Megyei Tükör, 1972. május (5. évfolyam, 629-653. szám)
1972-05-14 / 639. szám
Vasárnapi kiadás mm BARÓT Barót környékének nagy kiterjedésű erdei legelőin sok háziállatot tenyésztettek. A baróti mészárosok — akik a központban laktak —, habár vágni való marháért eljártak Ditróig és Szászrégenig is, a szükséges szarvasmarha, juh, sertés nagy részét Erdővidékről, illetve helyi heti és országos vásárokból szerezték be. Régen marhavágáskor az asszonyok felfogták a marha vérét, marhabelet vásároltak, kimosták és vérrel, rizskásával véreshurkát töltöttek, amit nemcsak saját szükségletükre, hanem a heti és országos helyi és az oklándi vásárokon is árultak. Vásároltak mészárosoktól marhacsülköt, lábszárat, valamint szutyakot és marhafület, amiből háznál kocsonyát főztek, különösen az ágostonfalviak. A húst helybeliek és vidékiek vásárolták fel. Szerdai hetivásárokon sülthiúst is árultak, amit „cigánypecsenyé“-nek, vagy „lacipecsenyé“-nek neveztek. A szentmártoni (nov. 12-én) országos vásárra (ez volt a legnagyobb) már egy héttel azelőtt készültek. Ekkor volt nagy kelendősége a juhosnak, sertéshúsnak, friss és füstölt kolbásznak, disznósasajtnak és véresmájasnak, amit sátrakban árultak. A faggyú nagy részét az utóbbi időben kereskedők vásárolták meg a brassói szappangyár részére. Vásárolt a helyi lakosság is faggyút szappanfőzésre. Mészárosok is főztek és árultak szappant mészárszékeikben. Bárányvágáskor szebeni, brassói és helyi szücsök vásároltak száraz bárány- és juhbőrt a mészárosoktól. A 72 éves Takó Gyula még emlékszik egy sós szalonnát áruló mészárszékre, aminek kirakata utcára nyíló, leengedhető lappancsból állt. A sós szalonnát Fogaras vidékéről hozták. A szűcsök Baróton a Takó családból kerültek ki. A szükséges báránybőrt helyi mészárosoktól, gazdáktól, „pakulárok“-tól (juhpásztor) vásárolták. Sokszor élő bárányt vettek, hogy bőrhöz juthassanak. A bőröket három-négy hétig kádakban érelték, korpás-sós vízbe áztatva. Ez idő alatt naponta kétszer is megforgatták, mindaddig, amíg a beáztatott bőrök szélén a gyapjú kopni kezdett. Ezután kimosták, árnyékban megszárították és pár nap múlva újra „megnyirkasztották A bőröket pince földjére terítették úgy, hogy a „húsos rész " felül kerüljön. Ezt vízzel harmatszerűen beprszkolták, hogy a „bőrnek tagja legyen “, azaz nyúlékonnyá váljék. A pince földjén egy éjszakán át hagyták, azután húsos oldalukkal összeborítva, halomba rakták. Mindennap csak annyi bőrt nyirkasztottak, amennyit a következő napon „kikaszáltak “ , vagyis kidolgoztak, térdükön „korholtak“, illetve kihúztak. A „kaszapad“-ra szerelt függőlegesen álló ovális késen a bőrt addig húzták, amíg meglágyult, illetve megtisztult. A baróti szűcsök többnyire báránybőr-sapkát és melles bundát készítettek. Volt „bundaszűcs “ is, mint Keresztes József, aki a múlt század második felében rövid melles bundát készített applikált díszekkel rendelésre falusiaknak. Készítettek karimás és a karima nélküli „kucsma sapkát". Román lakta vidékre szélesebb karimájú sapkát készítettek, oldalt „primble“-vel vagy „varie“-vel, azaz téglalap alakú bevágással. Készítményeiket Baróton kívül, zsákba rakva szállították Csíkszereda, Sepsiszentgyörgy, Medgyes, Segesvár, Brassó, Kézdivásárhely, Gyergyószentmiklós, Fogaras