Hargita Népe, 2002. április (14. évfolyam, 75-98. szám)

2002-04-16 / 86. szám

NÉPRAJZ 2002. április 16. EMBERI ARCOK A KÖZÖSSÉG TÜKRÉBEN Emlékképek Tarisznyás Mártonról Fogadó, csárda, avagy tájház * Az országhatárt meghaladó hírnevű tu­dóst, néprajzkutatót, a gyergyószentmik­­lósi múzeum alapítóját, Tarisznyás Már­tont 1953-ban ismertem meg. A Szé­kelyudvarhelyi Pedagógiai Líceumból ki­kerülve, fiatal tanítónőként helyettes tanár­nak osztottak be Gyergyócsomafalvára. Tarisznyás Mártont akkor nevezték ki a múzeum igazgatójának. A jó szervező, tettrekész szakember a történelmi körön állt elő az alábbi kéréssel: „Kedves kollé­gák, a segítségeteket kérem, hogy Gyergyó helytörténeti, néprajzi múltját minél széle­sebb körben feltárhassuk. Ezért kérem, mindnyájan kapcsolódjatok be ebbe a mun­kába! Ragadjatok meg minden alkalmat a néphagyományok megismerésére, a tárgyi emlékek összegyűjtésére.” Itt kell megje­gyeznem, hogy később erről könyvet is írt Gyergyó történeti néprajza címmel. Tarisznyás Márton kérését én felada­tomnak könyveltem el. Miután a felkuta­tott és összegyűjtött anyagról az első je­lentést beküldtem­, Tarisznyás Márton to­vábbi munkákra sarkallt: átiratokban újabb és újabb feladatokkal bízott meg, kü­lön kérdőíveket állított össze számomra, néprajzi konferenciákra hívott meg mint előadót. Többek között így vettem részt 1972-ben Csíkszeredában a Folklór konfe­rencián, Lakodalmi csujjogtatások Gyer­­gyóalfaluban, 1974-ben Gyergyószent­­miklóson az Erdő néprajza konferencián Adatok Gyergyóalfalu pásztorkodási szo­kásairól és babonás hiedelmeiről című dolgozataimmal. Gyergyócsomafalván ér­tékes tárgyi és vokális anyagot sikerült összegyűjtenem a határhasználatról, az 1849-es jobbágyfelszabadításhoz kötődő horgas földekről, Köllő Miklós szobrász­művészről, a Balló családról, a tutajozás­ról és másokról. A felkutatott tárgyi anyag egy részét Tarisznyás Márton felvásárolta a gyergyószentmiklósi múzeum részére, a megmaradtakat pedig az iskola kapusszo­bájában raktározták el, amely később az iskola­ múzeum alapját képezte. 1962-ben Vámszer Gézával azt a felada­tot kaptuk a múzeumtól, hogy leltározzuk fel Páll János családi életszerét, amely a me­dence s egyben a székely paraszti gazdaság példaértékű mintája volt. Bethlen Györgyné is a legnagyobb tisztelettel adózva tette ott látogatását. A kollektivizálás időszakát él­tük, amikor a parasztoktól nemcsak a földet vették el, hanem az állatokat, mezőgazdasá­gi gépeket, szerszámokat is közös tulajdon­ba helyezték. Ezt a ténykedésünket a házas­pár úgy vélte a felvilágosítás ellenére, hogy ruhájukat meg a lakástextíliát is el akarják vinni tőlük. Ezért a leltározást a legnagyobb sajnálattal csak nagyvonalúan hajtottuk vég­re, amiért Géza bácsi­ később meg is kapta a szemrehányást. Tarisznyás Márton éveken át a múzeum­barátok körének kibővítésére törekedett. Akiben rátermettséget látott, azt nem szíve­sen engedte ki hatásköréből. Nem késleke­dett az önbizalom növelésével, a tisztelet­­adással, a szolgálatkészséggel és a segít­ségadással sem. Az 1950-1960-as években a történelem tanítása során kötelességünk­nek tartottuk, hogy a környező falvak má­sodik tagozatos osztályaival meglátogas­suk a múzeumot. Az első alkalommal, mi­kor felvittem a csoportomat, részletesen el­magyarázott, bemutatott mindent, de a to­vábbiak során, ha más csoport is jelen volt, akkor biztató mosollyal arcán mondta ne­kem: „Hisz te azt jól tudod, mutasd be te a múzeumot” - ezáltal ismereteim gyarapítá­sára késztetett. 