Háromszék, 1991. február (3. évfolyam, 302-321. szám)

1991-02-01 / 302. szám

FEL A FEJEKKEL! Amikor 1988 szomorú tavaszán bevezetőt írhattam egy, a Kriterionnál rá egy évre Apróhirdetés címen megjelenő Bajor Andor-próza válogatáshoz, idéztem egy hatvanas években íródott Földes László-tanulmányból. Földes itt Bajor „tudatállapotáról“ értekezik, „amelyben logika és hívő áhítat meg­fér egymással...“, s megállapítja, hogy .....így lett lelkének Pascal a táp­láléka, s nem a vasárnapi prédikáci.“ Minő elsietett ítélet ! Az élő írók ugyanis nem hallgatnak kritikusaikra, kibújnak a képből fityiszt mutatva a műítésznek, bebizonyítják, hogy min­den igaz ugyan, de az ellenkezője is ! Bajor Andor a legnagyobb úrtól —Kosztolányi csodálatos Hajnali ré­szegség­­­e szerint az ő vendégei vagyunk mindannyian itt a földön, mi­képpen fenn az égben is — 13 hónapot kapott, hogy Pascalt és a vasárnapi prédikációt összebékítve egymással, betetőzhesse, kiteljesíthesse életművét. Bajor tragikus gondolkodó volt, írásainak ezért is nehéz pontos definícióját megadni, pamflet és filozófiai textus, paródia és líra szétválaszthatatlanul keveredik bennük! Évtizedekig a totalitarizmus, a hatalmi őrület, az önzés és a téboly legyőzéséért, nevetségessé tételéért harcolt. Tudván tudta, amit kinevetünk, attól már nem félünk. Ellenálló volt tehát — ha ez a megálla­pítás valakire illik ebben az irodalomban, akkor őrá igen ! — ellenállt­ mindenfajta butaságnak, erőszaknak és csábításnak, Írásaiban mindig ott bujkált az elrabolt (kelet)Európa láttán érzett mélységes fájdalom. Aztán kapott 13 hónapot a sorstól, hogy­­ építhessen is. így lett, so­kunk számára döbbenetes meglepetésként, egy kitűnő katolikus hetilap, a Keresztény Szó főszerkesztője, s lapszámról lapszámra bizonyította a két­kedőknek, hogy mennyire szervesen egészíti ki egymást benne a kérlelhe­tetlen logika a hívő áhitattal. Igen,Bajor Andor hitte, hogy Európa talán mégis megtalálható. 1990 novemberében ott botozott mellettem a debreceni főtér forgatagában, s a­­zon meditált félhangosan, hogy mit is olvasson fel az esti találkozón — a romániai magyar irodalom nagy seregszemléjén — az Európát-e?, hiszen azt Bécsben is felolvasta már, néhány hete. Miért ne­m kérdeztünk rá töb­ben, noha nem nekünk szólt a kérdés, Bajor talán Csokonaira gondolt, aki kétszáz esztendeje itt harcolt a civilbutaság és a délibábok ellen ... Persze, miért ne? — nézett vissza ránk kissé félrehajtott fejjel, s nem lehetett tud­ni, most tréfálkozik-e, vagy dühös éppen... Aztán a találkozón kifejtette az elrabolt Európáról szóló traktátusát, s a tapsvihar bizonyította: megértették. Ezekben a felgyorsult hónapokban, korára, elhatalmasodó szörnyű betegségére való tekintet nélkül, példátlan BAJOR ANDOR Európa felfedezése Európáról az első hiteles hír az, hogy elrabolták. Mégpedig egy bika rabolta el, amelyet a nyomozó ható­­ság utóbb Zeusszal azonosított. Hogy egy ilyen bűncselekményben miért kellett magának a főistennek szemé­lyesen részt vennie, miért öltötte ma­gára a legfélelmetesebb háziállat áb­­rázatát, és az egész túszejtési akcióval mi volt a szándéka, ez már jellegze­tesen európai titok. Más világrésze­­ken ez az esemény vagy egyszerűbben, vagy bonyolultabban játszódott volna le. Elképzelhető olyan égtáj, ahol a hajadon