Megyei Tükör, 1970. március (3. évfolyam, 116-119. szám)

1970-03-07 / 116. szám

3 NICOLAE CEAUŞESCU ELVTÁRS BESZÉDE (Folytatás a 2. oldalról) A világosan kijelölt stratégiai célnak megfelelően pártunk nagy figyelmet for­dított a hadsereg soraiban kifejtett te­vékenységre mind a csapatok, mind pe­dig a tisztek és a tábornokok körében. Erre annál is inkább szükség volt, mivel a reakció, a monarchia, terveinek meg­valósítása céljából, még mindig bízott egyes katonai káderekben. Mint ismere­tes azonban, a reakció reménységei illu­zórikusaknak bizonyultak : a tisztek és a tábornokok legnagyobb része a demok­ratikus erőkhöz csatlakozott, a Román Kommunista Párt politikáját követte. Említésre méltó e tekintetben az a ki­rályhoz intézett levél, amelyet az 1945. február 24-i megtorlás után a törzstisz­tek egy csoportja írt alá, élen C. Vasiliu Raşcanu, Ilie Creţulescu, Constantin Po­­pescu, Dumitru Dămăceanu, Radu Ru­­­vescu és más tábornokokkal ,akik szem­­beszálltak a Radescu-kormány politiká­jával és demokratikus kormány megala­kítását követelték. „Kijelentjük, hogy nem azonosítjuk magunkat Nicolae Ra­­descu tábornok ténykedésével és nyilat­kozataival, mivel ezeket károsnak te­kintjük a hadsereg és az ország érdekei­re nézve" — fejtette ki ez a levél, a­­melyben a leghatározottabban elítélték a Badescu-kormánynak azt a próbálko­zását, hogy a hadsereget használja fel a néptömegek harcának elfojtására. Ez az akció nagy visszhangot keltett a kato­nák és a tisztek körében, akik megta­gadták Rădescu parancsainak teljesíté­sét, szolidaritást vállaltak a néppel, ak­tívan részt vettek a néptömegeknek a hatalom kivívásáért folytatott nagysza­bású akcióiban. Meg szeretném említeni ez alkalom­ból, hogy milyen fontos szerepet játszott abban az időszakban a fegyveres erők keretében a Tudor Vladimirescu és a Horia, Cloşca és Crişan hadosztály, va­lamint a hadsereg nevelési apparátusa, amelynek soraiban számos, emigrációból érkezett aktivista működött és más elv­­társak, akiket a párt küldött, hogy e te­rületen dolgozzanak. Tekintettel az egész országban kibon­takozott osztályharc bonyolultságára és kiélezet­tségére, a párt nagy figyelmet szentelt a néptömegek felfegy­verzésé­nek. E cél érdekében a hazafias gárdá­kat és a partizánegységeket, amelyek je­lentős szerepet töltöttek be az augusz­tus 23-i fegyveres felkelés megvalósítá­sában, nemcsak hogy nem szerelték le, ahogyan a reakciós kormányok köve­telték, hanem ellenkezőleg újjászervez­ték és megerősítették őket. Az esemé­nyek bebizonyították, hogy a párt he­lyesen járt el, amikor a fennálló körül­mények között megszervezte a mun­kásosztály felfegyverzett harci egysé­geit. Annál helyesebb volt ez az intéz­kedés, mivel a reakció megkísérelte ka­tonai jellegű alakulatok szervezését, megalakította az úgynevezett Maniu­­gárdákat, amelyek főleg Erdélyben terrorista, provokáló akciókra, megtor­lásokra vetemedtek. A hazafias gárdák létezése — amelyeknek soraiban több min 70 000 felfegyverzett dolgozó tö­mörült — lehetővé tette a demokrati­kus é­s forradalmi erőknek, hogy meg­­hiúsítsák a reakció számos megtorló ak­ció­it és biztosítsák a demokratikus kor­mann erői vívott harc sikeres fejlődését. Ebből kitűnik, elvtársak, milyen fontos egy nép számára, amely forradalmi át­alakításokat tűz maga elé, hogy felfegy­verkezzen, hogy saját hadsereggel, saját fegyveres erőkkel rendelkezzen. Nem tudnánk teljes képet alkotni magunknak arról a viharos tevékeny­ségről, amelyet ezekben a hónapokban a párt és a többi demokratikus erő fej­tett ki, ha nem említeném meg a reak­ciós és fasiszta