Háromszék, 2000. szeptember (12. évfolyam, 3048-3073. szám)

2000-09-02 / 3049. szám

KULTÚRA HETVENES ÉVEK Bortnyik György felvétele BOGDÁN LÁSZLÓ M­i van az idő kapuján túl? A kapun tói hegyyi temető van, a temetőn túl egy régi város, harangok szavába fogózva, rég eltűnt árnyékok között fátyolfüst szál Idős. Kérdőjellé válik az égen, neveket adva a vágynak, kétségeinknek, a nyárnak — szállnak az árnyékok, délről, keletről, a felejtés mélyéből szállítok. A kapun túl süllyed el egy város, száját nyalja a sárkány, régi templom inog a fényben, láthatnád is, ha erre járnál!... Exkluzív ipari tenyészet mesterkedik. Ezt akartad látni?! Hiszen a kapun túl, a réten nem ugyanaz a nyár van! A búcsú kendői csattogva szállnak, magukat mondják, kiabálnak. Most csukódik be minden ablak, magányos kereszten ül a holló, valakik utánad kutatnak, kérdezősködnek, této­váznak, egyszerre csattog minden holló, el vagyok­ veszve, azt hiszem! Huzat is van. Vigyázz, szívem! a huzat jön-megy, elviszett! Vigyázz magadra, gyermek! Mindenütt kanálisok, vermek és vermek­ arcú férfiak... Mi van a kapun, az idő kapuján túl? Csak rettegés van, és ámulat. Jön a holló. Megy az angyal, és zabálnak a kotrógépek... A kapun túl van egy régi város, főterén müezzin kiáltoz, primenádján szűrt augusztus végi fényben meséket varázsol egy bazáros, és ő is ott vagyok. Magam nem hallom, elfelejtem, szavaim is sorra elejtem. Itt állok kifordított tenyérrel, minek is nézni széjjel? Most tárul ki körülöttem a város, utcák ágaznak szét, sugarak. Magányos középpont magányos körben, most felejtem el magamat. A kapun túl, a rétyi nyírben... 2000. SZEPTEMBER 2. A könyvek sorsa „Habent suti fala libelli” — mondta a művelt latin. Azaz magyarán: a könyveknek is megvan a maguk sorsa. Hogy ezt mire értették pontosan, nem tudni. Lehet, arra, hogy a köny­vek tartalma, üzenete elévül a múló időben, de az is lehet, hogy a gyakori háborúskodás miatt elpusztított-elpusztult tékák, könyvgyűjtemények szomorú sorsára gondoltak. Nekünk most egyébre kell gondolnunk. Arra, hogy a nagy, általános nyomorúságban egyre kevesebb és egyre inkább ne­hezen hozzáférhetővé válik a könyv, amit nem pótol a televízió, a rádió, az internet divatos, de könnyed emészthetőségű, felszí­nes kultúrája. Vagy szubkultúrája. Lehet, hogy­­ néhány évtizeden belül eltűnik a könyv. Nagyon­­ szomorú lenne! Mindez arról jut eszembe, hogy most, tanévkezdetkor szülő és diák, tanár és felelős minisztériumi tisztségviselő egyaránt arról panaszkodik, hogy nincs elég tankönyv, s ami van, oly drága, hogy közrendű családok számára megfizethetetlen. A könyvkiadásnak ezt a szeletét, szegmentumát általában az ál­lam, a társadalom szokta támogatni. Nem így most, és nem így nálunk! Itt nagy nemzetközi értekezleteket, világra szóló okos­kodásokat szerveznek súlyos közpénzeken, de a tankönyvek ki­adását — nincs rá fedezet! — nem támogatja senki. Sem a kötelezőeket, sem az „alternatívokat”. De mi van a könyvtárainkkal­! Egyre szegényebben élnek, egyre kevesebb pénzből gazdálkodhatnak. Romlik a meglévő állomány állapota, egyre kevesebb anyagi lehetőség van új könyvek, folyóiratok, mikrofilmek, kazetták beszerzésére. Erről ennyit! Mindezek mellett minket különösen érdekel, hogy mi is van a mi világra szóló jelentőségű könyvtárainkkal. A maros­vásárhelyi Teleki Tékával például, mely valahol az akadémia és a megyei művelődési felügyelőség között árválkodik, egyre szegénye­sebb körülmények között. A gyulafehérvári Batthyá­­ny-gyűjtemény visszaszolgáltatását megígérte a ro­mán kormány, ám a római katolikus érsekség, az egész hazai magyar közösség azóta is várja, hogy a „formaságok” megtörténjenek, a kormányrendeletnek érvényt szerezzenek. Az ígéret szép szó... A napokban felröppentették a hírt, miszerint a művelődési minisztérium mellett