rabolta volna el a bikát, de a törzs a nyomukba ered, a bikát a sivatagba internálják, a szüzet pedig levágják és megeszik. Máshol a fehér gyolcsba öltözött leányt egy csoport marcona ragadja el, a fejükön fekete harisnyával, és csak egy hatalmas tég­lát hagynak hátra ékírással, hogy a leány szabadon bocsátásáért tízezer föníciai ezüstrudat követelnek. Ezek a föltevések azonban nem vál­toztatnak a tényen, hogy Európát el­rabolták, előbb Krétáról egy bika, ké­sőbb különböző barbárok, utóbb a csá­szár, majd a pápa, aztán a legkülön­bözőbb, de többnyire fiktív társadalmi erők, mint a Szentszövetség, tőle a na­cionalisták, a nacionalistákt­ól az inter­nacionalisták, azoktól Hitler, Hitlertől Sztálin, Sztálintól pedig azonosíthatat­lan személyek. Európa az a világrész, amelyről több­nyire utólag derül ki, hogy a tegnap még megvolt. Azonban egyfolytában fellelhetők a nyomai. Ott van Európa, ahol a méter 100 centiméterből áll, és a víz 273,15 Kelvin fokon megfagy; a görbét görbének, az egyenest egyenes­nek nevezik. De közben elszántan ku­tatják — sokan az életük lorán is —, hogy az egyenes egy kicsit nem gör­be-e, és a görbe bizonyos szakasza nem nevezhető-e egyenesnek. Európát senki sem felezte föl, de időnként mindenki elveszti. Európa így hát nem is egy valóságos világrész, hanem egy világrésznek a bölcs, hő­sies és megátalkodott keresése. Sze­l­m. Végül is miért nem találhatnánk meg ? HÁROMSZÉK ifjúkori mohósággal élt és dolgozott. Újra verseket írt, mint mámorító em­lékezetű ifjúkorában, kitalált magának egy újabb műfajt is: az egyperces novellát, ahol kegyetlen és pontos utalások fognak sejtelmes körtáncba... Micsoda meglepetéseket várhattak volna tőle még az olvasók. Most, amikor ezt leírom és a veszteségre döbbenek, botja már helyére került, ama örök ruhatárban, a Kós Károly és Szilágyi Domokos örökre elárvult botjai mel­lé, s hallom a kissé kántáló hangját: „főúr, írja a többihez, volt egy ifjú­ságom, pillangókkal...“ Nem, csodálatos életed volt, Bandikó, tücskökkel, bogarakkal, lóvásár­­tereikkel és arany talentummal... Nem tudom befejezni, Bajor — már a Mennyei Úr örökös vendégeként — rám néz egy szivárványról, kezében az égi söröskrigli ,— hiszen ott söröznek Szilágyi Domokossal — elfintorodik, nem lehet tudni, sír-e, vagy mosolyog? „Fel a fejekkel! — dünnyögi melan­kolikus orrhangjával. — A helyzet reménytelen, de nem komoly!“ BOGDÁN LÁSZLÓ Münchausen báró utolsó kalandja. Rettenetes idő volt, a báró Pomerá­­nia felé vágtatott a hómezőn, nyomá­ban Rettenetes Iván kíséretével, aki­ről egy jó pad vodka mellett azt me­sélhette harsányan a részeg nagyher­cegnek, zemsztvótól obsssináig, hogy tulajdonképpen Rettegett Iván a be­csületes neve, nem pedig Rettenetes, de maga sem hitte, tudta a fene, két­ségbeesetten sarkantyúzta a lovát, már három tucat zolotnyikkal is megelezte az ádáz kísértetet, amely lélekszakad­va követte, szóval én nem vagyok Ret­tenetes ?, huhogta a jeges szél, esetleg maga Rettenetes Iván kísértete, tudja a fene, alkonyatkor vágtatott be Mun­chausen báró Gresz intein falujába, melyet egy pólyák alól birtokolt, zá­rassa be a kaput! kiáltotta a báró, kí­sértet lohol a nyomomban. Rettene­tes ! csapta össze kezét a gróf, már én is tudom, zihálta a báró, de sikerült a kaput jól bereteszelni tudja a fene, a