Megyei Tükör, 1972. május (5. évfolyam, 629-653. szám)

1972-05-14 / 639. szám

■SS AZ EGYETEMESSÉG MEZSGYÉJÉN A PEER GYNT SEPSISZENTGYÖRGYI BEMUTATÓJÁRÓL Ez a cím a sepsiszentgyörgyi Peer Gr­nfc-bemutató szubjektív jellemzésére szolgál. S mint ilyen, körülbelül a kö­vetkezőket szeretné jelezni : 1. A színház olyan feladatot vállalt, amely minden tekintetben megközelíti a művészeti ág lényegét. Amit az álta­lános esztétika a számunkra való ter­minusával jelöl, s amit úgy ragadhat­nánk meg, valamivel konkrétabban­­ világkép, melyben a partikularitások összessége valamely általános emberi eszme, rendező elv alapján rendszer­e­­ződnek egyedi, megismételhetetlen al­kotássá. EMBERISÉGDRÁMA — mint a Faust, mint Az ember tragédiája, vagy mint az ókori görög tragédiák és a shakespeare-i drámák, egy-egy szer­zői ouvre összefüggésében. A színház elsődleges hivatása emberiségdrámák színre vitele, melyek az ember örökké­való, általános, ha úgy tetszik, egyete­mes léthelyzeteit tárják fel, melyek következésképpen mindennapi konkrét­­helyzeteik is. A Peer Gynt ezek közül való, az ibseni mű kiinduló hipotézise, s ha úgy tetszik, az ibseni életmű e­­gyetlen összefoglaló jellegű alkotása. Az ezután következő, úgynevezett „natu­ralista drámák" mind egyetlen lét­­elemből, tehát lényegében partikuláris vonatkozásból nyerték rendező elvüket, s csak összességükben alkothatnak vi­lágképet. 2. A vállalkozás — rendezés — cél­ja összhangban van a mű rendező el­vével. S e kijelentés pillanatában ta­gadnunk kell az olyan nézeteket, amel­y Iyek a mű titkát — vagy titkait — a megfoghatatlan többszólamúságában je­löli meg. És pontosan egy demisztifi­­káló, demitizáló mű esetén teszik ezt. — Norvég nemzeti szatíra ? — tarthatat­lan nézet. Mint bármely provinciális szűkkeblűségébe bentszorult művészet — ha egyáltalán művészet az — önvé­delme, önigazoltatása. Nem, a Peer Gynt rendező elve egyértelmű : az em­beri alkalmazkodási készség, és képes­ség próbája, s ennek kapcsán egy, még ma is „rendkívül kiábrándító“ igaz­ság demonstrációja : a középszer to­vábbél. Ez alkotja a társadalom nagy­­ többségét, szemben mindazokkal, akik akár romantikus hősiességből, akár megváltói tisztaságból, akár Én-közpon­túságból (s ennek minden förtelmes és kevésbé förtelmes következményéből),­­ akár ugyancsak romantikus gyávaság­ból a kellőnél jobban adaptálódtak va­lamely létformához, s törvényszerűen vele vesznek, még akkor is, ha köz­vetlen vagy visszatérő utókoruk kép­zelt mennyországába vagy képzelt pok­lába emeli. A „romantikus gyávaságtól“ a ..romantikus hősiességig“ rendkívül széles, végtelen a skála, attól függően, hogy az adott kor mennyit ismert fel az általános, a középszerű emberi lé­nyegből, s mely irányban engedélyezi vagy követeli meg kisebbségétől az a­­daptálódást. Peer Gynt is be akar tör­ni ebbe a kisebbségbe, „fel akar emel­kedni“, s ehhez az Én keresésének, az Én kiélésének, az Én — zárt központú­ságának az útját választja. Még — esz­meileg — mindig egyetlen szólamon vagyunk. Ibsen a próbákat — ezek megléte egyesek számára valamilyen elvont meseszerűséget sugall — úgy he­lyezi el, hogy Gyntnek csak két válasz­tása maradhat : a) kiszakad Énjével az általános, a közönséges, a közösségi én­­hitl, s törvényszerűen deformálódik, el­veszti emberségét, lényeges emberi je­gyeinek egyikét-másikát; b) megkerüli, az akadályon csak túlteszi magát, de a közösségi én módjára. E két motívum állandó belső küzdelmet jelent számá­ra, mely még a végső akadály, a halál előtt sem megoldott. Az abszolút Én kö­vetése mindig az emberi halált jelen­tette volna — ez benne a Dovre-jele­­netben tudatosul, tételesen pedig a Görbe-diszkurzusban. Lehet-e valaki a Görbe-úton hallhatatlan? — most már ez­ a nagy kérdés, ami tovább hajtja, a­­mi délibábokat táplál, ami a bolondok­házába vezeti. Mert az előző futam bi­zony nem hagyott kétséget afelől, hogy ön abszolút Én nagyságai, inkarnáció­­­juk előtt jóval, emberileg halottak voltak — többek között ebben áll a Dovre-jelenet rendkívüli eszmei jelen­tősége. Ennek a résznek a záróköve a Bolondokháza-jelenet, ahol tényleg császárrá lesz. Császárrá, de hogyan ? Ibsen még itt sem kegyelmez, nem vo­natkoztat el eszméjétől. Ha a művé­szet úgy hatna, ahogy bizonyos türel­metlenek elképzelik, e jelenet után minden császár lemondott volna. A Görbe-út is csak közönségesen járható. De Gynt még mindig többet hisz ön­magáról. Az öregség, a fizikai halál e­­lőtti állapot az, amely a végső tisztázó­dást meghozhatja, de már nem Gynt, e­­setleg a néző számára. Már közönsé­gesen sem tud megmenekülni. A Gör­­b­e egyre rövidebbek, végesebbek lesz­nek, önerejének fogytával álomképeit hívja segítségül, melyek elkísértetiesed­­nek, mind ellene fordulnak. Tipikus, hogy az egykori szürkék, megöregedett honfitársai szemében, az egykori, a Ra­tal Gyntről felcsillantott kép is — a­­kit pedig annyira megvetettek —, több együttérzést ébreszt az idegen, megtört aggastyánnál. A megdicsőülés mind hősként, mind gazemberként elmarad, s ebben Solvejg sem segíthet­­ egy „szent hazugság" jegyében öregedett meg. Gomböntő újra ki fogja önteni mindkettőjüket. A mű rendező elve pontosan eze­ken a csatornákon át érvényesül az e­­lőadásban, ami többek között azt is je­lenti, hogy a rendező, Kiss Attila vál­lalta a mű teljes rendszerét. Azért kell ezt hangsúlyoznunk, mert születtek és születnek olyan előadások is, amelyek egy mű kivonatát vállalják, vagy va­lamely részelemet teszik meg rendező elvnek. S ez nemcsak ízlés dolga. Kí­sérleti színház esetén az utóbbi eljárás az indokolt s egyben a célravezető is. Egy művészi eljárás, dramaturgiai föl­­fedezés demonstrációjáról lévén szó, mely, ha polgárjogot nyert, akkor is csak részelemként épülhet be egy na­gyobb mű megoldási rendszerébe. Ez nem is lehet másképp, ha elfogadjuk azt az elvet — s nincs miért el ne fo­gadnunk —, hogy mű és interpretálás dialektikus egységet alkot, hűség a hűt­lenségben. A kivonatolás viszont isko­lás munka, a mű primitív tagadása, még akkor is, ha a legszentebb hűség jegyében történik. A mű teljes rend­szerének az elfogadása nem áll ellen­tétben bizonyos húzásokkal, csupán a rendszer csonkításával. Ezt éppen a „szólamok tisztázása“ követeli meg.. Már Janovics Jenő kijelentette Az em­ber tragédiája első teljes szövegű elő­adása kapcsán, hogy nagy hibát követ­tek el , mindent hangsúlyozni akartak, és semmi sem vált hangsúlyossá. Kiss Attila nagy érdeme, hogy olyan színpadi víziót teremtett, mely min­den helyzetben biztosította a­­ rész­­egész összefüggés nyilvánvalóságát. Ez a klasszikus előadás axiomáta. Vitat­kozhatunk azon, hogy mi nem s került vagy mi sikerült jobban, de­­ egyet le kell szögeznünk: munkája minőségileg több a kísérletnél. Gynt útjában kép­szerűen is megoldotta ezt a­­ goltságot: gondoljunk csak a halo­m répére, mely dinamikusan kíséri a hőst Gondoljunk csak a viszonyok tisztázottságára, amely figurálisan is ér­­vényesül az egyes mozgásokban, s a­melyek unos-untalan ráébresztenek ar­ra hogy itt nem szimpla megeleventés­­ről,nem játékról a­­ játékért van szó, hanem viszonyulásról egyrészt az ib­seni rendezői elvhez, másrészt ahhoz a valósághoz. S ez a demisztifikáló tó­nus, a lényegkeresés pregnáns formái­nak a favorizálása. Gondolok itt itt a tényre, hogy egyáltalán vállalta a Dovre-vonal bemutatásit, 110 ye, a C­evei kollegák is lemosolyogtak — a varsói Atheneum-színház előadásabol Teljesen hiányzott _, s amelynek pedig következményei vannak a továbbiak során is. Ez a jelenet az Üb6Tmd^Sz­ó­­szemlélet végletes kritikája. A diktato­rikus rendszer végsosoron csak baromi örömöket kínál a félelemért . DOVMF.-APÓ Szem­ed *» -szerény életmódunkat, a hazait. S S ökör ad, lepényt tehén, édes? savanyú? ne kutassad öcse . S jó, hogy ne feledd a dolog velejét­el ! mind házi ital meg étel. PEER GYNT Mit akarsz ? DOVRE-APÓ A bal szemedbe vágok, de csak finoman — kancsal leszel. De amit látsz, mindent szépnek érzel. Most mely metszést jobb szembe a hártyakörnek ? Ellenződ is lesz, mint vad ökörnek. Nyilván, végtelenül sarkított helyzet, a szemelvényekkel csak az élet, az el­vonatkoztatás fokát akartuk érzékeltet­ni. Hogy Peer­lén­g belemegy mindebbe egy fél korona reményében, s csak az utóbbinál torpan meg, az tény marad, melyet bélyegként visel.­­ A színpadi kép nem volt elég tömör, elég célratö­­­rő : egy mesejelenetet reprodukált min­den felesleges cifraságával és kelléké­vel, ami elnehezítette, elnyújtotta, alig tudták a végkifejleténél visszahozni a darab összefüggés-rendszerébe. ★ A másik csúcs, Bolondokháza-jelenet érett, kimunkált rendezői tehetségről tanúskodik. Érdemes megfigyelni a tab­ló minden elemét, mennyire szervesen kapcsolódnak egyetlen színpadi együt­tesbe, noha minden kis rész külön-kü­­lön is kimunkált, önálló alakításként is megállná a helyét. A Téboly-ország minden eleme azt az összefüggés-ré­szecskét villantja fel, ami rá tartozik, hogy végre egyetlen kórusban csendül­jenek fel : IGAZGATÓ Magán kívül ! — Koronát serényen ! Vivat ! Az Én nagy csá­­szára éljen ! BOLONDOK Es lebe hoch, de grosse Perr ! S a harmadik csúcs Peer Gynt és Solvejg utolsó találkozása, mely ismét rendezői telitalálat. Solvejg nem te­kinthető másnak, mint egy alternatívá­nak Peer sorsában. Vetítővászon, mely előtt Peer megalkuvásai, hibái, apró­­cseprő aljasságai kidomborodnak, fel­erősödnek, de meg is bocsátatnak. És éppen ez az a motívum — a megbocsá­tás, ami miatt eleve nem jelenthet problémájában megoldást. Illetve e­­gyet igen, a középszer elismerését. Ve­le