkel jutnak be a középiskolákba, s egyetemi, főiskolai végzettséget is sokan szereznek közülük. Hi­tele van a tanulásnak, hála Istennek - mondja -, s remélem, nekünk is jócskán részünk van e helyes meglátás érvényesülésében. A tanári egyik sarkában kis múzeum, az évek folytán a gyerekek gyűjtötték a festett ládákat, kerámi­ákat, szőtteseket. Erre is szükség van, hiszen így tanulják meg értékelni még élő hagyomá­nyaikat. Közös gyűlést tervez az igazgatónő, a szülőket s a diákokat is meghívják az együtt­gondolkodásra, s remélik, később újabb ered­ményeket mutathatnak fel ezáltal. Az általá­nos iskola mellett szakiskola is működik, a kétéves tanfolyamon kovácsokat­ és gépkocsi­­szerelőket képeznek. A kovácstanoncok mű­helyén Böjte László mester vezet végig, a tanulók e hasznos mesterség fortélyaival is­merkednek egyelőre, hogy később, az iskola elvégzése után a környék falvaiba kirajozva ér­tékesítsék a hagyományos foglalatosság titkait. Csíkszentdomokoson Ferencz Alajos pol­gármester, falustársai nevében is hiányolja az állami színházak kiszállásait, természetesen megérti, anyagiak miatt maradnak el évek óta az előadások. S míg a színházak egykori ré­mének, a normának letörtek körmei, most azt játszanak, amit és ahányszor akarnak, a domo­­kosiak csak az üres színpadnak tapsolhatná­nak, ha betévednek a művelődési házba. So­kan mentek dolgozni Magyarországra -mondja a polgármester. Többen közülük né­hány évi kemény munka után hazatértek, há­zat építettek maguknak, megtelepedtek, má­sok ottragadtak, de olyanok is vannak szép számmal, sajnos, akik nem lelik helyüket sem itthon, sem odalúl. A faluban nincsenek ba­jok, a földeket igazságosan ki tudták osztani, s az emberek a viszonyokhoz képest megelé­gedettek, dolgoznak. S kezdik a hagyományo­kat feleleveníteni. György Alfréd és Mihály József vezeti a színjátszócsoportot, a tél folya­mán kétszer is előadták Domokoson Sütő András Fügedesét, most Madarasra készül­nek. A téli hónapokban jut idő a művelődésre, a színjátszók ekkor remekelhetnek. Vígjáté­kot választottak, s igen helyesen, hiszen erre van itt szükség, de igényességüket jelzi, hogy nem az orrvérzésig ismételt népszínművek egyikét vitték színre, hanem nívós darabot játszanak. A művelődési házat helyi költség­­vetésből hozták helyre, a tavaly tatarozták, belül falburkolattal tették otthonossá. Mihály Anna tanítónő látja el a kultúrigazgató tisztjét, többek között neki is köszönhető a kultúrott­hon megszépítése, s a fűrészüzem önzetlen segítségének. Most már a függöny is le- meg felgördülhet. Kósa Mihály vállalkozó Figyel­me erre is kiterjedt. Apró, de örökös gond volt ez, huszonöt éve nem működött rendesen, ál­landóan leszakadt a nézők nem kis mulatságá­ra. A tánccsoportot Sándor Csaba­­vezeti, ő Balánbányán is tanít, így a bányavárosban is szervezett egy kis együttest. Az idősek is összejárnak táncolni, a hagyományőrzők együttesében még hetvenkét éves táncos is akad. Novemberben a Debrecen melletti De­recskén léptek fel az adatközlők. Nagy sike­rük volt, mondják. Sinka Sándor és Dudás Rozália húzzák a talpalávalót, meg Bács Zol­tán zenekara. Kedves Erzsébet óvónő kará­csonykor megszervezte a betlehemest idősek és fiatalok együtt járták be a falut majd szín­padon is előadták karácsonyi játékukat. 1947-ben volt erre utoljára eset - örvend a kultúrigazgató. Van tennivaló elég most is. Ké­szülünk az udvarhelyi farsangtemetésre, s a fa­lumonográfia összeállításának is nekifogtunk. Nem ülünk tétlenül... Példájuk megszívlelendő. Kissé más a helyzet Dánfalván. Both Ágos­tonnal beszélgetünk. Kultúrigazgató, könyv­táros, együttes vezető egyben. Tánccsoportjuk négy éve alakult a tavaly ősszel ők is Magyar­­országon jártak, Tömörkényben léptek fel. Még Antal Miklós, az örökmozgó, lelkes táncmester állította össze koreográfiájukat s Kajtár József és Dobos László zenekarainak dallamaira felcsí­kit köröndit és marosszékit táncolnak. A kábel­tévének is egyre több az előfizetője, a művelő­dési ház falán sorjáznak a parabolaantennák. Az is igaz, hogy a Zsigmond Márton által gyűjtött képzőművészeti anyag kiszorult az otthonból, helyét a kábeltévés társaság irodája foglalta el. Mi lesz a sorsa az értékes gyűjteménynek? A monumentális mozaik még díszíti a művelődési otthon homlokzatát, de a festmények, grafikák elköltöztek már. Az előcsarnok falain még ma­radt néhány kép. Egy nagyméretű Maszelka­­olajfestmény, Karancsi Sándornak egy színes tusrajza, egy