heti és országos vásáraira. A tímárok többnyire Barót pataka mellett laktak. A helyi mészárosoktól nem kaptak elegendő nyersbőrt, vidékről és Brassóból hoztak. A kidolgozandó marhabőrt 2—3 napon át „áztatókádba " vagy a patak egy mélyebb „gübbenőjé“-be áztatták, ahová kötéllel kikötötték, hogy a víz el ne vigye. Áztatás után a szőrzet eltávolítására kádakba egy-két hétigg mészlébe áztatták. Ha ebből kiszedték a „koppasztó kés"«?1 (50—60 cm.) hosszú, roszkaszálóból készült, két végén fogantyúval ellátott görbe kés domború fatökére húzva „koppasztották “ , illetve soruleintették. A kopasztott bőröket még egy hétig mészlébe áztatták, hogy a mész , gyi.-ítse" a szöveteit . Ezután a „sziltatás“ következett, vagyis kiáztatták belőlük a meszet. A bőrök „husos ?*" dalát“ a jól kiélezett rossz kaszából készült ketnyelü késsel, a „kaszával lehúsolták , vagyisa hústól megtisztították s majd a , szinelő késsel lepucolták az apró szőrt is. Ezután a marhabőröket feldarabolták, kiválasztva a vastagab hátrészt bocskorbőrnek, vagy talpnak. A húsrészt helyi csizmadiák talpbélésnek használták. Cserzésre fiatal csere- vagy fenyőfa sima kérget használták. A tímárok erdőgyéritéskor nagyobb mennyiségű fát vásároltak, aminek kérgét az inasokkal otthon lehántatták, szecskavágóval, vagy favályuban hosszú nyelű, végén vízszintesen keresztbe álló un. „cservágókéssel “ vágták, törték apróra. A kérget kifőzték s a cserzésre szánt bőröket cserjébe áztatták. Ebben két hónapig tartották, s ez idő alatt a levet háromnaponkint frissel cserélték. Cserzés után a bőröket szín alatt, árnyékban szárították, s közben félszárazon „stócolták “, vagyis a ráncoktól kisimították. A vékony borjúbőrt a „fejbőrt " kopasztás után egyenlítették, vagyis a kétélű, kétnyelű „falikés“-sel egyenlő vastagra faragták. Ezután következett a „pácolás “ vagyis a bőröket 2—3 órán át tyúktrágyalébe áztatták. Mivel a bőrök kidolgozásához sok tyúktrágyát használtak, régen Baróton a tyúkólakat a trágyáért sokszor tímármasok pucolták. Pácolás után a fejbőrt kimosták, színelték, és három hónapon át cserezték, stócolták , majd olajos faggyúval bekenték. Ugyanezzel az eljárással készítették a bélésnek használt juhbőrt, a „fejbőrt ” is. A tehén- és borjúbort kenyérhéjból és rézgálicból főzött festékkel festették feketére. Ha a kikészített bőrökből többlet volt, borboltosoknak adták el. A 68 éves Szőcs Lázár ún. „blankbőrt“ is készített szíjgyártók részére. A tímárok mészárosoktól vásárolt nyersbőrön kívül gyakran elhullott állatok bőrét dolgozták ki gazdáknak, telibe. Régen sokszor a tímárok felesége „főzött bocskor “ készítésével foglalkozott. A bocskorbor nagy részét a tímárok felvágva kimért táblákban páronként árulták, helyi és környékbeli heti és országos vásárokon, főleg pásztoroknak és erdei munkásoknak. Bárót legrégibb s legfejlettebb ipara a csizmadiám és térség volt, ami állandó jelleggel a múlt század elején már ki lehetett alakulva. A csizmadiaműhelyhez tartozó „bankli " (asztal) háromlábú „kerek szék “, polcok rendszerint a lakószobába voltak berendezve. Eszközeik közt megemlíthetjük a szabásán, haszna későkét a görbe bicskát, kerekítő késő dikicset, gocvagot, vagy vislivágót. Volt továbbá kalapacs, sirítő, ár, gyűszű lovak, a talpat