1977-ben azzal a kéréssel jött, hogy a medencéből gyűjtsek neki össze egy nép­­művészeti kiállítás­nyi anyagot. Számomra a kérés teljesítése nem ütközött különö­sebb nehézségbe, ugyanis az azelőtti évek­ben a megye utasította az egyes falvak kultúrotthonait, hogy rendezzenek helyi népművészeti kiállításokat, engem pedig arra, hogy véleményezzem ezeket. Értékes és tetszetős medenceközi népművészeti kiállítást nyitottak. A fő fallal az alfalvi festős-szedettes szőtteseket tisztelték meg. Kolozsvárról dr. Nagy Jenőt hívták ki a ki­állítás értékelésére. 1979- ben Gyergyóalfaluban Tarisznyás Mártonnal megszerveztük Zderciuc Silvia bukaresti román iparművésznő és a népmű­vészeti kör asszonyainak találkozóját. Ez al­kalommal sok bosszúságban volt részünk. Az akkori helyi illetékesek nem kielégítő rugal­massága miatt az ide látogató vendégekkel nem jutottunk be a kultúrotthonba. Sze­rencsénk az volt, hogy a kiállítás a Luk­­ácsok-féle házban állt. Az iskolaigazgató gyors intézkedéssel beengedett az egyik osztályterembe, amelyet az asszonyok rövid idő alatt a találkozó barátságos színhelyévé varázsoltak. Bírálatra az általam szőtt sző­nyeget tettem ki, arra gondolva, hogy nekem nem fáj a negatívum sem, de más esetleg sértve érezné magát. A művésznő hosszasan elgondolkodva nézte az alakos-festős-sze­­dettes szőnyegem, s végül megszólalt: „Hát igen, ez a szőnyeg, ha valahova olyan helyre kerülne, akkor díjat nyerne” - de hirtelen el­öntötte a düh, és kezdett erőteljesen tiltakoz­ni - „Nem, nem csúnya. A kék színt a széke­lyek sohasem használták.” (Hogy igen vagy nem, azt eldöntötte az élet.) 1980- ban került sor a gyergyócsomafalvi Köllő Miklós iskola százhuszonöt éves fennállásának ünnepségére. Engem is fel­kértek, hogy a tudományos ülésszakon tart­­­sak előadást. A Páll János és neje háztáji gazdaságának szerepe Gyergyócsomafalva néprajzi értékeinek sorában témát választot­­­tam. Az ülésszak előtt egy jó héttel megke­restem Tarisznyás Mártont, hogy elbeszél­gessek vele a választott témámról. Ekkor adta át nekem az említett gazdaságról készí­tett jegyzőkönyvet és képanyagot, majd hozzátette: „Ez téged illet”. Megbeszéltük, hogy szombaton a két család közösen be­megy Csíkszeredába a Márton Árpád festő­művész kiállításának megnyitójára. Soha­sem tudom elfelejteni azt a közös utunkat. A következő hét csütörtökén hallottuk Tarisz­nyás Márton szomorú halálának hírét. Két nap múlva Csomafalván, a tudomá­nyos ülésszak ideje alatt mind az járt az eszemben. Miért nem lehet itt most­­ is köztünk, hogy meghallgassuk értékes, szép előadását, tanulhassunk tőle. Hisz még olyan sokat tudott volna adni. Gyenge fizi­kuma ellenére ömlött belőle a tettrekészség, a kitartás. Temetése alkalmával a viseletbe beöltözött fiatalok a városon végig a temető­be a fejük fölé emelve vitték a holttestet. Ez­zel jelezték, hogy a fájdalom mellett a legna­gyobb tisztelettel adóznak neki, hogy az el­ismert kutató szelleme nem hal meg soha. Nyár elején a könyvéért álltunk sort, mintha cukrot osztottak volna. A könyv be­mutatóján a főszerkesztője