létrehozzák a Könyvtárak Országos Főtaná­csát. Hogy milyen hatásköre lenne, nem tudni még. Nem is ez a kérdés, hanem az, lesz-e pénze és hatalma a bajokat orvosolni!? Magyari Lajos Kármente „Tündér Rómában” Komp. Az egyik vízparttól a másikig közlekedő, szállítást vég­ző jármű. Ennek a képe ugrik be most, amikor Szőnyi Zsuzsa ne­vét leírni készülök. Az eszköz és a személy gondolati összekap­csolására egy tételezett felismerés késztet, az, hogy vannak „komp­emberek”. Tevékeny lelkek, akik vonzzák embertársaikat, állan­dósítják a társas összeverődésben való részvétel ingerét, kívána­tossá és közhasznúvá teszik az együ­ttlétet. Mindez egyéni hajlam és misszióvállalás kérdése. Komp­ ember volt Triznya Mátyás és Szőnyi Zsuzsa. Utóbbi tudtommal ma is az. Azonban a magyará­zatnak kissé távolabbról kell nekirugaszkodnom. Élt Magyarországon egy híres festőművész, Szőnyi István (1894—1960). Munkásságát Zebegényben emlékmúzeum hirdeti. Az újságíró, fordító, rádiós lánya, Zsuzsa (született 1924-ben) a jeles képzőművésszé vált férjével, Triznya Mátyással (1922— 1991) a negyvenes évek végén Nyugatra emigrált, Rómában te­lepedtek le, ahol egy magyar szellemi „szalont” nyitottak, illetve alapítottak, a Triznya-kocsmát. A kocsma szó ne vezessen félre. Szó sem volt hétköznapi értelemben vett vendégfogadóról, ha­nem a házaspár — kezdetben a Baccro Pontelli, majd az Annia Faustina utcai — lakásáról, ahol évtizedeken át, a hónap első szombatját kivéve, minden hétvégi estén enni, inni vendégma­rasztaló asztal mellé ülhettek az olasz fővárosban lakó, valamint a négy világtájról Rómán átutazó tudósok, írók, művészek, taná­rok, gondolat-, információ- és véleménycserére áhítozó értelmisé­giek, osztván és szorozván saját és a világ gondjait, mi tagadás, remek vacsorák fogyasztása és sűrű koccintások közben. A láto­gatók névjegyzéke a Szőnyi Zsuzsa által írt, nemrég megjelent könyvben olvasható, s alighanem több százra rúg, fogalommá nemesítvén a Triznya-kocsmát. A Triznya-kocsma. Magyar sziget Rómában (Kortárs Kiadó, Bp. 1999) műfaji besorolásban emlékírás, tartalmában, jellegé­ben, felépítettségében szabálytalan és rendhagyó dokumentum, élet- és művelődéstörténet, naposabb oldalról az emigráció sors­története is. A Szörényi László által fogalmazott Előszót követő első feje­zet a kocsma születésének történetét, körülményeit meséli el. A következő, az 1960—1970-es évekre datált Portrék személyi­ségvázlatok, az ókortudós Kerényi Károlyé, a művészettörténész Tolnay Károlyé, az író Márai Sándoré és Cs. Szabó Lászlóé, a költő Pilinszky Jánosé és Weöres Sándoré. Mindahányat­ a Triznya-kocsma neves látogatói voltak sokadmagukkal. Az arcképvázlatokat színes, csapongó jegyzetsorozat követi, a Képek a kocsma életéből, 1979—199­­. Ez a könyv legolvas­mányosabb része, melyben maradéktalanul érvényesül a szerző­nő iróniája, ki-kiszúr az embereket megszólaló hajlama, bújta­tott kajánkodása. A csattanós történetek, fricskázó jellemrajzok — némi túlzással — Hermányi Dienes József va­lamikori, anekdotizálódott históriáira emlékeztet­nek bennünket. A függelékben, a Vélemények a Triznya-kocsmáról összefoglaló cím alatt, jeles emberek élménybeszámolóiból, vallomásaiból olvashatunk rész­leteket, a Tündér Rómában-t például Rónay György tollából. A kiadványt sajátos kortársi római—magyar dokumentumként az eseményeket, találkozásokat, utazásokat számba vevő Naptár, 1949—1999 címet viselő rész zárja. A Triznya-kocsma rendhagyó kulturális missziót is teljesí­tett. Amolyan szellemi tranzitállomás volt. A vendégek felmál­­házhatták magukat nyugati magyar kiadványokkal. Hogy a Laj­tán innen élő odaverődőknek mit jelentett ez a lehetőség a hatva­nas-nyolcvanas években, ma már csak az idősek érthetik meg. Azt, amit a levegő után kapkodó fulladozónak az oxigén: a túl­élést. A