Megyei Tükör, 1971. június (4. évfolyam, 342-367. szám)

1971-06-11 / 351. szám

Diákszemmel VÁRJ REÁM... a címe az 1. számú líceum szavaló­estjének, melyet június 8-án tartot­tak az iskola — erre az alkalomra átrendezett — rajztermében. A fel­ső tagozat verset és szavalást ked­velő diákjai személyes vonzalmuk figyelembevételével állították össze műsorukat : ki-ki kedvenc szerel­mes versét, illetve verseit szavalta. Közel százan gyűltünk össze, hall­gatók. Minden korosztály képvisel­tette magát, eleven bizonyítékként, hogy­ a versmondásnak ma is né­pes tábora van. KÖNCZEI Anna tanárnő odaadó lelkesedéssel készítette elő a mű­sort, s igen ötletes szcenikai megol­dásokat használt a hatás fokozásá­ra : a fényháttér és a jól kiválasz­tott aláfestő zene növelte és árnyal­ta a versek keltette hangulatot. Elfüggönyzött ablakok, gyéren megvilágított pódium, csend, szitá­ló homály. Lágy dallam röppen, majd KOVÁCS Tünde köszönti az egybegyűlteket s ismerteti a mű­sort. A mintegy tizennyolc versből álló válogatást öt énekszám öleli egységgé. A szerzők közt veretes poétanevek szerepelnek : Burns, Gyulai Pál, Vajda János, Kosztolá­nyi, Juhász Gyula, Tóth Árpád, Jó­zsef Attila, Áprily... Rövid zenei bevezető, majd a tű­reflektor fényköre SZABÓ Éván állapodik meg. K. Szimonov címadó versét, a Várj reám-ot szavalja. Elő­adásmódja drámai; pátosza roman­tikus telítettségű. Egy, a jelenkori előadói gyakorlatban gyérebben használt interpretáló modort élesz­tett fel. KÓSA Péter orgánuma Petőfi forradalmi költményeihez illik, de a szerelmes verseket is bensősége­sen és átéléssel tolmácsolta. Legsi­keresebb szavalatának vélem Ju­hász Gyula remekét — Anna örök. CSATÓ Rita korszerű — értelmi­leg, fogalmilag közvetítő — vers­előadási formát képvisel. A szöveg­gel széles hangskálán játszik, mű­vészi finomsággal. BODOSI Ibolya pajkosan-játéko­­san is tud mély lélektani feszültsé­get teremteni. Hangjával valóság­gal eltáncoltatta az Akarsz-e ját­­szani-t. Szép, hatásos volt. EGYED Mária, bár nehezen haj­lítható hangja nem engedte meg az érzéki lejtésű előadást, mégis sa­játos színt jelentett a műsorban. SIMON Éva előadásmódját kifi­nomult előadói készség, lágy arcjá­ték, mély gondolati átéltség jelle­mezte. Annyira természetesen és magától éretődően adott elő, hogy szinte azt lehetett hinni, abban a pillanatban fogalmazta a verset. Az énekszámoknak nagy sze­repük volt a hangulati hatások el­érésében. CSATÓ Rita és SZILÁ­GYI Attila zongorakísérettel elő­adott kettősei, a KARÁCSONY Lí­via által énekelt szerenád, valamint a PÉTER Mária énekelte dalok méltóak voltak a műsor színvona­lához. KIRÁLY Jutka a Szerentói emlék­et énekelte, csiszolt, színpa­­padi jártasságra való közvetlenség­gel és melegséggel. A közös erőfeszítés megteremte gyümölcsét, s így teljesen érthető a szavalóest visszhangja által keltett igény : feltétlen jó lenne megismé­telni, s a jó kezdeményezést — a­­ jövő tanévben — hasonlókkal foly­tatni, de lehetőleg szélesebb körben történő népszerűsítéssel egybekötve. Veress Gerzson MŰVÉSZETI NAPLÓ Sütő András dedikál Budapesten a Könyvhét alkalmából ANTENNA Paulette Goddard, az ismert ame­rikai színésznő átadta a­ müncheni Droemer kiadónak férje, a nemrég elhunyt Remarque