beszélt Tarisz­nyás Mártonról, majd a Páll Tibor tanár által készített kisfilmet néztük meg, és meghatód­va észleltük, hogy az író, néhai Tarisznyás Márton szelleme, lelke is köztünk lebeg ezen a szomorú, szép megemlékezésen. A borzonti Basa fogadóról, csárdáról van szó. Az elnevezéséről arra lehetne kö­vetkeztetni, hogy keletkezése a török korral áll összefüggésben, de tévedés, mert jóval ké­sőbbi időből származik. Egy remetei szárma­zású, Puskás Istvánnak nevezett vállalkozó alapította 1897-ben. "Később egyik örökös a másiknak adta kézről kézre. 1950-ben Baricz Ferenc és felesége, Péter Krisztina örökölte. Több mint harmincévi szolgálatuk alatt lett a házaspár a fogadó névadója. Egy naiv, őszin­te, selyp keresztgyermekük - állítja a szájha­gyomány - a reális élethelyzetet meglesve, elmesélte pejoratívan szüleinek a látottakat. A falu sarkítással megfinomította a kifeje­zést, így született a Basa kereszttázi és Basa keresztmámi elnevezés, no meg a fogadót is Basa névvel illették. Olyannyira átment a közhasználatba, hogy még Amerikából haza­jött földijeink is csak ezen a néven ismerték, emlegették. A házaspár meleg szeretete, méltósága, alázatos, szerény szolgálat­készsége, közvetlensége, tiszta, pedáns körülményteremtése, Krisztina néni helyi ételspecialitásai, vidámságuk, jó kedé­lyük, igazságos, nagyvonalú kiszolgálá­suk a betévedt, fáradt vándort, a mulatni vágyó helybelieket, az idegen látogatókat arra sarkallta, hogy ők is kedves megszólí­tással közeledjenek a tulajdonosok felé. Ez a megszólítás lett a Basa kereszttázi és a Basa keresztmámi. A betévedők vitték a hírt a fogadtatásról.­­ Fogadó, csárda: az 1900-as évek elején ez a név illette. Abban az időben a legfőbb közlekedési eszköz a szekér volt. Ha hosszabb útra indultak, a szekérre kóbert húztak, hogy védje utasait a széltől, hótól, esőtől. Szükség volt útközben a lovakat megetetni, megitatni, pihentetni. Ezek az útszéli fogadók, csárdák alkalmas helynek bizonyultak, mert az utasok is ételhez, ital­hoz, melegedőhelyhez jutottak. Ahol még szeretet, kedves szó is fogadta őket, oda mindig visszavágytak. Ilyen hely volt a Ba­sa csárda, ahol Keresztmári éjjel sem res­­tellte felkelni, tyúkot vágni, ha az utas úgy kívánta. "Kereszttáti nagyvonalúságát meg az a tény igazolja, hogy amikor kiszolgálta az utast, aki éjszakára is ott akart maradni, odatett neki egy láda italt, hogy végezzen önkiszolgálást, és elmenetel előtt fizessen. Az idős házaspár elhalálozása után az örökösök megpróbálták működtetni, de végül eladták egy Ausztriában élő falustársunknak, Ambrus Gyulának, aki 1992-1998 között birtokolta. Napjaink­ban újabb tulajdonosa van a csárdának, mivel a magyarországi Konkrét Com Kft. vásárolta fel. 1992 óta a kép színesedett, az életvitel bővült. Páll Csaba és neje, Ambrus Mária mint a fogadó bérlői az épület régi funkcióját nemcsak megtartot­ták, hanem kellő hozzáállással, odaadással és szeretettel a konyhát és illemhelyet mo­dernizálták. Két hétvégi ház hozzácsatolá­sával kényelmes éjszakai szállást biztosí­tanak. A kerthelyiség megépítésével to­vább bővítették a csárda befogadóképes­ségét. Az épület fő részét meghagyták a gerendás plafonnal a régi stílusban. A muskátlis ablakok és a tornác berendezése a csárdát lassan-lassan tájházzá formálja, amelyet