elemeknek az államappa­rátusból való kiűzéséért vívott harcun­kat. A régi állapotok fenntartására irá­nyuló terveiben a reakció arra a tény­re is épített, hogy a prefektúrák és a városházák a kezében voltak. Azokban a hónapokban a prefektusokat és a pol­gármestereket a reakció felhasználta a demokratikus erők ellen, főleg arra, hogy megakadályozza a földreform megvalósítását. Ezért a párt napirend­re tűzte a reakciós polgármesterek és prefektusok elűzését és a demokratikus erők képviselőinek beiktatását ezeknek az állami intézményeknek az élére. Leg­többen még emlékeznek a prefektúrák és a polgármesteri hivatalok megroha­mozására — az ebben az időszakban vívott nagy politikai harcok egyik leg­­megkapóbb fejezetére. Tudott dolog, hogy a reakciónak az a kísérlete, hogy a hadsereget a néptömegek ellen hasz­nálja, meghiúsult, s a katonák a nép ol­dalára álltak. Március elejéig az ország 58 megyéje közül 52-ben a demokrati­kus erők soraihoz tartozó prefektusokat és polgármestereket iktattak be. A nép­tömegek a kommunista párt vezetésével ily módon a Badescu-kormány feje fö­lött hatalmukba vették a polgármesteri hivatalokat és prefektúrákat. Ilyen körülmények között az ország­ban olyan helyzet állt elő, amely nem tarthatott sokáig. A kormányban a reak­ció uralkodott ; a monarchiával együtt a reakció arra készült, hogy megtorlá­sokat indítson a demokratikus erők el­len. Ugyanakkor más volt a helyzet a városokon és falvakon, a vállalatokban és intézményekben. A vállalatok a mun­kásbizottságok kezén, a falvak a pa­rasztbizottságok kezén voltak, a polgár­­mesteri hivatalok és prefektúrák pedig a demokratikus erők birtokában. A való­ságban a hatalom az országban a Ro­mán Kommunista Párt vezette néptöme­gek kezébe ment át. Ilyen körülmények között a párt megállapította, hogy létrejöttek a felté­telek a Radescu-kormány elűzésére, az új politikai helyzetnek megfelelő de­mokratikus kormány hatalomra juttatá­sára. Február folyamán az egész or­szágban hatalmas népi tüntetések voltak, ezeken minden társadalmi réteghez tar­tozó honpolgárok milliói vettek részt, követelve a Radescu-kormány távozá­sát. A reakció kétségbeesett próbálkozá­sokat tett a forradalmi folyamat kibon­takozásának meggátlására, és a végső kiutat kereste — a polgárháborút. A Minisztertanács egyik ülésén, amelyet február közepén tartottak, Rădescu tá­bornok kijelentette ,hogy minden erő­vel ellenáll a népi nyomásnak, és ha szükséges, kirobbantja a polgárháborút, bármi lesz is annak az eredménye. A Radescu-kormány elleni népi ak­ciók tetőpontja a február 24-én lezajlott fővárosi népi tüntetés volt, amelyen la­kosok százezrei vettek részt. A Radescu és a Palota körül tömörült reakció, a népakaratot semmibe véve, megtorlás­hoz folyamodott, tüzet nyitott a tünte­tőkre. Sok lakos halt meg a Palota-té­ren, sokan megsebesültek. Rădescunak az a fenyegetőzése, hogy polgárháborút robbant ki és a február 24-i véres tá­madás egyáltalán nem félemlítette meg a néptömegeket, sőt még inkább fokozta azt az eltökéltségüket, hogy harcolnak egy népi kormány hatalomra juttatá­sáért. A február 24-i eseményeket kö­­­vető napok szertefoszlatták a reakció­nak a Rádescu-kormány megmentésére tett manővereit, Rádescunak mindazon próbálkozásait, hogy egy új kormányt alakítson, amelyben továbbra is az ő oldalán legyen a többség. A reakció, célja elérése érdekében, még attól sem riadt vissza, hogy a ka­pitalista országoknak a romániai szö­vetség ellenőrző bizottságban résztvevő egyes tagjaihoz folyamodjék. Meg sze­retném említeni ez alkalomból a szö­vetséges ellenőrző bizottságban résztve­vő