Háromszék, 2000. szeptember (12. évfolyam, 3048-3073. szám)
2000-09-02 / 3049. szám
KULTÚRA HETVENES ÉVEK Bortnyik György felvétele BOGDÁN LÁSZLÓ Mi van az idő kapuján túl? A kapun tói hegyyi temető van, a temetőn túl egy régi város, harangok szavába fogózva, rég eltűnt árnyékok között fátyolfüst szál Idős. Kérdőjellé válik az égen, neveket adva a vágynak, kétségeinknek, a nyárnak — szállnak az árnyékok, délről, keletről, a felejtés mélyéből szállítok. A kapun túl süllyed el egy város, száját nyalja a sárkány, régi templom inog a fényben, láthatnád is, ha erre járnál!... Exkluzív ipari tenyészet mesterkedik. Ezt akartad látni?! Hiszen a kapun túl, a réten nem ugyanaz a nyár van! A búcsú kendői csattogva szállnak, magukat mondják, kiabálnak. Most csukódik be minden ablak, magányos kereszten ül a holló, valakik utánad kutatnak, kérdezősködnek, tétováznak, egyszerre csattog minden holló, el vagyok veszve, azt hiszem! Huzat is van. Vigyázz, szívem! a huzat jön-megy, elviszett! Vigyázz magadra, gyermek! Mindenütt kanálisok, vermek és vermek arcú férfiak... Mi van a kapun, az idő kapuján túl? Csak rettegés van, és ámulat. Jön a holló. Megy az angyal, és zabálnak a kotrógépek... A kapun túl van egy régi város, főterén müezzin kiáltoz, primenádján szűrt augusztus végi fényben meséket varázsol egy bazáros, és ő is ott vagyok. Magam nem hallom, elfelejtem, szavaim is sorra elejtem. Itt állok kifordított tenyérrel, minek is nézni széjjel? Most tárul ki körülöttem a város, utcák ágaznak szét, sugarak. Magányos középpont magányos körben, most felejtem el magamat. A kapun túl, a rétyi nyírben... 2000. SZEPTEMBER 2. A könyvek sorsa „Habent suti fala libelli” — mondta a művelt latin. Azaz magyarán: a könyveknek is megvan a maguk sorsa. Hogy ezt mire értették pontosan, nem tudni. Lehet, arra, hogy a könyvek tartalma, üzenete elévül a múló időben, de az is lehet, hogy a gyakori háborúskodás miatt elpusztított-elpusztult tékák, könyvgyűjtemények szomorú sorsára gondoltak. Nekünk most egyébre kell gondolnunk. Arra, hogy a nagy, általános nyomorúságban egyre kevesebb és egyre inkább nehezen hozzáférhetővé válik a könyv, amit nem pótol a televízió, a rádió, az internet divatos, de könnyed emészthetőségű, felszínes kultúrája. Vagy szubkultúrája. Lehet, hogy néhány évtizeden belül eltűnik a könyv. Nagyon szomorú lenne! Mindez arról jut eszembe, hogy most, tanévkezdetkor szülő és diák, tanár és felelős minisztériumi tisztségviselő egyaránt arról panaszkodik, hogy nincs elég tankönyv, s ami van, oly drága, hogy közrendű családok számára megfizethetetlen. A könyvkiadásnak ezt a szeletét, szegmentumát általában az állam, a társadalom szokta támogatni. Nem így most, és nem így nálunk! Itt nagy nemzetközi értekezleteket, világra szóló okoskodásokat szerveznek súlyos közpénzeken, de a tankönyvek kiadását — nincs rá fedezet! — nem támogatja senki. Sem a kötelezőeket, sem az „alternatívokat”. De mi van a könyvtárainkkal! Egyre szegényebben élnek, egyre kevesebb pénzből gazdálkodhatnak. Romlik a meglévő állomány állapota, egyre kevesebb anyagi lehetőség van új könyvek, folyóiratok, mikrofilmek, kazetták beszerzésére. Erről ennyit! Mindezek mellett minket különösen érdekel, hogy mi is van a mi világra szóló jelentőségű könyvtárainkkal. A marosvásárhelyi Teleki Tékával például, mely valahol az akadémia és a megyei művelődési felügyelőség között árválkodik, egyre szegényesebb körülmények között. A gyulafehérvári Batthyány-gyűjtemény visszaszolgáltatását megígérte a román kormány, ám a római katolikus érsekség, az egész hazai magyar közösség azóta is várja, hogy a „formaságok” megtörténjenek, a kormányrendeletnek érvényt szerezzenek. Az ígéret szép szó... A napokban felröppentették a hírt, miszerint a művelődési minisztérium mellett létrehozzák a Könyvtárak Országos Főtanácsát. Hogy milyen hatásköre lenne, nem tudni még. Nem is ez a kérdés, hanem az, lesz-e pénze és hatalma a bajokat orvosolni!? Magyari Lajos Kármente „Tündér Rómában” Komp. Az egyik vízparttól a másikig közlekedő, szállítást végző