Háromszék, 1998. május (10. évfolyam, 2330-2354. szám)
1998-05-01 / 2330. szám
ANYÁK NAPJA Vajdasági körbenézd e Tavaly novemberben a 60. Belgrádi Nemzetközi Könyvvásáron találkoztam először a vajdasági gyermekek JÓ PAJTÁS című lapjával. A JÓ PAJTÁS 1946 óta jelenik meg rendszeresen, a tanév idején minden csütörtökön, 68 oldalas vakációs mellékleteit is számítva, évente 38 alkalommal juttatja el a vajdasági írók, költők alkotásait, üzeneteit az ifjabb nemzedékhez. Az 52. évfolyamába lépő, Újvidéken szerkesztett lap nem az egyetlen a Vajdaságban, a legkisebb korosztálynak készülő MÉZESKALÁCS és a keresztény szellemiségű ÚTRA VALÓN kívül szinte minden napilapnak és folyóiratnak van ifjúsági rovata, melléklete. A Kárpát-medence gyermeklapjait feltérképező sorozatunkhoz ezúttal a JÓ PAJTÁSBÓL válogattunk édesanyákat, nagymamákat köszöntő verseket, vallomásokat. IM. J. BOGDÁN JÓZSEF Kiskoromban sose féltem, anyu így szólt, s neki hittem, ha a doktor jött fehérben: „Nem fog fájni, ne félj, kincsem! " Most mint felnőtt nagyon félek, riaszt orvos, riaszt minden, nem szól anyám, a jó lélek: „Ne félj kincsem, nincs baj, nincsen!” Valaki félt helyettem Kiskoromban bátor voltam, iringálni jégre mentem, futott anyám zaklatottan, féltett szegény, félt helyettem. Elhagyott a régi merszem, kedvem sincs a jégre menni, mert ki félne énhelyettem, anyu elszállt, nincsen senki. mm 99‘ ,99 .Minden szépségek áhítója’ VAJDASÁGI MAGYAR ÍRÓK VALLOTTÁK ÉDESANYJUKRÓL „Édesanyám jelentett mindent számomra. Mindazt, amit jó értelemben édesanyának mondanak. Szinte idillikus értelemben. Számomra elsősorban a megnyugvást, a biztonságot, a melegséget, a szeretetet jelentette, és szenvedést, a szenvedés látványát. Anyám beteg volt. Úgy emlékszem rá, amint elkínzottan dolgozott, szótlanul végezte a munkáját. Sohasem volt ideges velünk szemben. Azt láttam, hogy szenved, beteg. Összeesik a gyengeségtől és a fáradtságtól, föltápászkodik, iszik egy kis cukros vizet, megint tovább folytatja a munkáját. Anyám volt az, aki este lefektetett egészen nagy koromig, odakészítette az ágyam mellé a pohár vizet, mert az volt a szokásom, hogy villanyoltás után mindig kértem még egy kis vizet. Nem is voltam én igazán szomjas, de azt szerettem volna, hogy még egyszer odajöjjön hozzám. És ő fáradtan — tudom, hogy mindig fáradt volt, nehezére esett minden mozdulat —, egy szó nélkül odahozta nekem a vizet. (Mert előfordult, hogy lefekvés előtt elfelejtette.) Ilyenkor nagyonnagyon boldog voltam. Előfordult, hogy elfelejtette a reggelimet. Ez volt az anyám. A teljes szolgálatkészség és szeretet. A legszebb szavakat tőle hallottam: Kisvirágom, Kiscsillagom, Katicám. Sohasem kiabált, egyszerűen nem kiabált, pedig én nem voltam jó gyerek. Csintalan voltam. Igaz, nem bosszantottam, vásott nem voltam. Lehet, hogy a szomszédokat bosszantotta az elevenségem, néha panaszkodtak rám, és láttam, hogy anyám nagyon szégyellte magát miattam... ...Elég gyakran megtörtént velem, hogy elcsavarogtam. Ez szüleim kifejezése volt. Elkóboroltam messzire, ki a Dunára, egész nap kóboroltam a parton. Nagyon szerettem gyalogolni, képes voltam nagyon messzire elmenni. Nyilván veszélyes helyzetbe is kerülhettem volna, de nem kerültem. De a szüleim nagyon megijedtek, hogy hol vagyok egész nap. Egy nap a Dunára mentem fürödni. Mikor ezt anyám megtudta, láttam, hogy elsápadt, és majdnem összeesett. Tudtam, hogy rosszat tettem, hogy nem kellett volna, de akkor sem vertek meg. Soha. Ilyen volt az anyám.” Ladik Katalin „Anyámra visszavezető első emlékeim annyira melegek, annyira költőiek, hogy ma már könnyen érhetne az a vád, hogy így mondjam, az a gyanúsítás, hogy azt már a költő álmodta meg ilyen szépnek, és nem is valóságos gyermekkori emlékek. Arra emlékszem ugyanis, hogy visszük az ebédet édesapámnak, aki valahol kint dolgozik a határban, és egy virágos, gyönyörű völgyaljon haladunk keresztül. Anyám, aki mindeddig szorongva emlegette, hogy: »Jaj, kikapunk majd apádtól, fiam, mert megkéstünk az ebéddel!