Megyei Tükör, 1972. október (5. évfolyam, 758-783. szám)
1972-10-01 / 758. szám
ez hát a város! (SZATMÁR 1000 ÉVES) „Post uero Zobulsu et Thosuhinc oqressi usque ad cast rum Zotmar peruehcrunt et castrum per trés dies puqnando obsidentes iuctouiam adepţi sunt. Et quarto die castrum intrantes milites ducis Menumorout, quos ibi apprehendere portuerunt, cathenis íerreis obligatos in teterrima carceris inferiaora miserunt et lilios incolarum in obsides accepterunt et castrum militibus plenum dimiserunt, ipsi uero ad portás Mezesinas ire ceperunt". tgy hangok az első írásos emlék Szatmárról. Szerzője az annyiszor idézett Néleten Jegyző, aki Menumorout harcosainak és a hódító Szabolcs, valamint Tass vezérek seregeinek összecsapásáról ad hírt. Közlése szűkszavú, nem hozza látható köreibe az eseményeket, az utókorra bízza az ütközet valamennyi mozzanatának ez elképzelését. A később érkezőknek, a későbbi századok emberének kell a sorok mögül kiéreznie Menumorout harcosainak vitézségét, az ostromlók elszántságát, a földvár falainak pusztulását. Három hosszú napon át dúl az ütközet, három hosszú napon át védik várukat a harcosok, de hiába a vitézség, nem tudják tartani a várat a többszörös túlerővel szemben. Vereségük a hódítók előtt megnyitja az utat a Meszes s bennebb, Erdély felé. A legyőzött, de visszamaradt harcosok, okulva az elszenvedett vereségből, magasabb, szilárdabb falakat raktak a lerombolt vár helyére, s a biztonságot nyújtó várba toborozták a környék lakosságát. Ez a romjaiból felépültek válik a későbbi időkben az Alsó-Szamosmentének jelentős központjává, ebből a településből nő ki Szatmár, mely 1230-ban elnyeri a középkori város jogait. Harcról, csatározásról beszél tehát az első írásos emlék, s a későbbi századok folyamán sem volt sokkal kegyesebb a városhoz, a sors.lalai alól nemegyszer indult más tájak felé riasztó hít öldöklésről, pusztításról, nemegyszer fordult ellene hódító szándék, de a város kitartott, legyőzte mindig az elleneszegülőt, s ha újra is kellett többször kezdenie a munka legnehezebbjét, nem adta fel. Maradt mindig annyi ereje, hogy talpra álljon, tovább épüljön s anyagi, szellemi tavakat adományozzon lakóinak. Fekvése és a falai mögött élők szorgalma, hozzáértése révén a sószállításnak, valamint az alföld és Erdély kereskedelmi útvonalának egyik központjává válik, s a szükség csakhamar megteremti a céhek létrejöttének alapjait is. Nem egy helyen olvashatunk dicsérő sorokat a kor mesterembereinek hozzáértéséről, rátermettségéről, akik legalább annyit adnak a város hírnevéhez, mint harcosai vitézségükkel, bátor kiállásukkal. Az élet, a megélhetés legfőbb forrása azonban a föld marad, mely már abban a korban bőven termi mindazt, amire az embernek szüksége volt. A földnek ez a gazdagsága tette-e, vagy az itt élők örökítették nemzedékről nemzedékre a szabadságszeretetüket, nem tudni. Nincs erről írásos emlék. De tények beszélnek arról, hogy e föld lakói mindennél többre becsülik a függetlenséget, s már korán kezdik tanulni a békét, szabadságot megőrző harcot. A feudalizmus korában, a hűbérurak kiváltságai ellen indított harcokban mindig jelen vannak a szatmáriak is. 1437- ben, a bábolnai nagy parasztfelkelés idején, a krónikák név szerint említik Márton jobbágy és Bálint menter nevét. Bonfinius, a későbbi korból, helyi megmozdulásról beszél. Közlésében nem említ neveket és nem ismerjük név szerint azokat sem, akik Dózsa György lobogói alatt küzdöttek, de tudunk arról, hogy több száz szatmári harcolt Rákóczi eszméiért, s nem egy azoknak a száma, akik Pintea Viteazul seregében bizonyították bátorságukat. Visszhangra talál ugyanakkor Horia megmozdulása, s cselekvő részvállalásra indítja a város lakosságának jelentős részét az 1848-as forradalmi eszme. Az ősök legjobbjai mindig jelen vannak a társadalmi előrehaladásért, az elnyomás megszüntetéséért kibontott lobogók alatt, s részvételükről bátorságuk, kitartásuk őriz maradandó emléket. A legmaradandóbb, a legidőtállóbb mégis az, amit a város embere az anyagi-szellemi javak termelése terén alkotott. Ennek az alkotó munkának is megvan a maga történelme. Szerzőket idézhetnénk tanúnak, dokumentumok sorait másolhatnák ide bizonyságtételül : az ember teremtő szorgalma mindig túléli a pusztítás szenvedélyét. Idő: 1944, felszabadulás. Aligha van az országnak olyan városa, mely többet szenvedett volna a háború ideje alatt, mint Szatmár. Elpusztított, tönkretett gyárak, üzemek, lakóházak, éhezők maradnak a visszavonulók után. Ezután kezdődik csak a város igazi történelme. A holnapnak, a jövőnek épülő város történelme. Nincs egyáltalán semmilyen túlzó szándék abban, ha azt írjuk : elölről kellett kezdeni mindent, az alap első kövétől. S most is, mint a történelem folyamán már annyiszorbebizonyította a város