Gaál András-kompozíció. Ez utóbbi valami hegyes szerszámmal kijavítva, összekaristolva, meggyalázva. Ennyire be­csülik itt a szépet? Ezen változtatni kell... SZATMÁRI LÁSZLÓ Felcsíki közművelődési körkép KÖRKÉP 1996. február 1. Rövid lépések hosszú távra (Folytatás az 1. oldalról­) Lehet, merthogy neki kell aláírnia minden egyes engedményt, mint mi magunk, vagy teszem azt az Egész­ségügyi Minisztérium. Ezenkívül szükségünk van két labororvosra, továbbá nincs törvényszéki orvo­sunk és gond az intenzív osztály működtetése is. Utóbbinál a két szakorvos nem elegendő a sokasodó és mondanom sem­ kell, létfontossá­gú teendők ellátására. - Úgy értesültem, hogy foghíjas költségvetésük ellenére bizonyos te­rületeken sikerült előrelépniük... - Sikerült megfelelő helyet biztosí­tanunk a mentőszolgálatnak, saját ala­pokból vettünk néhány gépet, beren­dezést, amivel rövidesen orvosolhat­juk a fűtés- és a vízellátási gondokat Hosszas kiesés után végre újraindítot­tuk a bőrgyógyászati osztályt és folya­matban van a járóbetegrendelő keze­lő- és diagnosztikai egységgé való át­alakítása. Úgy tervezzük, hogy ez utóbbi ne csupán egy-két évig, de leg­alább egy évtizedig ráfeleljen a lakos­ság, egyben az egészségügyi reform elvárásaira. Itt említem meg, hogy a NORADA cég tulajdonosának kö­szönhetően kaptunk egy laboroszkó­­pot ami tudtommal egyedülálló a me­gyében. Február elején szereljük fel a drága készüléket - csupán mellesleg mondom, hogy 103 ezer márkát kós­tált -, ami minőségi ugrást jelent a műtéteknél, mivel alig egy centis met­széssel pontosan megkeresi a bajt Az üvegszálas készülék segítségével az orvos tévékamerán követheti nyo­mon a műtét lefolyását, ami ugyan­csak előbbrelépés a korszerű sebé­szet útján, nagy segítség sebésze­inknek, nőgyógyászainknak egya­ránt. Ígéretünk van továbbá egy új telefonközpontra, amelyet Magyar­­országról kapnánk, és amelynek út­ját nemrég jártam ki. Óriási segítség lenne ez, akkor, amikor köztudomá­sú, hogy milyen katasztrofális ná­lunk a telefonösszeköttetés. -Úgy gondolom a leköszönt esz­tendő kisebb-nagyobb bosszúsá­goktól, ún. kudarcoktól sem volt mentes. - Ez így igaz és sajnos rosszul kezdődött az idei is. Mert ázik a gyermekgyógyászat, próbálkozá­sunk ugyanis a hagyományos tető­­szigeteléssel nem vezetett ered­ményre. Reméljük, idén sikerül ki­csikarnunk egy tetemesebb össze­get e célra, annál inkább, mert idő­ben felterjesztettük a dokumentáci­ót. Sok bosszúságot okoz ugyan­­akor, hogy mindmáig nem sikerült biztosítanunk a kórház zártságát. Ezt használják ki aztán azok a beteg­­látogatók, akiknek minősítésére nem találok szavakat. Mert hiába írtuk ki például a grippe miatti zár­latot, hirdettünk ki többször is a he­lyi sajtóban, fittyet hánynak rá a la­kók. Mi több­­ tisztelet a kivételnek - délelőtt sem hagyják dolgozni az orvosokat, lépten-nyomon zaklat­ják, még vizit közben is kérdéseik­kel ostromolják őket, holott nyugott munkalégkörre volna szükségük ahhoz, hogy jól ellássák teendőiket. Ezúttal is felkérném az udvarhelyi­eket és környékbelieket, tanúsítsa­nak több megértést az orvosi szak­ma, a címviselő iránt. Alsósófalva válni akar (Folytatás az 1. oldalról) - A falu félreesik a főúttól, a köz­ségtől, a költségvetés elosztásakor mindig hátrányos helyzetben van - mondja Fülöp Zoltán. Megítélése szerint ha már korábban megtörtént volna az elválás, eredményekről is lehetne beszélni azóta, főleg az utak javítása, ivóvízellátás problémáinak megoldása terén. Nehezményezi, hogy tavaly az útjavításra szánt ösz­­szeg a beígértnél jóval kisebb volt, és az itteni ember panaszaira nem figyel kellőképpen a községi tanács. De sze­rinte a változással sok minden megol­dódna. - Vannak megfelelő középü­leteink, a falu eltartana egy orvost is - teszi hozzá a tanácsos. Lehet találgatni, mi kell még egy új községhez. Falugyűlés, ahol a többség egyetértett a gondolattal, már volt. Vagy szolgálati lakások, egészségügyi rendelő, havasi lege­lők, növekvő állatállomány, gazda­körök, magánvállalkozók, erdők, gázbevezetés, néptánccsoport, test­vértelepülés? Lehet, hogy ezek is. Egy biztos, az 1660 lelket számláló falu iskolájában 25-ös átlaglétszá­mú osztályok vannak, és az óvodá­ban immár két nagycsoport indult, mert sok a gyerek. Mégis, ki járna jól? Arra, hogy mindenki, talán még a legoptimis­tább alsósófalvi sem merne egyér­telműen rábólintani. Sófalván egye­lőre szélcsend van. Várnak, hogy válhassanak.

Next