Háromszék, 1997. február (9. évfolyam, 1951-1974. szám)

1997-02-01 / 1951. szám

Szerény lépések a korszerű kórházépítés útján Ma nem hálás feladat kórházat vezetni. Az egészségügy az elmúlt hét esztendő során még jobban elszegényedett, az 1992-ben beindított reform elakadt, a lakosság általános egészségi állapota a koráb­binál is aggasztóbbá vált, nőtt a mortalitás, csökkent a natalitás, lassan, de biztosan fogy megyénk, de az ország népessége is. Ha hírt adtunk mostanság az egészségügyről, az általában a hatalmas tartozásokról szólt, a ki nem fizetett gyógyszerszámlákról, a betegélelmezésre fordítható, elenyészően kis összegekről, a vészes orvoshiányról, a szakember-elvándorlásról. A helyzet a kormányváltás utáni hetekben-hónapok­­ban sem változott sokat. A szakminisztérium egyelőre a források felkutatásával, a reform újraindításával van elfoglalva, s igyekezett a kórházak legnagyobb adósságainak törlesztésére pénzt leosztani. Az életnek mennie kell tovább, még a kórházakban is, s tenni, amit lehet. Dr. Sándor József ortopéd főorvossal, a megyei kórház igazgatójával gondjaikról, de eddigi munkájukról s terveikről is beszélgetünk. — Legnagyobb gondunk, hogy kevés az orvos. A se­bészeten legkirívóbb a szakemberhiány, Szabó főorvos túl­terhelt, kevesen vannak, sokat,dolgozik a fiatal kolléga, dr. Erdélyi István is, de elkelne ott még néhány jó szakember. Magyarországról készül haza egy sebész-urológus, nagyon örülnénk, ha sikerülne idecsalogatni. ígérte, hoz egy endo­szkópot is, ami azt jelentené, nem kell például Udvarhelyre vagy még messzibbre mennie egy betegnek epeműtétre. Az sem megnyugtató, hogy időnként ijesztő fegyelmezetlen­ségek történnek nálunk, olyanok, melyek magára valamit is adó kórházban nem eshetnek meg. Például múlt pénteken reggel hétkor, mikor bejöttem, rohannak, hogy van egy súlyos sebesült. Uzon mellől hozta be fél nyolc előtt valami­vel a mentő, rossz vonatra szállt, leugrott, idekerült. Kérdem, hol a szolgálatos orvos, mondják, nem találják sehol. Men­tem én tehát a műtőbe, mert súlyos baleset volt, a sebesült egyik karja vállból kitépve, koponyasérült, eszméletlen, sá­padt, alig vert a pulzusa. Nagy doktorral nekiálltunk, közben kerestettem az ügyeletest, de senki nem találta. Nyolc órakor felöltözve állított be az urológusunk, s kezdi mesélni, hogy itt volt, meg ott volt. Minősíteni sincs kedvem viselkedését. Ha ez az asszony meghal, a munkakönyvét a kezébe adom, ha nem hal meg, csak azért nem bontatom fel a munkaszerződését, mert nincs szakorvosunk, és sajnos, főként az idősek körében sok a betege, de olyan pénzbüntetést kap, hogy míg él és dolgozik, el nem felejti, és utolsó figyelmeztetést is, hogy a legkisebb kihágá­sért el lehessen majd bocsátani. Nem elég a szakemberhiány, szorongva, de ki kell mon­danom, nem egy széltoló orvos került ide. Dr. Zahiunak például, aki mellesleg sebész főorvos, van egy rakás törvényszéki ügye, nem volt mit tennünk, áthelyeztük a járó­beteg-gondozóba. Az ellenben vigasztaló, hogy a fiatalok között van néhány nagyon tehetséges, bízom bennük, hogy jó szakem­berekké válnak. Frissen végzettek, sajnos, évek óta nem jönnek. Talán majd, ha a népesebb magyar évfolyamok végezni fog­nak, ide is kerülnek fiatalok, de ez nem lesz tíz-tizenöt évnél hamarabb. — Vitán felül áll, az egészségügy lelke az orvos. Tudása, lelkiismeretes­sége még nehéz viszonyok, nagy sze­génység közepette is életet ment. Az ezredfordulón mégsem kerülhető meg a felszerelés, a korszerű, okos, életmentő, pontos diag­nosztizálógépek hiánya, vagy az új gyógyszereké. A jelek s a hírek szerint egyelőre sem az egészségügyben, sem a betegbiztosítás terén nem történt igazi előrelépés. Mintha csak a túlélésre rendezkedtek volna be. —Az egészségügyi reform s a betegbiztosítás pénzkérdés. Sokat hallani a modernizációról, átszervezésről, a betegbizto­sítói rendszer bevezetéséről, de mindenhez pénz kell, nem is kevés. Jelen