szellemi túlélést, hiszen — a költő után szabadon — felénk bedeszkáztak minden ablakot. Foszladozó szálak Veress Dániel rovata Reményik-közelben Tíz évvel a centenárium után jó volt Reményik-közelben lenni. Ennek a mondatnak minden tagja magyarázatot követel. Er­délyben 1990-ben valamiképpen elsikkadt Reményik Sándor szü­letésének 100. évfordulója. A fordulat által kiváltott eufória, pár hónap múlva pedig a marosvásárhelyi események más irányba terelték a figyelmet — lehet, hogy a félelmet hívták ismét elő. Reményik költészetének időszerűségét ez csak növelhette, fő­ként a Végvári-versekét, más oldalról nézve az ún. korszerűtlen versekét, amelyekben költőnk feltette e kérdést: „Egymás mel­lett soha?” Talán a romániai magyar társadalomba oltott óvatos­ság hatott az akkori (1990 augusztusában esedékes) ünnep elma­radásában. A 110. évfordulón az erdélyi evangélikus egy­ház és az EMKE Kolozsvárra hívta Reményik Sándor lírájának barátait, értőit, s a kétnapos együttlét, a sűrű program valóban Reményik-kö­­zelséget teremtett azokon a helyeken, ahol a húszas-harmincas évek népszerű erdélyi magyar poétája egykor otthon volt, ked­ves templomában és iskolájának udvarán. (Szoboravatásra is sor került itt — igaz, csak a gesztus értékelhető egyértelműen, annál igényesebb Gergely István plakettsorozatának legújabb darabja, a Reményik-portré.) Hat nap múltán egy kolozsvári magyar köny­vesboltban, a Gaudeamusban emlékezhettünk Reményikre, ugyancsak dokumentumkiállítással, alkalmi műsorral. A Reményik­ közel ilyenformán, gondolom, már bizonyított. Számítsuk még hozzá, hogy mind a versmondás (a Boér Feren­cé, Török Kataliné, Albert Júliáé, illetve a Kolozsvárra hazaláto­gató Jancsó Adrienne-é), mind a tudományos ülésszak szövegei a már-már szakralizálódott Reményik-képen túli vagy inkább inneni Reményik-arcot hozták közel a népes hallgatósághoz, oly­kor éppenséggel meglepetést keltve a többnyire a „harcos” költő­höz szoktatott versbarátokban. A vívódó, a kétségeken felül­emelkedni akaró, a szerető és szeretetre vágyó ember lírai meg­nyilatkozásai kerültek reflektorfénybe, pontosabban szívközeibe — nem utolsósorban azok, amelyeket maga Reményik is féltve őrzött, ám most (végre!) előkerülnek a hagyatékból, és a költőt valós irodalmi értékei szerint mutatják meg. Az alkalom és a helyszín (az elmondott, előadott szövegek mellett) az én saját, külön Reményik-kötetemet, ennek szemé­lyes összetevőit is előhívja az emlékezetből. Igaz, csak édesanyám kezét fogva emlékezhetem az evangélikus templom és iskola régi, gyermekkorombeli hangulatára (azóta a református világról tud­hatok többet apai jusson), de valószínűsíthetem, hogy nagyanyám mellett állva-ü­lve Reményik tekintete is rám es­hetett (három-négy éves koromban) barátságuk okán — lévén nagyanyám e templom melletti is­kola tanítónője, igazgatónője. A most gyakran hallott nevek, Reményik „kicsi papja”, a második világháború végén az oroszok által elhurcolt Járosi Andor, a zeneszerző Dolly Szabó Géza számomra arcot­ alakot, néhány mondatfoszlányt is jelent a negyvenes évekből. A családi hagyományban ma is élő adat, hogy a Mikes Kelemen utcai házunkat (nagyapámak házát) a költő apja, Reményik Károly építette. A Reményik-sírok kö­zelében, a lutheránus temetőben van a Hantos család sírhelye, ahol nagyszüleim mellé apámat, anyámat­­és Pestre elszármazott nagynéném és férje, az egykori evangélikus teológiai tanár hamvát) is temettük. Én sajnos nem tudom valamelyik kiállításon közszemlére tenni a dedikált Reményik-köteteket (eltűntek a családi könyvtárból), csu­pán Az építész fia egy példányát ajánlhatom fel 1985-ből, azt a Kriterion-kiadást, amely a tiltó időkben, csodával határosan, 42 ezer példányban jelent meg Kolozsvárt, és fogyott el Erdély-szerte. Hord, horda, hordalék Kántor Lajos rovata 5.

Next