Árnyék a menny­országban című regényét. Paulette Goddard nyilatkozata szerint a re­gény tolmácsolja az író nem min­dennapi élettapasztalatait, melyek az első amerikai útja köré csoporto­sulnak, és bizonyos értelemben foly­­tatása a Lisszaboni éjszaka című regénynek, melyben az Amerikába vándorolt német emigránsok prob­lémáit fejtegeti. ★ Jean Paul Sartre utolsó munkája egy Flaubert-ről szóló 2­134 oldalas, kétkötetes monográfia (a híres Gal­­limard-kiadónál jelenik meg). A ki­adás előtt Sartre a Le Monde című lapnak adott interjújában a követ­kezőket mondotta : „Véleményem szerint az új típusú értelmiségnek mindent a népért kell tennie. Meg­győződésem, hogy nagyon messze lehetne jutni ebben az irányban, de hogy hogyan, azt egész pontosan am­ég én sem tudom. “ ★ Edgar de Vriens és J. P. Thysse, a hágai társadalomtudományi intézet munkatársainak rendkívül érde­kes statisztikája szerint, 1850-ben a világon csak négy városnak volt egymillió vagy egymilliónál több lakosa. 1900-ban már 19-nek, míg 1960-ban 141-nek. Jelenleg a városi lakosság világviszonylatban éven­te 6,5 százalékkal nő. 11 év alatt a városi lakosság megkétszereződött . ★ Liviu Ciulei társulatát, a Lucia Sturdza Bulandra színházat meghív­ták Skóciába az Edinburgh-ba tar­tott nemzetközi művészeti feszti­válra. A fesztivál befejeződése után az idehaza nagy sikert aratott elő­adásokkal (Leonce és Lena, Karne­vál), a színház Belgiumban, Hollan­diában és Nyugat-Németországban is fellép majd. ★ Ken Russel amerikai rendező E­­dith Piáiról készít címet. A nagy énekesnőt Lizei Minnelli alakítja. DEÁK TAMÁS Egy agglegény emlékezései — Interjú a szerzővel — Az Odüsszeusz üzenete (1986), a Testvérek (1967), az Átváltozások (1968) után az Egy agglegény emlé­kezései a negyedik könyve. Min­­denik más műfajt képvisel. Honnan ez a sokoldalúság ? Pályám meglehetősen tervszerűt­­lenül alakult és lassacskán, rész­ben a körülmények miatt. Valame­lyes zenei képzettségemnek tulajdo­níthatom, hogy kora ifjúságom jobb sorsra áhítozó fél évtizedét opera­dramaturgi minőségben tettem tönkre, ha nem is egészen haszon­talanul : a színházban, az életről szerezhető különleges ismeretek mellett, elsajátítottam a színpadról megtanulhatókat. Érdeklődésem azután mindinkább az esszé felé fordult, bizonyára a­­zért is, mert régebben jobban izga­tott az irodalom, mint az élet — jobban is szerettem olvasni, mint élni. Ma már nem így van. A dráma műfajához, azt hiszem, szellemi alkatom vonzott. A drámai replika természete szerint kihívó, s cáfolata az előtte elhangzó szöveg­nek ; velem született intellektuális bizalmatlanságomnak talán ez a megismerésforma felelt meg legin­kább. S a regény ? Tervszerűtlen kialakulásom indí­téka, hogy az éppen körmömre égő mondanivaló sodor más-más műfa­jok felé. Ez kényszerített legutóbb regényírásra ; amíg az Egy aggle­gény emlékezései elbeszélésének sürgető ingerét nem éltem át, eszem ágában sem volt regénnyel próbál­kozni. Nem gondolja, hogy a cím után esetleg önéletrajznak vehetik köny­vét ? Bátorkodom figyelmeztetni az ol­vasót, rossz úton járna. Készségesen elismerem viszont, hogy mint más műveimben, ebben is hasznosítot­tam az életből eltulajdoníthatókat. Az így szerzett anyag a regény