pillanatban a vállalatok azt a minimális járulékot sem fizetik be, ami rájuk esik. Kiszámoltattam, nem állnánk rózsásan, de bamis gondjaink sem lennének, ha a megye nagyvállalatai rendesen fizetnének. A reformra, biztosításra ellenben az nem elég, de még a modernizációra, a felsze­relések javítására sem. Ana a központi alapból várjuk a pénzt. A gépeink rosszak, morálisan és fizikailag is elkopottak. Például a nagyon fontos röntgengépek legalább főjavítást igényelnének, mert az újról, amilyen drágák, álmodni sem merünk. Nyilvánvaló tehát, ha a minisztérium nem ad e célra a kórházaknak nagyobb összeget, minden marad a régiben. Nem tagadom, valami elmozdulás a falusi körzetek­ben volt, a PHARE-tól kapott pénzzel korszerűsítették a kökösi, a nagyborosnyói, bükszádi, bárkányi falusi köröket, felszerelték, bebútorozták még az orvosi szolgálati lakásokat is. A baj az, hogy a körzetek nagy részében nincs orvos, s az, hogy mai napig az, aki felelt, nem számolt el a PHARE- összegek felhasználásáról. Míg nem tudjuk a szakembereket valamilyen módon a faluhoz kötni, ezen a szinten keveset ér a modernizáció. Ebből egyenesen következik, hogy leg­nagyobb gondjaink az alapellátással vannak. Az egészségügy súlyos állapotát jelzi például, hogy most, januárban hét vagy nyolc elhanyagolt tüdőrákot diagnosz­tizáltak, sok a tébécé, kevesebb az országos átlagnál, de naponta új eseteket fedeznek fel, gyermekeknél is, s megesik, hogy boncoláskor derül ki, a halált hozó kór mellett tébé­céje is volt az elhunytnak. Nagy baj, hogy nincs krónikus fek­­tetőnk, az ötvenöt ágyas akut osztály nem elég, a hiper­­krónikus esetek szórják a Koch-bacilust, fertőznek. Őket állandóan intézetben kellene tartani. Osztanak nekünk országos szinten helyeket, Libánfalva környékén, Neamţ megyében, de a betegjeink oda nem mennek. Rossz volt Torja, de volt... Az alapbaj, hogy nincs szűrés, s olyan régi a mikrofoto­­berendezésünk, hogy alig lehet kiértékelni. Vissza kell vezetni a rendszeres szűrést, mert a megelőzésnek ez az egyetlen módja. Németországban vagy Magyarországon is újra fellángolt a tébécé, mert ennek a betegségnek ciklicitása van. De arányai­ban más, mint nálunk, és ott komolyan veszik. Hogy a tüdőrák miért oly sok, megmagyarázni nem tudom, de az bizonyos, alapellátási hiba, s ezen változtatni kell, mert ha a daganatos megbetegedéseket korán felfedezik, akkor segíteni is lehet.­­ A megyei kórháznál sok minden változott az elmúlt évek során. Építettek, korszerűsítettek, osztá­lyokat szereltek fel. Miből, hogyan? — Magad, uram, ha nincs szolgád, tartja a közmondás. Valahogy így. Sikerült 40 millió lejjel teljesen újjávarázsolni a kardiológiát. Igaz, a főorvos asszony, Topolniţchi doktornő is szponzorokat szerzett. Azok körülbelül 20 millió lejt érő munkát végeztek el. A nehéz körülmények dacára is gyara­podtunk, átköltöztettük a régi épületbe a fül-orr-gégeosztályt, szép, kényelmes osztály lett, van vizsgálója, jó műtője, igaz, építenünk kell egy fürdőt és vécét, de ebben az évben az is meglesz. Valójában tavaly indult be teljes kapacitással az új épülettel, műtővel megtoldott, igazán korszerűen felszerelt szemészeti osztályunk is, s csak Cherestes doktor tudná elmondani, mennyi energiájába, munkájába került neki is az. Azt szeretnénk, ha lassan, mondjuk évente egy-egy osztályt a kardiológiához, szemészethez hasonlóan fel tudnánk új­ítani. Való igaz, sokba kerül, de ha már dolgozunk, ne tákoljunk, legyen olyan, amilyennek ma lennie kell. Az idén is akarunk újabb gépeket, műszereket venni. A tavaly ugyanis akármi­lyen nehézségeink voltak, a laboratóriumnak vettünk három nagyon komoly gépet, melyek gyorsan, kevés anyagból és nagyon pontosan dolgoznak. Lízingben vásároltuk, s rész­letekben törlesztjük az árát. Én ezt a módszert nagyon jónak tartom, a szállítónak az a haszna, hogy tőle kell megvennünk a reagenseket, így állandó vásárlóivá tesz. Hasonló mód­szerrel