kísértet kint toporzékolt a sötétben. Rettenetes, hüledezett a gróf, nekem mondja ?! rogyott össze a báró, mire lefektették, bezárni ajtót-ah­okot­t pa­rancsolta a gróf, de a báró mégis az éjjeliszekrényre helyezte kétcsövű pisz­tolyát, tudja a fene, jól beporozva, megtöltve akkurátusán, és már-már megnyugodva elaludt, azonban éjfél­tájban mégis kivágódott az ajtó, tud­­ja a fene, a báró fölrettent, a piszto­lyáért nyúlt, a kísértet jelent meg, tal­pig fehérben, akár egy hercegkis-sz­­szony a mennyegzőjén, tudja a fene, maga az, Iván ? kérdezte a báró, szin­tén fehéren, és jól megcélozta a lepe­dőt, elsütötte a pisztoly egyik, majd a másik csövét, mire a kísértet kétszer a levegőbe kapott, elkapta a galyókat a levegőben, tudja a fene, sátáni han­gon kacapott, majd föl-fölb­húzta a golyókat, tudja a fene, csikorgatja a fonát, közeledett a reszkető báró fek­­helye felé, most pedig, suhogta kísér­teties hangon, szeretném, ha a kedves báró úr végre nekem is elmondani, hogy mit is szokott rólam harsányan mesélgetni egy jó pad vodka mellett a részeg nagyhercegnek, zemsztvótól obscsináig, mint aljas kém és külföldi ügynök, a híres nagy pofájával. (KOVÁCS LÁSZLÓ felvétele) 4 tinik és erősség.mk Ezekben az izgatott és rakéta-röpte­­tő időkben megnyugtató békességet és biztonságot sugall a Lemhény és Kézdialmás közötti dombon ékeskedő Szent Mihály templom tornyának messzire villogó fehérje, a temető fái­nak göcsörtös ág­rácsai mögül elősejlő templomhajó tömbjének patinás szür­kéje s a lőréses várkerítés homokkö­vének sárgásbarnája. A látvány elra­gadóan szép, fenségességet is árasztó, amit minden bizonnyal, az összkép sugároz szét a háromszéki medence felső felében, a Szent Mihály-hegy völgyperemből kiemelkedő szabályos foka, a rátelepített templom-torony­­várkerítés hegyarcot koronaként díszí­tő arányai. Megmászták a templomhegyet, és nem bánták meg. A közelkép is feled­hetetlen. Amíg nagy távolságról a ba­rokk műemlékegyüttes tájba illeszke­dő, ezt megnemesítő, az épületará­nyokban és formákban jelentkező szépsége varázslatos. Évek óta nem jártam itt. Itt sem­ jutt eszembe, hogy műemléksirató út volt az. Földrengés után a templom­­hajót szinte romos állapotban találtuk. A rakott falakon tenyérnyi széles sza­kadás szaladt föl a tetőzetig, a kőfa­lak málló kőpora percegett alá, mint az időt mérő órákban a homok. A templom mostani téli ragyogása a pusztulás sötét emlékképéinek felidé­zett hátterén érvényesül. Igen. Itt sem­ érzem át, hogy a gondviselés és a gondos emberi kéz, a megtartó aka­rat, az összefogás és anyagi áldozat mire képes. A majdnem magába ros­­kadó legkeletibb barokk műemlék­együttesünket, az elhagyatott egyház­­község nem hagyta magára, nem bízta az enyészetre. Kézdialmáson Raicea Oszkár plébános úrtól tudjuk, hogy a templomjavítás gondját a gyulafe­hérvári püspökség vállalta. A helyre­­állítási munkálatokat Orbán László prelátus, gyergyóremetei plébános in­dította el, és, ugyancsak gyergyóre­metei ácsokkal, kőművesekkel most is ő végezteti. Az csak természetes, hogy a helyreállításhoz szükséges jókora összeg nem (csak) a templomot fenn­tartó egyházközségek pénztárából ke­rül ki. A restaurálást még nem fejez­ték be, az állványzatot jókora helyen még a százados falakhoz szorítja a tél. A műemlékegyüttes láttán