mű­vészi kívánalmainak megfelelően módosult — nem akartam, nem is tudtam volna az életemet ábrázol­ni. Regényalakom, Antal, nem a­­zonos velem , ami abból is kitűnik, hogy neki nem szokása könyvet ír­ni — nekem igen. ( —) Az algíri csata La battaglia di Algeri. Olasz-algé­riai film, írta Franco Solinas. Ren­dezte Gillo Pontecorvo. Kép Mar­cello Gatti. Főszereplők : Jean Mar­tin, Jacef Saadi, Brahim­ Hagging. Velencei Bienálé — 1966 : Arany Oroszlán, FIPRESCI-díj, Velence város díja, OCIC-díj. Különös dolog a filmforgalmazás: lám, ismét milyen tréfát művelt. Még járja az ország kisebb film­színházait a Z, és szinte nyomába lépve, követi Az algíri csata. Pedig fordítva kellene lennie, mert Pon­tecorvo filmje az előzmény, és Cos­­ta-Gavrasé a következmény. Kelle­metlenül ellentétes fogalmak, még­is napjainkban divatos a politikai film. Kellemetlen ez a kapcsolás, mert a politikai filmek döntő több­ségét őszinte közéletiség, határo­zottan haladó állásfoglalás hozza létre, nem a divat. Divatos mégis a politikai film, üzletnek sem utol­só, de ez nem változtat a jelentős politikai filmek, köztük Az algíri csata értékén. Az algíri csata jelen­tőségét filmművészeti s tartalmi értékén túl, növeli úttörő szerepe is ; a folyamat, a politikai film el­ismerésének folyamata itt kezdő­dött, s a Z-ben csúcsosodott ki ; ma a politikai film a filmművészet e­­gyik sokszínű, tartalmában gazdag, vezető műfaja. Mint úttörőkkel rendszerint tör­ténik, Az algíri csata sem vállalja meg teljes egészében új minőségét. Tétovázik a dokumentumértékű re­konstrukció s a történelmi tragé­dia között, ám tartalmaz valamit a politikai vitairat indulatából is. „...filmem egyik fő témája ele­mi tétel, amelynek azonban napjai­­nkban egye­­nő jelentősége , ami­kor egy nép megfogalmazza füg­getlenségének gondolatát, amikor ez a szükséglet megérett e nép tu­datában, el fogja érni célját.“ A film tárgyát képező történelmi epizód, e valóban megtörtént, és így ,ezekkel a szereplőkkel történt tragédia konkrét ugyan, de mind az algériai, mind általában a gyar­mati harcok 1957—1971 közti ese­ményeiből tanulva, jól tudjuk, mennyire általános tanulságokat hordoz. A hagyományos drámai keret (a halálba menő visszagon­dol a történtekre), a dokumentális hűségű rekonstrukció (a Casbah megtisztítása s az ott kibontakozó mozgalom), valamint a befejezés pátosza ugyanazt célozza : a felsza­­badítási harc sokoldalú bemutatá­sával bizonyítani e harc jogosságát bárhol a világon, bármilyen gyar­matosító ellen, bármilyen eszköz­zel. Igen, bármilyen eszközzel! Pontecorvo hisz a meztelen való­ság , hiteles ábrázolásának meggyő­ző erejében. Látja, tudja, hogy mit árt az arab múlt zord konzervatiz­­musa van a jelen fanatizmusa. De azt is tudja, hogy korunk politikai térképe — s kórképe — nem egy­szerű . Mathieu ezredes egykori el­lenállóból lett német módszerekkel terrorizáló elnyomóvá, a civilizált hadsereg a múltat képviseli a pri­mitív lázadással szemben. Halljuk a rádióban, látjuk a té­vé­híradóban s a filmhíradóban, hogy naponta nemzetek születnek szerte a világon. Algéria háborújá­nak e száraz képi nyelven megfo­galmazott rekonstrukciója egy nem­zet születésének maradandó értékű bemutatása. Krizsán Zoltán

Next