embere, hogy mennyire futja szorgalmából, kitartásából és mit teremthet benne a szülőváros iránt érzett ragaszkodás, szeretet. Keressen, aki keresni akar, lokálpatriotizmust ebben az önzetlen tenniakarásban, a lényegen semmit sem változtat a tény : települt a város. Vagy mondjuk úgy : újraépült a város. Aligha az utóbbi lenne az igaz ! Hiszen itt nem újraépítésről van szó, hanem — bár nem egészen helyes—újatépítésről. Hiszen a jelentősebb iparral alig rendelkező várost i ipari központtá építették, így ma az ezeresztendős város címerében nem véletlenül látni az ipar szimbólumait, mely nemcsak tisztességet, rangot adott a városnak, hanem hírnevet is. Távoli kontinensek országai tanulják a város nevét, fejlett iparral rendelkező országok szakemberei jönnek tapasztalatot gyűjteni, szerződéseket kötni. Az utóbbi két és fél évtized alatt az iparnak olyan fellegvárai épültek fel, mint az Unió, a háztartási felszerelések gyára, a Mondiala, az Ardeleana textilipari vállalat. Hogy csak azokat említsük, melyek nevét ismerik az ország határain túl is. De a közel fél- száz kisebb-nagyobb vállalat közt nem egy érdemelné meg a hangosabb hírverést. Sokuk adott már annyit minőségben és mennyiségben, hogy tisztelettel, megbecsüléssel beszélhessünk róluk. De akárcsak annak idején, a város gazdasági életében jelentős szerepet játszik ma is a mezőgazdaság. S ha az említett gyárak, üzemek kiváló minőségükkel viszik szét az országba a város hírnevét, addig mezőgazdasága terméseredményevel vonja magára a figyelmet. Hadd említsünk csupán annyit, hogy az elmúlt évben az országos első helyet kukoricatermesztésben a város termelőszövetkezetei érték el. Ide írhatnánk aztán még seregnyi adatot, számot, mintegy bizonyítandó : mennyit adott az ember eszéből, szorgalmából elkötelezettségéből a város gazdasági-szellemi felemeléséért, de legtöbbet mégis az mondana a város emberéről, ha arról a nagyméretű összefogásról ejtenénk szót, mely az 1970-es árvíz katasztrófa idején volt tapasztalható. Mert soha még ekkora méretű egymásért kiállást, soha még ekkora szolidaritást egymást segítő, bátorító szót, cselekedetet nem jegyeztek fel. Hogy érthetőbb legyen : húszezer ember számára kellett új otthont építeni. Gondoljuk mond annyit ez a szám, mint oldalnyi bizonygatás. Mert végül is felépültek a házak. Ahogy mondottuk : szorgalomból, tisztességből, egymást segítő szép szándékból. Hogy mit írnak majd erről az elkövetkező idők krónikái, nem lehet tudni. De tény : soha nem nyert meg még ebben a városban élő és alkotó ember nagyobb ütközetet, mint amekkora ez volt. Kis példát sem testált embertartalmúbbat még soha a következő nemzedékekre. Sokan mondják sokan vallják , erről kellene az évforduló kapcsán előszót szólni. Ez mond a legtöbbet a város emberéről. A mai város emberéről. Minden bizonnyal így van ! Hiszen ebben nemcsak az alkotó ember, hanem az önmagát építő ember is benne ingáltatik. És ha már az önmagát építő emberről beszélünk, ne kerüljük ki azokat a fórumokat , amelyek sokat adtak, sokat tettek a szellemi gazdagodásért. Hadd emlősük előbb a négy középiskolát egy közülük magyar nyelvű a különböző szakiskolákat, az egyre erősödő műkedvelő mozgalmat, a filharmonikus zenetár és a kétnyelvű színházat. Utóbbiról, gondoljuk, felesleges bővebben szólni, művészei, művészeinek produkciói ismertek. Ehelyett talán arról a fokozódó igényről kellene többet mondani, mellyel a város lakói fordulnak az új, a többé valóst siettető szellemi pezsdülés irányába. De aligha mondanánk ezzel különösebbet ; tapasztalható ez ma már országunk valamennyi városában. Az a több, ami itt mutatható ki, az talán az ünnepvárásból, az ünnepfogadásból származik. És abból a szeretésből, melyet a város embere érez, városa iránt. Lokálpatriotizmusnak szokták ezt nevezni, de ebben az esetben feltétlen idekívánkozik az „alkotó" szó is. Mert alkotó lokálpatriotizmus ez a javából. Hogy mire képes az ilyentájt a ragaszkodás, azt csak az tudja felmérni, aki megfordul itt ezekben a napokban. A városelkészült a vendégfogadásra. Nyitva állnak a kapui, s felgyűlt annyi tartok a szeretésből, hogy másuknak is aándékozzon a város embere. Azoknak, akik idegenként érkeznek haza. Ez a város ugyanis otthona minden embernek, abben egyenes tartású a becsület és a tisztesség ... Ezeréves tehát a város. A városoknak azonban nincs életkora. Csak múltja van. Ilyen vagy olyan ! Múltja van ennek a városnak is. Olyan múltja, amiért nem kell senki előtt sz'égyenkeznie. És van jövője! Olyan jövője, mely egyetértést, egymáshoz igazodást, szép kötelességet és felelősséget ígér. Azok számára, akik benne élnek, s akik nem kis büszkeséggel vallják : ez hat a város! GÚZS IMRE Szatluck főtere Szolmosparti lakónegyed Az iniő gépgyár (Nagy András fotói) .Vasárnapi kitti is 3. oldf