Megyei Tükör, 1971. június (4. évfolyam, 342-367. szám)
1971-06-11 / 351. szám
Diákszemmel VÁRJ REÁM... a címe az 1. számú líceum szavalóestjének, melyet június 8-án tartottak az iskola — erre az alkalomra átrendezett — rajztermében. A felső tagozat verset és szavalást kedvelő diákjai személyes vonzalmuk figyelembevételével állították össze műsorukat : ki-ki kedvenc szerelmes versét, illetve verseit szavalta. Közel százan gyűltünk össze, hallgatók. Minden korosztály képviseltette magát, eleven bizonyítékként, hogy a versmondásnak ma is népes tábora van. KÖNCZEI Anna tanárnő odaadó lelkesedéssel készítette elő a műsort, s igen ötletes szcenikai megoldásokat használt a hatás fokozására : a fényháttér és a jól kiválasztott aláfestő zene növelte és árnyalta a versek keltette hangulatot. Elfüggönyzött ablakok, gyéren megvilágított pódium, csend, szitáló homály. Lágy dallam röppen, majd KOVÁCS Tünde köszönti az egybegyűlteket s ismerteti a műsort. A mintegy tizennyolc versből álló válogatást öt énekszám öleli egységgé. A szerzők közt veretes poétanevek szerepelnek : Burns, Gyulai Pál, Vajda János, Kosztolányi, Juhász Gyula, Tóth Árpád, József Attila, Áprily... Rövid zenei bevezető, majd a tűreflektor fényköre SZABÓ Éván állapodik meg. K. Szimonov címadó versét, a Várj reám-ot szavalja. Előadásmódja drámai; pátosza romantikus telítettségű. Egy, a jelenkori előadói gyakorlatban gyérebben használt interpretáló modort élesztett fel. KÓSA Péter orgánuma Petőfi forradalmi költményeihez illik, de a szerelmes verseket is bensőségesen és átéléssel tolmácsolta. Legsikeresebb szavalatának vélem Juhász Gyula remekét — Anna örök. CSATÓ Rita korszerű — értelmileg, fogalmilag közvetítő — verselőadási formát képvisel. A szöveggel széles hangskálán játszik, művészi finomsággal. BODOSI Ibolya pajkosan-játékosan is tud mély lélektani feszültséget teremteni. Hangjával valósággal eltáncoltatta az Akarsz-e játszani-t. Szép, hatásos volt. EGYED Mária, bár nehezen hajlítható hangja nem engedte meg az érzéki lejtésű előadást, mégis sajátos színt jelentett a műsorban. SIMON Éva előadásmódját kifinomult előadói készség, lágy arcjáték, mély gondolati átéltség jellemezte. Annyira természetesen és magától éretődően adott elő, hogy szinte azt lehetett hinni, abban a pillanatban fogalmazta a verset. Az énekszámoknak nagy szerepük volt a hangulati hatások elérésében. CSATÓ Rita és SZILÁGYI Attila zongorakísérettel előadott kettősei, a KARÁCSONY Lívia által énekelt szerenád, valamint a PÉTER Mária énekelte dalok méltóak voltak a műsor színvonalához. KIRÁLY Jutka a Szerentói emléket énekelte, csiszolt, színpapadi jártasságra való közvetlenséggel és melegséggel. A közös erőfeszítés megteremte gyümölcsét, s így teljesen érthető a szavalóest visszhangja által keltett igény : feltétlen jó lenne megismételni, s a jó kezdeményezést — a jövő tanévben — hasonlókkal folytatni, de lehetőleg szélesebb körben történő népszerűsítéssel egybekötve. Veress Gerzson MŰVÉSZETI NAPLÓ Sütő András dedikál Budapesten a Könyvhét alkalmából ANTENNA Paulette Goddard, az ismert amerikai színésznő átadta a müncheni Droemer kiadónak férje, a nemrég elhunyt Remarque Árnyék a mennyországban című regényét. Paulette Goddard nyilatkozata szerint a regény tolmácsolja az író nem mindennapi élettapasztalatait, melyek az első amerikai útja köré csoportosulnak, és bizonyos értelemben folytatása a Lisszaboni éjszaka című regénynek, melyben az Amerikába vándorolt német emigránsok problémáit fejtegeti. ★ Jean Paul Sartre utolsó munkája egy Flaubert-ről szóló 2134 oldalas, kétkötetes monográfia (a híres Gallimard-kiadónál jelenik meg). A kiadás előtt Sartre a Le Monde című lapnak adott interjújában a következőket mondotta : „Véleményem szerint az új típusú értelmiségnek mindent a népért kell tennie. Meggyőződésem, hogy nagyon messze lehetne jutni ebben az irányban, de hogy hogyan, azt egész pontosan amég én sem tudom. “ ★ Edgar de Vriens és J. P. Thysse, a hágai társadalomtudományi intézet munkatársainak rendkívül érdekes statisztikája szerint, 1850-ben a világon csak négy városnak volt egymillió vagy egymilliónál több lakosa. 