Megyei Tükör, 1970. február (3. évfolyam, 112-115. szám)
1970-02-07 / 112. szám
3 MILU, A KÉT ZSOLIS Gólya utcának nevezik azt a kis sikátort Kovásznán, mely nekifut a város keleti felén a hegynek, pedig az csak ösvény, az is csak a havon vagy keményolajon. A sárban eltűnik. Mondom, nekiszalad az a néhány „ház" a hegynek ösvényestül, s aztán mintha elfáradtak volna, néhány méter kaptató után szuszogva megállnak. Tán azért, hogy ilyen páholyból (ingyen) nézhessék a futballpályát, vagy lehet azért, mert restellték az ilyen-olyan akármilyen (csak nem ép és nem cserepes), félrecsúszott, toldozott tetőket, vakolatlan, omló faloldalakat, a ház döngölt, padolatlan földjei. Nahát, ezért gondoltam, hogy idézőjellel különböztetem meg a szokásos lakóházaktól ezeket az apró dobozokat. Nem cigánysor ez. Becsületes munkásemberek laknak itt, de olyanok, akiket a sorsuk valahogy útszélre vágott. Itt lakik családjával Lukács Mihály is. Valameddig kihozott egy autó szívességből, aztán egy félóráig hintáztattuk a fagyos porhóban, míg visszanyomtuk néhány előkerülő gazdával — menjen isten hírével vissza, ahogy tud. Én is mentem, találomra, mert utcát sehogysem talált a tekintetem. Végül az egyik ház oldalán megtaláltam a Gólya utca felírást, s mendegéltem az ösvényen fölfelé. Két vörös kezet a hóna óta csapkodva, ingas-zakós öregember ereszkedett velem szembe. Hideg van nagyon, hát igen-igen hamar megmagyarázza, hol is találom meg Lukácsokat. - Ott, ott, ott orra ki, s jobbra. Van az a ház, amelyik nem füstöl. Az az övé. Borzos, fózós kiskutya készül leszedni a lábamról, ha nem lenne megkötve, tán elszaladna előlem, úgy fel Könnyű ugrálni annak, aki meg van kötve. Kopogok, ház előtt fogad Lukács Mihály, az idős , hogy beszélgetésre jöttem, hatalmas köhögésekkel bekísér az egy -obányi házba. Akkora, mint amekkorák szoktak lenni az egyszobás házak. S olyan belülről is. Sokszor hallottam, hogy „kínos rend" van egy-egy polgári lakásban (ahol a szőnyeg rojtjai is hajszálig párhuzamosak). Hát Lukácséknál is kínos rend van, olyan értelemben, hogy kin, nagy kin lehet hét négyzetméteren, ahol négy ember lakik, ennyi rendet is tartani. Megcsaphatta az éles levegő az öreget, megvárom, míg kikohogi magát. Nehezen jön helyre. - Asztma ? - kérdem. - Az is. Meg a gyomor. Nem tudok egy veder vizet behozni, mert már baj van a vizelettel is. - Nem-e a tüdő miatt köhög ? - Nem, megvizsgáltak Nekem a gyomorból jön a nehézség, az erőltet. Sokszor vért köpök. Szedek pirulákat, szirupot. Gyógyszerért, hála istennek, nem kell fizessek . .. Nem vagyok én itt sem riporter, sem semmi a megyétől, nem akarom ennek a családnak a sorsát megértőn bólogatva kikerekíteni a beszélgetés során. Egyet akartam csak : az öregemberrel beszélgetni még egy keveset, nehogy túl korán (s túl durván) álljak szóba ezzel a Jaques Houstin hajú, 25 éves, vagány fiatalemberrel, aki tőlem két araszra lógatja le lábát az ágyról, fűzfavesszőcskével játszogatva a plattenen. A kályha két első lába megrakva félnyers ágyával, abból sirdogál néhány a parázson. Homályos a szoba, tintakék fenyves komorítja itt már a téli fehérséget. Lukács Mihályné keserű napjai is sötétítik itt errefelé a fagytól szikrázó nappalokat. Ujjatlan bal kezére támasztja fejét Lukács Mihály, s mondogatja az éveket, fordulatokat, melyek során eddig eljutott. Három éve nyugdíjas, 429 lej a járadék. Öt éve laknak ebben a viskóban, azelőtt lennebb éltek, albérletben, egy házban. De azt a tulajdonos eladta a fejük fölül. Ta„Tisztelt Szerkesztőség ! Nem tudom, Czegő Zoltán elvtárs, a múltkor Önnel beszéltem-e, azt tetszett mondani, hogyha panaszom van, írjak csak nyugodtan a szerkesztőségnek. 