szovjet képviselők állásfoglalását, azt, hogy határozottan szembeszegültek a reakció mesterkedéseivel. Hangsúlyoz­ni kívánom, hogy a Szovjetunió hivata­losan is kifejtette álláspontját, és e cél­ból Romániába küldte Andrej Visinsz­­kijt, a külügyi népbiztos első helyette­sét. A kommunista párt abban az időben beható szervező és politikai tevékenysé­get fejtett ki a reakció elleni csata meg­nyeréséért. A párt erős harci osztagokat képezett ki — beleértve a hazafias ala­kulatokat és a munkásosztály más fel­fegyverzett egységeit és osztagait —, nagyszabású népi tüntetéseket rendezett, hogy szükség esetén akár erőszakkal is megdöntse a Badescu-kormányt. Ugyan­ebben az időszakban a kormány ellen nyilvánosan állást foglaltak hivatalos megnyilvánulások révén a hadsereg, az értelmiség, a demokratikus körök ki­emelkedő képviselői. A népi mozgalom e hatalmas áradata láttán és számot vetve a harcban résztvevő demokrati­kus erők méreteivel, a király, a párt­küldötte delegáció felszólítására kény­telen volt elmozdítani Radescu tábor­nokot a miniszterelnöki tisztségből, meg­vonni az akkori kormány megbízatását és belemenni egy új kormány, a dr. Petru Groza elnöklete alatt álló kormány megalakításába. A március kezdetén lezajlott esemé­nyek döntő jelentőségűek voltak a Ba­descu-kormány eltávolítása, a demok­ratikus erők győzelme szempontjából. A széles néptömegek akarata diadalmas­kodott ! 1945. március 6-án Románia modern történetében első ízben egy való­ban deeokratikus kormány került ura­lomra. A demokratikus és forradalmi erőknek ezt a győzelmét nagy népi tün­tetésekkel ünnepelték meg, így a hata­lom átvétele céljából március 6-ra ter­vezett tüntetések a győzelem ünneplé­sének megnyilvánulásává alakultak át. Az 1945. március 6-i győzelem bete­tőzte a néptömegeknek a Román Kom­munista Párt vezetésével folytatott for­radalmi demokratikus harcát. A március 6-án uralomra jutott kor­mány élén dr. Petru Groza, a lelkes hazafi és haladó harcos állott, aki egész tevékenységét a nép ügyének, Románia felvirágoztatása ügyének szolgálatába állította. A dr. Petru Groza elnöklete alatt álló kormányban a munkásosztály és a parasztság volt túlsúlyban. A kor­mány 18 minisztere közül 4 a Román Kommunista Pártot, 3 a Szociáldemok­rata Pártot, 3 az Ekésfront-szervezetet, 1 a Hazafias Szövetséget, 1 az Általá­nos Munkásszövetséget, 1 a Demokrati­kus Papok Szövetségét, 3 a Nemzeti Li­berális Pártot (Tătărăscu-csoport), 1 a Nemzeti Parasztpártot (Anton Alexand­­rescu-csoport) és 1 a hadsereget kép­viselte. Elmondhatjuk, hogy összetéte­lénél és programjánál fogva a március 6-i kormány erősen munkás-paraszt jel­legű forradalmi demokratikus kormány volt. A­ kormány uralomra jutásával a romániai forradalmi folyamat új sza­kaszba lépett, amelynek célkitűzése a burzsoá­ demokratikus forradalom kitel­jesítési folyamatának befejezése, a román társadalomban mélyreható szociális-poli­tikai változások megvalósítása volt. A március 6-i aktus következményei­vel és fejleményeivel, ugyanakkor mély­ségesen antiimperialista jellegű volt , véglegesen kivonta az országot bármi­lyen imperialista uralom alól, lefektette Románia szabad és független fejlődésé­nek alapjait, a nemzeti függetlenség meg­szilárdításának, hazánk szuverenitásá­nak alapjait belpolitikai és nemzetközi síkon egyaránt. Az 1945. március 6-i nagy győzelmet ünnepelve, ma büszkén állíthatjuk, hogy e győzelem a parasztsággal, az értelmi­séggel és a többi társadalmi réteggel szö­vetkezett munkásosztályunk hősi harcá­nak gyümölcse, annak az egyesült harc­nak az eredménye, amelyet a román, magyar, német