lezárul az utolsó nyitva maradt Gör­be. Azokon az előadásokon, amelyeket ismerek, Solvejg mindig szépen és sző­kén tér vissza, s a Péerrel való talál­kozás valami misztikus, romantikus, a darab leszámoló tónusával szemben in­­adekvát, képzelgéseket indukáló utat nyit. Kiss Attila Solvejget őszen, ma­gatehetetlen anyókaként hozza vissza. Peer először kiröhögi, majd mint gyer­mek menekül hozzá, úgy, mintha anyjá­hoz menekülne. Hibaként két dolgot róhatnék fel i­s. bizonyos jelenetekben nyegle tónu­sok tűnnek fel — a lakodalmi rész szöktetési mozzanata előtt, a próféta­kép némely szellemeskedő, de kevés­bé tartalmas játékában ; 2. deklaratív elemek megoldatlansága a harmadik részben, a fényképész és a Gomböntő­­jelenet képszerűtlensége, mely egyben ritmikus töréseket is eredményez. Mind­ez, mondanom sem kell, szépséghiba a mű egészén, melyet el is lehet távolíta­ni anélkül, hogy az elvégzett munkát veszélyeztetnék. AZ ALAKÍTÁSOKRÓL Ferenczy Csongor rugalmas, hajlé­kony színészegyéniség, kimunkált, biz­tos eszközökkel rendelkezik ahhoz, hogy egy Peer Gynt-formátumú karraktert is megformálhasson Számunkra az a lényeges, hogy eszközeit milyen célo­kért összpontosította. A darab elemzé­sekor jelzett kettős motiváltság egy spe­kulatív, jó helyzetfelismerő, mobilis alkatot kíván, amely ráadásul még fejlett képzelőerővel is rendelkezik egyrészt; másrészt mindezek a tulaj­donságai hús-vér testiséggel társulnak, rendkívüli életösztönnel. A szerep pe­dig azt is megkívánja, mint már je­leztük , tudatosan sarkított helyzetek­kel állunk szemben, hogy éreztesse a szerepszerűséget — szerepen kívül is játsszon. Természetesen, ezek a jegyek szimultán jelentkeznek. Helyzetei a gyöngédségtől a cinizmusig vibrál­nak, s ezek a szinkópák gyakran na­gyon közeliek, s nagyon nagy hangtá­volságot ívelnek át. A szarvas-jelenet­ben például a semminkainen-i léhaság ötvöződik valami gyöngéd játékosság­gal, majd egy álomcsászári szerep — lehetetlensége csattan — térden állva vágja a nagy szöveget — még ugyan­azon a képen belül. Szertelensége a Dovre-barlangjába sodorja. Itt van csak igazán szüksége a mobilitásra, a foko­­zatokra : megjátssza környezete durva­ságát — hangsúlyozom : megjátssza —, de nagyon rövid idő, s borzasztó csapá­sok alatt kell megértenie, hogy itt már agyafúrtsággal sem megy semmire — ez az első nagy katarzis. Hogy a jelenet mégis beinkadrálódott az előadásba, el­sősorban Ferenczynek köszönhető, ter­mészetesen, az említett rendezői-szceni­kai effektussal egyetemben. Az előadás második részében, egész a Bolondokháza-jelenetig nem éri el ezt a szintet. S ez nem játékkészségén múlott. Visszatértekor ereje rendkívül meggyarapodott a rabszolga- és bál­ványkereskedelmen szerzett vagyon ré­vén. Ez lehetőséget teremt ismét egy. Én-kitörési kísérletre. Az író legalább annyi tragikummal, mint amennyi iró­niával egyengeti útját a téboly felé, amit még tetéz az Anitra-jelenet. Szé­pek, elmések a játékok, csak nincs e­­lég súlyuk — ezekre igen kegyetlen válasz a kairói tébolyda döbbenete. Ez az időleges visszaesés a harmadik színben íródik jóvá. A hajószerencsét­­lenség megoldása, s különösképpen a fulladási jelenet