1900-ban már 19-nek, míg 1960-ban 141-nek. Jelenleg a városi lakosság világviszonylatban évente 6,5 százalékkal nő. 11 év alatt a városi lakosság megkétszereződött . ★ Liviu Ciulei társulatát, a Lucia Sturdza Bulandra színházat meghívták Skóciába az Edinburgh-ba tartott nemzetközi művészeti fesztiválra. A fesztivál befejeződése után az idehaza nagy sikert aratott előadásokkal (Leonce és Lena, Karnevál), a színház Belgiumban, Hollandiában és Nyugat-Németországban is fellép majd. ★ Ken Russel amerikai rendező Edith Piáiról készít címet. A nagy énekesnőt Lizei Minnelli alakítja. DEÁK TAMÁS Egy agglegény emlékezései — Interjú a szerzővel — Az Odüsszeusz üzenete (1986), a Testvérek (1967), az Átváltozások (1968) után az Egy agglegény emlékezései a negyedik könyve. Mindenik más műfajt képvisel. Honnan ez a sokoldalúság ? Pályám meglehetősen tervszerűtlenül alakult és lassacskán, részben a körülmények miatt. Valamelyes zenei képzettségemnek tulajdoníthatom, hogy kora ifjúságom jobb sorsra áhítozó fél évtizedét operadramaturgi minőségben tettem tönkre, ha nem is egészen haszontalanul : a színházban, az életről szerezhető különleges ismeretek mellett, elsajátítottam a színpadról megtanulhatókat. Érdeklődésem azután mindinkább az esszé felé fordult, bizonyára azért is, mert régebben jobban izgatott az irodalom, mint az élet — jobban is szerettem olvasni, mint élni. Ma már nem így van. A dráma műfajához, azt hiszem, szellemi alkatom vonzott. A drámai replika természete szerint kihívó, s cáfolata az előtte elhangzó szövegnek ; velem született intellektuális bizalmatlanságomnak talán ez a megismerésforma felelt meg leginkább. S a regény ? Tervszerűtlen kialakulásom indítéka, hogy az éppen körmömre égő mondanivaló sodor más-más műfajok felé. Ez kényszerített legutóbb regényírásra ; amíg az Egy agglegény emlékezései elbeszélésének sürgető ingerét nem éltem át, eszem ágában sem volt regénnyel próbálkozni. Nem gondolja, hogy a cím után esetleg önéletrajznak vehetik könyvét ? Bátorkodom figyelmeztetni az olvasót, rossz úton járna. Készségesen elismerem viszont, hogy mint más műveimben, ebben is hasznosítottam az életből eltulajdoníthatókat. Az így szerzett anyag a regény művészi kívánalmainak megfelelően módosult — nem akartam, nem is tudtam volna az életemet ábrázolni. Regényalakom, Antal, nem azonos velem , ami abból is kitűnik, hogy neki nem szokása könyvet írni — nekem igen. ( —) Az algíri csata La battaglia di Algeri. Olasz-algériai film, írta Franco Solinas. Rendezte Gillo Pontecorvo. Kép Marcello Gatti. Főszereplők : Jean Martin, Jacef Saadi, Brahim Hagging. Velencei Bienálé — 1966 : Arany Oroszlán, FIPRESCI-díj, Velence város díja, OCIC-díj. Különös dolog a filmforgalmazás: lám, ismét milyen tréfát művelt. Még járja az ország kisebb filmszínházait a Z, és szinte nyomába lépve, követi Az algíri csata. Pedig fordítva kellene lennie, mert Pontecorvo filmje az előzmény, és Costa-Gavrasé a következmény. Kellemetlenül ellentétes fogalmak, mégis napjainkban divatos a politikai film. Kellemetlen ez a kapcsolás, mert a politikai filmek döntő többségét őszinte közéletiség, határozottan haladó állásfoglalás hozza létre, nem a divat. Divatos mégis a politikai film, üzletnek sem utolsó, de ez nem változtat a jelentős politikai filmek, köztük Az algíri csata értékén. Az algíri csata jelentőségét filmművészeti s tartalmi értékén túl, növeli úttörő szerepe is ; a folyamat, a politikai film elismerésének folyamata itt kezdődött, s a Z-ben csúcsosodott ki ; ma a politikai film a filmművészet egyik sokszínű, tartalmában gazdag, vezető műfaja. Mint úttörőkkel rendszerint történik, Az algíri csata sem vállalja meg teljes egészében új minőségét. Tétovázik a dokumentumértékű rekonstrukció s a történelmi tragédia között, ám tartalmaz valamit a politikai vitairat indulatából is. „...filmem egyik fő témája elemi tétel, amelynek azonban napjainkban egyenő jelentősége , amikor egy nép megfogalmazza függetlenségének gondolatát, amikor ez a szükséglet megérett e nép tudatában, el fogja érni célját.“ A film tárgyát képező történelmi epizód, e valóban megtörtént, és így ,ezekkel a szereplőkkel történt tragédia konkrét ugyan, de mind az algériai, mind általában a gyarmati harcok 1957—1971 közti eseményeiből tanulva, jól tudjuk, mennyire általános tanulságokat hordoz. A hagyományos drámai keret (a halálba menő visszagondol a történtekre), a dokumentális hűségű rekonstrukció (a Casbah megtisztítása s az ott kibontakozó mozgalom), valamint a befejezés pátosza ugyanazt célozza : a felszabadítási harc sokoldalú bemutatásával bizonyítani e harc jogosságát bárhol a világon, bármilyen gyarmatosító ellen, bármilyen eszközzel. Igen, bármilyen eszközzel! Pontecorvo hisz a meztelen valóság , hiteles ábrázolásának meggyőző erejében. Látja, tudja, hogy mit árt az arab múlt zord konzervatizmusa van a jelen fanatizmusa. De azt is tudja, hogy korunk politikai térképe — s kórképe — nem egyszerű . Mathieu ezredes egykori ellenállóból lett német módszerekkel terrorizáló elnyomóvá, a civilizált hadsereg a múltat képviseli a primitív lázadással szemben. Halljuk a rádióban, látjuk a tévéhíradóban s a filmhíradóban, hogy naponta nemzetek születnek szerte a világon. Algéria háborújának e száraz képi nyelven megfogalmazott rekonstrukciója egy nemzet születésének maradandó értékű bemutatása. Krizsán Zoltán