belénk­­telepedő megnyugtató csönd és békes­ség eme emberi munka szépségét is beleláttatja velünk s ez a tiszta szán­dék is messzire villogtatja a torony­gomb ezüstös fehérjét. Mondjam el, hogy szebb temetőt, mint az itteni, aligha találni a vidé­ken. Először is azért, mert itt, a sír­­kő rengeteg igazi, természetes köböl faragott s megtartó erősségként ölezi körül az ódon templom várkerítését. Ide nem vonult föl még akkora arány­ban a mindent elszürkítő beton és a sallangosan cifra díszítmények. Az összhangot építi, a megtartó termé­szetes erőt sugározza a temetőt és templomkörnyéket ellepő rengeteg fa és cserje. Ilyenkor, télen olvasható ki a törzsek kemény kérgére rótt üzenet: élők és holtak, fák, füvek meg kövek együtt gondoskodhatnak az együttes megmaradásról. Itt fenn emléktöredékek sejlettek e­­lő bennem a templomerődöt körülölelő mondákról is. Lenn, a faluban rákér­deztem, hadd lám, mennyire ismerik az itteniek. Valaki érdekes dolgot mondott: ő nem emlékszik már ilyen mondára, pedig kellene tudni ezeket, mert a téli vakámóban a Mikós diá­kok azt a feladatot kapták, hogy gyűjtsenek régi történeteket, s nem tudtak semmi felvilágosítást adni ne­kik. Lehet hogy­ a lemhényiek többet tudnak róla. Nos, ezt pótolandó másolom ide, a­­mit Orbán Balázs jó száz esztendővel ezelőtt feljegyzett és számunkra meg­őrzött. Mert a templomaink, magunk megmaradásához ez is hozzátartozik. „De van Lemhényről ennél jóval ré­gibb adatunk is, mert hogy e falu a 14. században már tekintélyes egy­házközség, azt a pápai dézmák reges­­trumából látjuk, hol az 1332. évi ro­vatban Beke r e­h m­e­n­i lelkész (a Kezdi Archidiaconatusból) 19 régi ba­nalist fizet, az 1333-évre ugyan Beke sz.­­ m­i­h­á­l­y­i pap 3 régi ban. és az 1334. évre Péter­­­eh meni pap 14 régi banalist fizet be. Ezen nagybecsű bejegyzésekből még azt is tudjuk, hogy az egyházközség elnevezése a falura is alkalmaztatott, mert Sz.­­ Mihályhegynek a­zon előfokot nevezik, melyen Lemhény és Almás szent Mihály archangyalnak szentelt közös szentegyháza büszkél­kedik. A terjedelmes várfalakkal és bástyákkal körülölelt templom renais­­sance-stylben idomíttatott át, de hogy régi épület, azt bizonyítja diadalívén lévő ezen felirata „Olim­erat Scrip­­tum 1510“. Egy igen régi harangját 1848-ban ágyúnak öntötték. Kevésbé érdekes mostani kisebb harangj­a, me­lyen körirat van latin betűkkel.» Oldalán: H.L. 1697. E templomról az a hitrege és a nép között, hogy a Sz. — Mihály hegyén volt s még a kereszténység első szá­zadaiban épült régi templom összeom­ladozván, újat kellett építeni. A ké­nyelmüket tekintő lemhényiek az új egyházat falujukban kezdették építe­ni, de amit nappal raktak, éjfél mindig lerontották az angyalok, s az anyagot visszahordották a Sz . Mi­­hály-he­­yre; ebben Isten akaratát hí­vén nyilvánulni a lemhényiek, felhagytak tervekkel s oda a régi templomhelyre, a Lemhény és Almástól egyenlő távolságra levő élő­fokra építek fel a vidék, szélütésére oly jelentékenyen befolyó templomot“. Higgyük, hogy ez a szép monda és a monda magyarázat is segít megőrizni a csodaépítményt s azt is, hogy eme istenes hely magasába hozzák fel ma is halottaikat, ide helyezik örök nyu­galomra őket, s itt mondatnak misét éreztük. Pedig azóta senn, Kézdialmáson modern, szép templom épült. SYLVESTER LAJOS

Next