«, azt látom, hogy egyszer csak letelepedik oda a virágok közé, és rám mosolyog, mondja is, hogy ülj le, kisfiam egy kicsit, nézd csak, milyen szép itt. Hát ez volt ő. Minden szépségnek az áhítója, örök életében csak áhítója, mert azon a szépségen kívül, amit az édesanyai lélek, az édesanyai szív hordoz magában, azon a szépségen kívül mást az élet nemigen adott neki. Talán, ha válogatom, keresgélem a vele kapcsolatos emlékek erdejében azokat a legszebbeket, akkor meg kell említenem még azokat az én hajnali ébredéseimet is, amikor az asztalon csak az a kis petróleumlámpa hunyorgott, és én a mennyezeten ott láttam az ő kenyeret dagasztó árnyékát, hallottam a kenyértészta cuppogását a dagasztóteknőben. Ilyenkor úgy tettem, mintha még mindig aludnék, nem szólaltam meg, nem közöltem vele, hogy felébredtem, nehogy megszakadjon ez az érdekes játék, ez a hangulat, ez az élmény, amelyet az követett azután, hogy reggel, szép, tiszta, kockás szalvétába betekerte ezt a kenyértésztát, és mi szakajtóban vittük a sarki pékhez. Ezeknek a hajnaloknak, ezeknek a reggeleknek a hangulatára úgy emlékszem vissza, ahogy az ember a gyermekkori kenyérnek az illatára emlékszik, s kell-e mondanom, hogy nyilván elkísérnek egész életemben. Elmondhatnám azt a kis történetet is, annak a kis esetnek máig is sajgó emlékét, amikor egy nyári reggelen utánalopakodtunk a szomszédos községbe, gondoltuk, örömet szerzünk neki azzal, hogy a piacon odatoppanunk hozzá. Ehelyett az ő rémülete fogadott bennünket, mert nyilván azonnal az hasított bele, mi lett volna, ha elszabadult ló jön velünk szemben az úton, egyáltalán, a veszély, a félreértés érzése támadt föl benne rögtön. Egészen hazáig kísért bennünket azon a kis gyalogösvényen, vesszőzte is egy letépett akácfagallyfélével a kis mezítelen lábunkat, hogy nehogy ismét eszünkbe jusson átjönni abba a másik faluba, amelyik öt kilométerre volt tőlünk.” Fehér Ferenc „A családi hangulatot mindig különös kettősség jelentette. Édesanyám, tele ábrándokkal, vágyakkal, tulajdonképpen az irodalmi elrugaszkodást neki köszönhetem, az ő fantáziadús öröksége ez. Édesapám pedig a józan realitás embere volt, és kézből kontrázott meg mindent, minden új vágyat és elképzelést. A gyerekek és a mama mindig összedugtuk a fejünket, és valamit kiötlöttünk, hogy miből lehetne borzalmasan meggazdagodni, és akkor jött az édesapám, és kinevetett bennünket. A legszebb elképzeléseinket is porba döntötte.” Kopeczky László „Anyám nagyon törékeny és érzelmes asszony volt. Én nagyon hozzánőttem, míg a többi gyerek kijárt a földre, én rámaradtam. Szerettem a konyhában kotnyeleskedni, krumplit pucolni, sőt beavatott még a rétescsinálás fortélyaiba is. Nyújtottam rétestésztát, törtem a mákot, szórtam a tésztára, megtanultam hajtogatni is a rétest. Nagyon szerettem azt a munkát, és főleg azt szerettem, hogy mindig dicséretet kaptam érte. Mikor dicsértek, akkor nagyon szorgalmas tudtam lenni. Ha nem vették észre a munkám eredményét, akkor az elvette