javíttattuk meg az echográf szondáját is. Tízezer dollárba került volna, de rábukkantunk egy bukesti kis cégre, mely kevesebbért elhozta, beszerelte, s vállítt­a, hogy havonta szervizeli az echográfokat. Idénre is vannak ter­veink, a pénzt a részletekre valahonnan összehozzuk. — Említette, folytatni akarják az épület, az osz­tályok felújítását, korszerűsítését. Konkrétan mit, hogyan? — Németországban nyertünk egy pályázatot, ingyen egy teljes műveseállomást kapunk. Május 8-án reggel 8 órakor ott kell lennie az autónak, ami hazaszállítja, nekünk meg addig el kell készítenünk a belgyógyászat hátsó részében a megfelelő termeket. Ez a munkálat most hétfőn indult. Pénzünk nincs, két magánépítész, Szőcs Gyula és Ivácsony mérnök vállalta maj­dnem ingyen ezt a harminc-negyvenmill­iós munkálatot, s gondolom, ez alkalommal a városi tanács is segít majd valamennyi pénzzel. A Szent György Kórházalapítvány foly­tatja a sürgősségi osztály korszerűsítési munkálatait, s távlatilag egy málnási épületünket is ki akarjuk javíttatni, hogy legyen krónikusosztályunk. Ehhez a helyi jóindulat nem elég, Hollan­diában próbálunk támogatókat keresni, arra számítunk, hogy a kovásznai kórházhoz hasonló módszerrel támogatni fognak. A megyei tanács segítségével­­ új műtőblokk építését kezdenék meg. Nagyon rossz, hogy ennek a viszonylag új kórháznak nincs korszerű operációs terme. Olyan fontos elemek hiányoznak belőle, amit pótolni sem lehet. Egy modern műtőben pontosan kijelölt útja van a betegnek, orvosnak, a steril műszereknek, az elhasználtaknak, utób­biaknak még találkozniuk sem szabad. Nincs megoldás, javítani, toldozni-foldozni nem lehet, ezért a jeleves épület folytatásaként, földszintet, az első-második emeletig új szár­nyat kell építenünk. Alul lenne a mosoda, fölötte a sterilizáló, ott készítenék elő a műszereket, s külön lifttel szállítanák fel a műtőkbe. Az első emeleten lenne az ortopé­dia műtőblokkja, a másodikon a sebészeté és az urológiáé. A jelenlegit a nőgyógyászat kapná meg. Egy osztálynak, egy műtéti, technikai típusnak az épp megfelelő. A szülő­szobát és a császármetszéshez szükséges kisműtőt fel kell vinnünk az osztályra, mert sehol a világon nem lifteztetik az újszülöt­teket. Ez nem lesz gond, mert az osztályból két-három szobát el lehet venni. Jelen pil­lanatban, de sajnos, távlatilag sem lesz túl nagy tumultus a szülészeten... Következne a reanimáló. Annak steril osztállyá kell válnia, és csak a súlyos, élet­veszélyben lévő betegek kerülhetnek oda, jóval kevesebb ággyal tervezzük. A mostanit nem akarjuk felszámolni, hanem más célra használni. Egy­ frissen műtött beteget, ha operációja simán, komplikációmentesen folyt le, nincs amiért a reanimálóba vinni, egyrészt mert roppant költséges, másrészt, mert azt az energiát-pénzt másra lehet fordítani. S ne feledjem: be kell fedni az épületet. Évek óta javítjuk, toldozzuk, foldozzuk a tetőt, de beázik.­­ Végére nem érünk a tennivalóknak, térjünk vissza a Szent György Kórházalapítványra. Nem egy súlyos beteget sikerült külföldre juttatniuk b­­vntet­niük, az építkezésekbe is beszálltak. — Említettem már a sürgősségi ellátó átépítését, annak minden költségét az alapítvány vállalta és vállalja. Dagana­tos gyermekek gyógyítását is sikerült megoldanunk a ma­gyarországi testvéralapítvány támogatásával. A veszpré­miektől, de főképp a gyulaiaktól nagyon sok támogatást kaptunk. Jött már két autó, kilátásban van egy diagnosz­tizáló komputer is, ami roppant drága, de nagyon okos, hasznos gép. Az itteni vállalkozók is támogatnak, épp most indítottunk újabb gyűjtési akciót, s nagyon bízunk si­kerében. Szegény országnak szegény a polgára, de szegény és szerény a betegellátása is. Iyen esetben az orvos a mentőöv. Rajtuk áll és bukik az intézmények sorsa, de ami még fontosabb: egészségünk, életünk. Lejegyezte: Simó Erzsébet Albert Levente felvétele JESSBSES3MB wSSSSS^SSSSSSSSESSSSSSSSSSSSSSSm MMEBMSEEJB

Next