kiklopfolták, illetve kiverték. A 63 -es Imre Zsigmond inaskorában még használták a vaddisznó-sertéből készített sertetüt“ ‘ víri varrásra. Simítóeszközük közt megemllffik a sím,lovasat vagy szélvasat és pántokaS fsájkiZmadják n«Ml«^e,etlen eszköz Baróton nagy mennyiségben ké^ított igen, többnyire falusiaknak, férfi és 2*tói ^ ru „vanyolt“ eszmét. Ennek felső rész két darabból áll, amit két oldalán varrtak kézzel és. első felét ványolva görbítették. A férfi ványott csizmát tehén bőrből készítették. A bocsbórból (bivalybocs) és „pitlingbórból“ (borjúbőr) készült női ványolt csizmát magas sarokkal látták el, s szárának felső részébe kétujjnyi „fukszia festék "-kel pirosra festett juhbórt vagy piros viasszos vásznat toldtak. A bocsbórt baróti, kőhalmi és nagyajtai tímároktól , a bélésnek való juhbórból készített „szkumpiás “bőrt Fogarasból hozták. Fogarasból és Szentmártonból hozták a kecskebőrből készült kordovánbórt, amiből ünneplő női, keményített sarkú kordováncsizmák készültek. Idős RománJózsef szerint a talpnak való bivalybórt, a ,,tercentalpat többnyire Brassóból vásárolták. Kéregnek ócska talpat, talp alá erősségnek „szádokfa " (hársfa) kérget használtak. Baróton századforduló körül kezdtek keményszárú csizmát készíteni. A csizmadialegények életéhez tartozott a tréfa, a dal is. Gelencén a 90 éves Cseh Ferenctól jegyeztem le az alábbi dalt : De szeretném látni Azt a csizmadiát. Aki nekem leánynyelvből Megvarrná a csizmát. Leánynyelvből a csizmát Asszonynyelvből a talpát, Isten Jézus úgy segéljen Fizetném az árát. A csizmadiák készítményei nagy részét Bárót heti és országos vásárain adták el. Az elárusítás helyét határozatban jelölték ki „ ... meghatároztatik, hogy a mai naptól kezdve Baróti Csizmadia Társulat tagjai árulni fognak a templom kerítésétől kihagyván három öl szélességű utca helyet. A tímárokon kívül általrakodva a papi ház. S mégpedig az öregség rakodását kezdi a kerítés felől. 1891-ben épült fel a mai piactéren a „csizmadiaszín “ (áruló csarnok.) Ez kétfélés fedéllel ellátott, középen fedetlen hagyott, egymástól léccel elzárt 20—25 árusítóhelyből állt, ahol minden mesternek ki volt jelölve a maga helye. A kaputól az első árusítóhelyeket a mesterek öregség szerint foglalták el. Egy-egy mester halála után a következők egy-egy hellyel előbbre húzódtak. A baróti csizmadiák készítményeikkel eljártak Nagyajta, Földvár, Oklánd, Csík, Udvarhely, Kőhalom, Fogaras, Brassó kirakóvásáraira is. A cipészmesterség Baróton aránylag új keletű, amit néhány évtizeddel ezelőtt is csak alig ■1 4 mester képviselt. A szíjgyártók többnyire hámot és szekérbe használt ülést készítettek. A szükséges fekete blank bőr nagy részét Brassóból hozták. Csupán varrószíjnak használtak helyben készült ,,tinusosbőrt “ . A helybeli tímárok által készített bo- Iogtol azt tartották, hogy nem bírják a vizet, nyúlnak. . ^ ‘^B gyártók eszközei közül felsorolhatjuk a el hold kést, kacarkést, tűt, lapos szíjvarró áraszélszedőt, fogólyukasztót és varrópadot. A szíjgyártó megélhetéséhez nagy vidékre volt szükség . A kalaposmesterséget Baróton a Lengyel, Pan és Bogdán család képviselte. A napjainkat is kalapossággal foglalkozó hatvanéves Pa- A háziipar termékei a baróti vásáron csizmadia céh alapszabályzatának fotókópiája