rendkívül helyzeti e­­nergiát teremt, áramköréből nem lehet szabadulni. Felejthetetlen az a kép, a­­hogy Peer visszahozza egy pillanatra az életbe a fuldokló szakácsot, hogy leg­alább a lelkét mentse. Itt jelöli ki a másik korlátot, hogy a hitvanyságban sem tud elmerülni, s haláltusája akkor lehetne még pregnánsabb, a lényegé­ben utolsó harcot vívó két motívum összecsapása még drámaibb, ha a körü­lötte álomba, múltja kíséreteibe átlé­nyegülő figurák - elsősorba a fény­képész és a Gomböntő — képesek len­nének erre a tükörjátékra. Neki­k Zászló Károly és Fekete Gyula azt kel­lene játszaniuk, amire Peer gondolt Egy csodálatos felvillanást látunk a Sivejg-jelenetben, amint a pillanatok­ra magához térő Peer az anyóka naiv szövegét fogadja, majd az összeomlást , ahogy már a „szürkékben“ is megka­paszkodna, csakhogy a halál, a közön­séges halál elöl haladékot kapjon. A többi szereplők hasznosan illeszked­tek be az előadásba. Dukász Anna az anya szerepében nem nyújtott kiegyen­­súlyozott teljesítményt. Indításkor na­gyon sok rutinos gesztust, színészi szte­reotípiát használ ; a térdeplő jelenet inkadrálódik be az előadás stílusába, hogy a szán-jelenetben eljusson tényle­gesért a maximumig : ez nem az na­gyon játszott idilli kép, nem a szent megbocsátás és megbékélés pillanata, hanem Peer utolsó hazugsága az anya számára, amelyet már nincs ereje kisír­­ni-kipofozni belőle. Ezek a pillanatok tényleg nagy drámai erőt nyernek ami arra utal, hogy egy jelentős alakítás van kiforróban. Solvejg, Márton Erzsébet rossz maszk­ban és rossz, konvencionális jelmezben lép először színre (ha nem a konven­cionális Solvejget játsszuk, miért öltöz­tetjük úgy fel), s ez ahelyett, hogy­ megerősítené benne azt a természetes, leánykás nőiességet, imakönyv-figurára korlátozza. Hogy ilyen magatartást kép­visel, az rendben van , s hogy legyenek erre a vonatkozására történik többször utalás, ez is rendben van — csakhogy ez kijöjjön, lénnyé kell váljon, amely­nek meghatározója ez a vonás. Az elő­­adás végén már igazibb partnere Peer­­nek. Nagyon lényeges, hogy helyzetet teremtünk egy rövid szerepnél a belépőhöz, mert nincs rá lehetősé­ge, hogy a színpadi jelenlét alatt be­érjen. Anitra Nagy Réka, minden tekintet­ben megfelelt szerepének, ugyanez mondható el Péterffy Lajosról (idegen utas), akinél tényleg éreztük a kívánt tükörjátékot , a Tömeg alakítóiról any­­nyit, hogy hasznosan látták el felada­tukat egy-egy epizódszerepben is: Darvas László, Aslak ; Győry András, a regruta ; Csergeffy László, a fellah ; Técsy Sándor, a malabar nyelvújító ; Irotka László, a keleti miniszter ; Pen­gnél I. Andor, a bolondokháza igazga­tója ; valamint Benczédi Sándor; V­eres László, Kudelász Ildikó, Fali Ilona, Kő­­míves Mihály, Nagy Ilona, Vásárhelyi Katalin, Fülöp Klára, Krizsovánszky Szidónia és Király József. Külön ki kell emelnünk Dobos Imrét — aki a rút fiú kis epizódjában, de más fellépései­ben is — tragikomikus gesztusaival em­lékezetest alakított. Láttunk egyébként egy mind funk­cionalitásában, képzőművészeti meg­formál­tságában emlékezetes díszletet . Kemény Árpád munkája, ugyanő tervezte a kosztümöket is. ZSEHRÁNSZKY ISTVÁN 7. oldal

Next