59 éves vagyok, Lukács Ilona, Kovásznai lakos. Családi állapotom: három fiú. Misu 25 éves, aki sajnos nem szeret dolgozni. Egy év alatt volt sofőr az asztalosüzemben, két hónapot töltött az erdőn, két hónapot a konstrukciónál és még két helyen, de úgy van, hogy most már az egész idő sem tesz ki öt hónapot. Kitanulta Brassóban a sofőr mesterséget, kapott is autót, de azt is otthagyta egyszer az udvaron, és hazajött. Az iskola mindig küldte a papírt, fizessen 1 800 lejt vissza, ezen kívül még más büntetése is volt a néptanácsnál. Nem is törődik , ha valahol valamit keres, azt megissza. Kér, nem szégyelli magát, minden éjjel oda van, reggel három-négykor jön haza. Semán sikerült volna megvenniük, ha jól alkusznak, de egy szemfüles elütötte a kezükről. Célja volt annak is. Kérem, egyszer csak bontani kezdték a házat a fejünk fölül. Még szerencse, hogy nem voltunk benne. Kiraktak. Aki megvette, annak tiszta ingyen jött, mert jól eladta a követ, minden anyagát a háznak, így az útra kerültünk a holminkkal. Próbálok hitetlenkedni, de bele kell utólag nyugodni, hogy így volt, szóba sem jött, hogy más lakást keressen a vevő az albérlőnek. Leküzd percenként egy-egy köhögési kint, aztán tervez Lukács Mihály, hogy valamikor toldottak ehhez a szobához még egyet, azt kéne megvenni. Kimegyünk, nézelődöm, tényleg toldva van, kapcsok kötik a faanyagot a másik szobához. Belül vakolat nincs, sem padlózat, kilátni a fölön. Ezt akarja valami 1 500 lejért megvenni. Számol az öreg, tervez, s a fia nézi a plafont a tűz mellett, várja az öccsét a cigarettával. Az asszonyt nem találtam otthon. Egy ideig mosott a menháznál, itt-ott. 420 lejes nyugdíja van. Most pedig mosni jár orvosokhoz, tanárokhoz. (Vajon honnan kapta Misu fia a pénzt cigarettára ?) - Összesen 850 lej. Ebből élünk ötön. - Hogyan ötön ? - Hát a másik fiam katona. Kell neki is csomagocska és 50—60 lej. Tudja maga, hogy van ez. Terelődik a szó a harmadikra, a tizenhatodik éves legkisebbikre. - Nem fogja az esze a tanulást — rögzíti le első megszólalásra Misu, akadémikus fölénnyel Gesztenyeszint hajbóbitája alól olyan fájdalmasan néz rám, mintha ruhája, sem fehérneműje. Édesanyja mosni jár és beteges, minden nap délutánig alszik, s este megy. Elvtársak, már tovább nem bírom, egy 25 éves kemény embernek az a dolga csak, hogy eszik, iszik, alszik. Ha a ruha leszakad róla, akkor szülein követelőzködik. - Másik fiam, Jánoska, jelen pillanatban katona Csernavodán. Van még a kisfiam, tizenhatodik éves, azzal nincs semmi baj, megkereste a nyáron a ruháját és az élelmét. 22 kecskét őrzött, úgyhogy ő nem támaszkodott a szüleire Szeretné a zenetanulást, jó is volna pártfogás alá venni, hogy tanuljon. Csak éppen ifjú Lukács Mihály fiam az, aki ingyenélő, egész nyáron aludt. Levélíró : LUKACS ILONA, egy beteges édesanya. Gólya utca 7, Kovászna" azt mondanám : ő csak véletlenül van itt. Végigszalad rajta a tekintetem, sliccén, combján szakadások mutogatják az alsóneműt, ami lenyúlik a cipőjéig. - Ugye nem fogja ? - gondolom magamban. S hát téged mi fog ? Mi fog, hogy míg anyád zsibbadó gerincét egyengeti recsegve a mosás fölött, nem keresel tíz deka kenyérrevalót magadnak sem? Mi fog itthon a tűz mellett ? Mi teszit el minden munkahelyről, ahol a veled egykorúak gyönyörű lakásra, televízióra, külföldi kirándulásokra gondolnak fizetések előtt ? Hagyom. Van egy olyan keserű szájízem, hogy nincs mit tárgyalnom vele. De kell, hallanom kell a hangját, a gondolatait. A gyermekről beszélünk, aki a délutáni iskolát kínozza, több bukás után. — Én is mondja. — Huszonöt évesen ? — Vannak ott öregebbek is. — És dolgozik most ? Hol dolgozik ? Éppen egy köhögést szakít félbe az apja, megmerevedik féloldalt ülve a kicsi széken, néz. Te, jóisten, mi mindenen mehetett át egy ember, amíg ezt a nézést megtanulta ! Könyörögve néz , beszéljen, beszéljen maga is vele ... ! — Rossz kocsival nem lehet dolgozni... Annyit ne mondjon, maga! — ezzel próbálja megakadályozni, hogy én is halljam az apai ponoszt, melyet - ki tudja hányszor — mondtak el neki éjjeli partik után otthon, míg a morogva a párnába dugta fejét. Azt írja az édesanyja : családi állapotom : három fiú. Mint a bizonyítást nem igénylő kategória, úgy illeszkedik bele a szomorú tény a szavakba : állapot a három fiú. Hát a férje ? (Búcsúzáskor a tavaszi melegek közeledtével vigasztaltam az öreg férfit. Ha megérem — mondta.) Valóban állapot egy családban ilyen két legény, s a beteg apa, anya nem számíthat . . . Kilenchónapos sofőriskolát végzett a legény, ki tudja, mibe került a családnak, míg mesterséget adtak a kezébe. De otthagyta a szerződést, és hagyta szüleire az 1 800 lejes kártérítést. Brassóban három helyen dolgozott rövidke időkig, mindeniket otthagyta Misu. - Nem adtak lakást Brassóban - mondja sértődötten, ívbe, karikába hajtogatva a fűzfavessző-játékot. — ígérte itt az iskola, hogyha kapnak mikrobuszt, felvesznek arra . . . — De hát tudod jól, hogy nehéz buszt kapni ... — mondja az apja. — Hallgasson ! Dehogy nehéz. — Tudja, nem szeret ez a fiú megállni egy helyen, ez az igazság. Az a mániája, hogy hagyja ott. — Csak kézdin hagytam ott azt a rossz kocsit, mert nem volt hol javítani. Vajon hol javítják azt a több tucat kocsit, mely anyagot, embert hord a gyárak építéséhez ? Nem vitatkozom. Próbálok találni, találgatni állást — rengeteg átlós van a megyében ! Az apja is mondja szívesen, hogy hát a bútorgyárnál is fogadnák . . . — Hogy én traktorra ? ! Nahát, íme a szakmai önérzet. De nem látom sehol a dolgozó szakembert. — Tudja, nem is szívesen teszik kocsira, mert elment a híre, hogy milyen. — Maga hallgasson ! — Látja, engem hívnak most is, mehetnék akármelyik percen, de így nem tudok. Egy veder vizet sem ... — Már omlik a panasz Lukács Mihályból, olyan mostmár mindegy módon. — Mert éjjel römizik három-négyig, s aztán nem tud felkelni. Hányszor állt az autó itt, s nem tudtuk felkölteni reggel. Még a kisebbik gyermek is megkereste a ruháját a nyáron a kecskék mellett. De ez ? Nem tudok súlyosabb érveket felhozni, mint az apa, s mint amiket az — enyhén szólva — nehéz családi helyzet naponta e legény szemei elé tart. Hát az ő saját szemszögéből nézem a helyzetét, jövőjét, jelenét. Minden elveszített esztendővel a nyugdíja lesz kevesebb, mondom. Azt is felhozom, hogy — hiszem fiatalember szórakozásra, barátokra és lányokra is kell gondolnia — milyen fiatal élet az ilyen, ruha, pénz, becsület nélkül ? Magyarázom, hogy betegség esetén mint állástalan, hátrányban lenne, nem járna a fizetése sem. — Ha én beteg leszek, főbelövöm magam — ezzel a vagánykodó, hányavetin nagyképű kijelentéssel próbálja elrekeszteni az utat „egyéni" élete felé. Jellemző. Viszont nem kell társadalmi skálán méricskélni, mennyire egyéni és mennyire nem az ifjú Lukács Mihály munkaundora, hiszen családja, két beteg szülője közösen szenvedi az ő terméketlen „magánéletét". Tudom, sem a KISZ, sem a néptanács nem lelki szemétláda, ahol összegyűjtik a makrancos, érzékeny, igényes huszonöt éves ifjak munka (értsd : megélhetés és egészséges életmód) iapu viszolygását, de azért, ha föllapoznám a kovásznai képviselőválasztásokon elhangzott beszédeket, a néptanács hatáskörét (kötelességeit is) megszabó törvényeket, találnék olyan paragrafust, mely az ilyen és hasonló esetek megoldására utasít. Intézményesen, és tudomásom szerint majdnem kifogástalanul, megoldódott nálunk a kiskorú csavargás fölszámolása, illetve a meglévők nyilvántartása. Na, de miért nem tartjuk számon a nagykorú csavargókat ? Véleményem szerint Lukács Misu ide tartozik. Aki a jobbat, szebbet teremtő munka alól ennyire kivonja magát, azt gyanúsnak mondom ki mások és a magam nevében. Barátai, szesztestvérei, romipartnerei nem látják mindezt ? Miért nem állnak szóba vele legalább egyszer komolyan is ? Vagy ők is hasonlók ? Annál rosszabb, hogy senki nem teszi szóvá ezeknek a terméketlen szigeteknek a problémáját azok közül, akik illetékesek és illetéket is kapnak ebbeli kötelességükért. „Édesanyja mosni jár és beteges“ - írja az anyja, úgy írja, mintha valaki más szólna róla és szomorú családjáról. Igaz , másoknak kellett volna ezt szóvá tenniük. Ha körzeti képviselők, néptanácsiak túl is látnának az iroda falán. Mert, Misu úr, nagyon szép römiparti ez az élet, de aki mindkét zsolit be akarja várni, az sosem nyeri meg. Csak azok, akik az egyszerű kövekből építkeznek. Czegé Zoltán megyei TOKOR III. évfolyam 112. szám