a kedvemet, és az olyan munkákat nem szerettem, amelynek nem volt látszata. Szerettem a söprögetést is, főleg a kis meg a nagy udvart én tartottam rendben, és soha nem maradt el a dicsérő szó.” Pap József (Fehér Magda: ÍRÓK GYERMEKKORUKRÓL című könyve nyomán) Isten játszik 85 ÉVE SZÜLETETT WEÖRES SÁNDOR Ki ne ismerné közületek a Bóbita című gyermekverskötetet, amellyel remekművet alkotott, és örökre belopta magát azoknak a szívébe, akik egyszer is olvasták? A könnyed zeneiség, ami a versekből árad, személyének titkait is föltárja. Nincs fölösleges zörej ritmusaiban, rímeiben. Angyalok hárfáin tanulta a verselés dallamjátékát, és úgy kottázta szavakba, mintha maga is nagy, jóságos angyal lett volna. 1913-ban, Szombathelyen született. Költő, műfordító, drámaíró volt egy személyben. Apja földbirtokos, anyja polgári családból származott. Olyan korban élt, amikor az istentagadás egyre inkább elterjedt a világon. Őbenne azonban mindig megmaradt az Isten. 1949-től az ötvenes évek végéig ezért csak gyermekverskötetei jelenhettek meg. Az Úr filozofikus lélekkel ajándékozta meg, ugyanakkor egész életén át gyermekien tiszta maradt. A tanulásról úgy vélekedett, hogy „az egyetlen igazi tanulás: a lényünkben szunnyadó tudásnak tevékennyé ébresztése”. Ha ezt a bölcsességet elfogadjuk, azt a következtetést vonhatjuk le, hogy mielőtt a földre születik, az ember tarsolyában már tudás szunnyad, s akkor válik teljessé, ha földi élete folyamán ezt az őstudást fokozatosan kimarkolja lélektarisznyájából. Külső parancsok helyett belső parancsok irányították életét: „Egyetlen parancs van, a többi csak tanács: igyekezz úgy érezni, gondolkozni, cselekedni, hogy mindennek javára legyél. Egyetlen ismeret van, a többi csak toldás: Alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra.” Nagyon sokat kell tanulnunk ahhoz, hogy az igazán lényegest meg tudjuk különböztetni a lényegtelentől. Weöres Sándor ezt a fajta tanulást gyakorolta egész életén át. És mégis azt írta: „Ha az igazságot akarod birtokolni, a tanításokat csak segítségül használhatod, önmagad mélyén kell rátalálnod.” Szerinte az ember „nem úgy azonos az Istennel, mint a csönd a csönddel, hanem mint a zaj megszűnése a csönddel”. Egész életén át „játszott”. Játszott a szavakkal, a rímekkel, a dallamokkal, mert megpróbálta mély lelkét a magasságokig emelni, és ezt csak úgy lehet megtenni, ha valaki könnyed játékos létrát farag lelkéből, le-föl futkos rajta, és közben versel a szépről. Csiribiri csiribiri zabszalma — négy csillag közt alszom ma. Csiribiri csiribiri bojtorján — lélek lép a lajtorján. Gyermekszívét meg is mutatja olykor, mint pl. a Ha vihar jö a magasból című versében: Falu végén van a házunk, A bozótból ki se látszik, De a cinke, ha leröppen, Küszöbünkön vacsorázik. Tele vannak lendülettel sorai. Mint valami végtelen óceán, úgy hullámzanak érzelmei a sorokban, és mintha mi magunk is hullámlovasai lennénk verseinek. Hogy ezt megérezhessétek, olvassátok el a Ha a világ rigó lenne című költeményét. Weöres Sándor képes mesebeli világot is teremteni úgy, hogy ránk, olvasókra húzza a szereplők ruháit. Bóbita, Bóbita táncol, közben az angyalok ülnek, békahadak fuvoláznak, sáskahadak hegedülnek. Bóbita, Bóbita álmos, elpihen őszi levelén, két csiga őrzi az álmát, szunnyad az ág sűrűjében. Gyermek maradni úgy, ahogy ő maradt gyermek, az evangéliumi helyes út, mert Jézus azt mondta: „Legyetek olyanok, mint a gyermek, mert ilyeneké a mennyek országa.” Bogdán József atya 1998. MÁJUS–