és más nemzetiségű dol­gozók a Román Kommunista Párt ve­zetésével vívtak. Ebben a harcban tel­jes mértékben érvényesült a hazai mun­kásosztály forradalmi képessége, az a történelmi jelentőségű szerepe és hivatá­sa, hogy az egész nemzet vezető ereje legyen, az a szerep, amely olyan fénye­sen nyilvánult meg az évek során a szo­cialista rendszer megteremtésének nagy­szerű művében. Az események ugyanak­kor felszínre hozták a parasztság óriási forradalmi potenciálját, azét a paraszt­ságét, amely hazánk történelme során nemegyszer vívott nehéz harcot a tár­sadalmi és nemzeti igazságért. A már­cius 6-i politikai győzelem kivívásában, akárcsak a később folytatott összes nagy osztályharcokban, a romániai szocialis­ta forradalom és építés győzelmes ki-­s bontakozásában döntő szerepe volt a munkás-paraszt szövetségnek, hazánk népi hatalma megdönthetetlen alapjá­nak. Hangsúlyoznunk kell, hogy ezúttal is — mint annyiszor a múltban — az ér­telmiség legnagyobb része, a legértéke­sebb tudományos és kulturális dolgozók a nép mellett álltak és elősegítették a munkásosztály forradalmi harcának győ­zelmét, hazánk dolgozóinak ügyét. Ér­telmiségünk soraiban hatalmas vissz­hangra lelt a Román Akadémia veze­tőinek a királyhoz intézett távirata és az a felhívás, amelyet februárban az egye­temi tanárok, tudományos és művésze­ti dolgozók csoportja tett közzé. A táv­irat és a felhívás, amelyet C. I. Par­it­on professzor, S. Stoilov, M. Ra­lea, D. Bagdazar, Mihail Sadoveanu, Traian Săvulescu, N. Gh. Lupu, Andrei Oţetea, Petre Constantinescu-Iaşi, Iorgu Iordan és mások f­r. alá, állást foglalt a Ră­­descu-kormány­ ellen, és követelte, hogy az ország élére olyan kormányt állítsa­nak, amely az ország összes demokrati­kus elemeit képviseli és azonnal megva­lósítja az Országos Demokratikus Arc­­vonal kormányprogramját. Rá kell mutatnunk, hogy egyidejűleg más társadalmi kategóriák is, kisiparo­sok, kereskedők, hivatalnokok, sőt a nemzeti demokratikus burzsoázia egy része is hozzájárult a március 6-i győ­zelemhez. Külön meg szeretném említe­ni a magyar, német, szerb, valamint más nemzetiségű dolgozók értékes hoz­zájárulását ehhez. Ezek a román dol­gozók oldalán részt vettek a reakció el­len, a demokratikus népi kormányért ví­vott összes csatákban. E nagy forradal­mi akciókban, akárcsak oly sokszor a közös harci múltban, nemzetiségre való különbség nélkül a dolgozók egysége le­győzhetetlen erőnek bizonyult. Ezért hangoztattam oly sokszor és kívánom hangsúlyozni most, e nagy ünnep alkal­mából is : a történelmi körülmények tet­ték szükségessé, hogy ezen a tájon e­­gyütt éljenek és munkálkodjanak román, magyar, német, s­zerb, ukrán és más nem­zetiségű dolgozók ; mindaz, ami e föl­dön megvalósult, egyesült munkájuk és harcuk gyümölcse ! Csak továbbra is szoros egységben együtt munkálkodva biztosíthatjuk a kommunizmus megte­remtését közös hazánkban a Románia Szocialista Köztársaságban. Engedjék meg, hogy e magas szóno­ki emelvényről a Központi Bizottság, az Államtanács és a Minisztertanács ne­vében a legmelegebb köszönetemet, a legmelegebb elismerésemet fejezem ki a munkásoknak, parasztoknak, értelmisé­gieknek, minden társadalmi kategóriá­nak, a hadseregnek, férfiaknak és nők­nek, az ifjúságnak, hazánk valamennyi állampolgárának, nemzetiségre való kü­lönbség nélkül, hozzájárulásáért a népi hatalom kivívásához, a szocializmus é­­pítéséhez Romániában. Tisztelt elvtársak ? Az 1944. augusztus 23-i fegyveres felkelés diadala, valamint a következő hónapokban, egészen március 6-ig le­­Folytatása a 4. oldalon! megyei TÜKÖR III. évfolyam 116. szám

Next