a feleség ötödmagával tart fenn. - Van-e forgalmatok, Marika? - teszem fel a kérdést. - Van bizony bőven, mert éhes ember mindig akad. Kapcsolatban állunk , a Gyergyószentmiklóson székelő Plus Tours turistairodával. Sok turistacsoport is meg­fordul nálunk. Jönnek csoportok Alfaluból, Borzontról, ha valamit meg akarnak ünne­pelni, vagy vendégeiket meg akarják tisz­telni. Éppen most Szekeres Ibolya asszisz­tensnő van itt egy budapesti csoporttal. - Mi lesz ma a vacsora? - Vacsorára helyi specialitású ételeket rendeltek: székely csorbát, borsos tokányt, túróspuliszkát füstölt kolbásszal. - És a szórakoztatás? - A szórakoztatásról Csaba gondosko­dik. A községből kihozott tánccsoport marosszéki táncot mutat be. A viseletük is csodálattal tölti el az idege­neket. A táncbemutató után gumirádlis sze­kérre ülnek, és kirándulást tesznek a hava­sokra. Jó alkalom, hogy belekóstoljanak a medence életvitele után a havasok világába, hogy megízleljék azt a fenséges nagy csen­det, a fenyvesek balzsamos illatát. Vargha Zsuzsa budapesti turista szavaival élve: „Ide többször vissza kell jönni, látni, hallani, megélni ezt a csodálatos világot”. Ez a­ táj­­ház már eddig sokat tudott nyújtani a turis­táknak az alfalvi emberek életviteléből, kul­túrájából, szokásaiból. Hiszen Páll Csaba, aki egy értékes néprajzi gyűjteménnyel ren­delkezik, kiállítást rendezett be itt. Időszakonként az alfalvi fiatal festők tárlatait mutatják be, így Magyari Zoltán, Portik Sándor, Balogh And­rás (Bandi), Mecher Lajos állított ki­ eddig. Amikor nem volt jelentkező, Csaba kollázstechnikával készült ké­pei díszítették a két szobából álló fo­gadót. Páll Csabát Alfaluban nemcsak mint jó szervezőt, tánccsoportokta­­tót, néprajzi anyaggyűjtőt, faragót tartják számon, hanem a fiatal mű­vészek számát is bővíti. Több egyéni és közös tárlaton szerepelt. A képzőművészek véleménye sze­rint ő már nem naiv, hanem sokkal több. Az 1977-ben Bukarestben megrendezett Aranypaletta Orszá­gos Rajzversenyen II. díjat nyert. - Melyik tevékenységet tartja Csaba itt a legsikeresebbnek? - A jelenlevők szerintem mindeni­­ket nagy érdeklődéssel kísérték. Fon­tosnak tartom megemlíteni a kenyér­sütést, a pereckészítés bemutatását, a patakon történő szőnyegsulykolást -mint helyi hagyományos szokást, amelyet a visszatérők még ma is emlegetnek. 2001-ben a legnagyobb méretű megnyilvánulásunk a huszártalálkozó volt. Magyarországi szaká­csok jöttek el, sátrakat húztak fel, s ízes étele­ikből mindenki részesülhetett. Hát igen. Amikor hozzákezdett ehhez a munkához, ezt a házaspárt nem a gyergyóal­falvi mentalitás vezényelte, „hogy itt nem lehet semmit csinálni, mert ilyen meg olyan nagy a nehézség”. Meg­keresték az utakat, módokat, apró lépések­kel, tettekkel a haladást, fejlődést szolgál­ták. Munkájukat Isten áldása kíséri, mert az Istentől kapott talentumukat kamatoz­tatják a község, szülőfalujuk hírnevének emelése érdekében. Szómagyarázat: - pejoratív: rosszalló, elítélő jellegű jelző -gumirádli: szekereknél alkalmazott gumi­abroncsos kerék - kollázs: textíliát és festéket ötvöző képző­művészeti technika - szőnyegsulykolás: szőnyegmosás patakon sulyokkal (népi eszköz) •­­ mert, mert (népiesen) GÁLNÉ KOVÁCS IRMA Emlékkép Tarisznyás Mártonról Baricz Ferenc és felesége, Péter Krisztina

Next