jármű. Ennek a képe ugrik be most, amikor Szőnyi Zsuzsa nevét leírni készülök. Az eszköz és a személy gondolati összekapcsolására egy tételezett felismerés késztet, az, hogy vannak „kompemberek”. Tevékeny lelkek, akik vonzzák embertársaikat, állandósítják a társas összeverődésben való részvétel ingerét, kívánatossá és közhasznúvá teszik az együttlétet. Mindez egyéni hajlam és misszióvállalás kérdése. Komp ember volt Triznya Mátyás és Szőnyi Zsuzsa. Utóbbi tudtommal ma is az. Azonban a magyarázatnak kissé távolabbról kell nekirugaszkodnom. Élt Magyarországon egy híres festőművész, Szőnyi István (1894—1960). Munkásságát Zebegényben emlékmúzeum hirdeti. Az újságíró, fordító, rádiós lánya, Zsuzsa (született 1924-ben) a jeles képzőművésszé vált férjével, Triznya Mátyással (1922— 1991) a negyvenes évek végén Nyugatra emigrált, Rómában telepedtek le, ahol egy magyar szellemi „szalont” nyitottak, illetve alapítottak, a Triznya-kocsmát. A kocsma szó ne vezessen félre. Szó sem volt hétköznapi értelemben vett vendégfogadóról, hanem a házaspár — kezdetben a Baccro Pontelli, majd az Annia Faustina utcai — lakásáról, ahol évtizedeken át, a hónap első szombatját kivéve, minden hétvégi estén enni, inni vendégmarasztaló asztal mellé ülhettek az olasz fővárosban lakó, valamint a négy világtájról Rómán átutazó tudósok, írók, művészek, tanárok, gondolat-, információ- és véleménycserére áhítozó értelmiségiek, osztván és szorozván saját és a világ gondjait, mi tagadás, remek vacsorák fogyasztása és sűrű koccintások közben. A látogatók névjegyzéke a Szőnyi Zsuzsa által írt, nemrég megjelent könyvben olvasható, s alighanem több százra rúg, fogalommá nemesítvén a Triznya-kocsmát. A Triznya-kocsma. Magyar sziget Rómában (Kortárs Kiadó, Bp. 1999) műfaji besorolásban emlékírás, tartalmában, jellegében, felépítettségében szabálytalan és rendhagyó dokumentum, élet- és művelődéstörténet, naposabb oldalról az emigráció sorstörténete is. A Szörényi László által fogalmazott Előszót követő első fejezet a kocsma születésének történetét, körülményeit meséli el. A következő, az 1960—1970-es évekre datált Portrék személyiségvázlatok, az ókortudós Kerényi Károlyé, a művészettörténész Tolnay Károlyé, az író Márai Sándoré és Cs. Szabó Lászlóé, a költő Pilinszky Jánosé és Weöres Sándoré. Mindahányat a Triznya-kocsma neves látogatói voltak sokadmagukkal. Az arcképvázlatokat színes, csapongó jegyzetsorozat követi, a Képek a kocsma életéből, 1979—199. Ez a könyv legolvasmányosabb része, melyben maradéktalanul érvényesül a szerzőnő iróniája, ki-kiszúr az embereket megszólaló hajlama, bújtatott kajánkodása. A csattanós történetek, fricskázó jellemrajzok — némi túlzással — Hermányi Dienes József valamikori, anekdotizálódott históriáira emlékeztetnek bennünket. A függelékben, a Vélemények a Triznya-kocsmáról összefoglaló cím alatt, jeles emberek élménybeszámolóiból, vallomásaiból olvashatunk részleteket, a Tündér Rómában-t például Rónay György tollából. A kiadványt sajátos kortársi római—magyar dokumentumként az eseményeket, találkozásokat, utazásokat számba vevő Naptár, 1949—1999 címet viselő rész zárja. A Triznya-kocsma rendhagyó kulturális missziót is teljesített. Amolyan szellemi tranzitállomás volt. A vendégek felmálházhatták magukat nyugati magyar kiadványokkal. Hogy a Lajtán innen élő odaverődőknek mit jelentett ez a lehetőség a hatvanas-nyolcvanas években, ma már csak az idősek érthetik meg. Azt, amit a levegő után kapkodó fulladozónak az oxigén: a túlélést. A szellemi túlélést, hiszen — a költő után szabadon — felénk bedeszkáztak minden ablakot. Foszladozó szálak Veress Dániel rovata Reményik-közelben Tíz évvel a centenárium után jó volt Reményik-közelben lenni. Ennek a mondatnak minden tagja magyarázatot követel. Erdélyben 1990-ben valamiképpen elsikkadt Reményik Sándor születésének 100. évfordulója. A fordulat által kiváltott eufória, pár hónap múlva pedig a marosvásárhelyi események más irányba terelték a figyelmet — lehet, hogy a félelmet hívták ismét elő. Reményik költészetének időszerűségét ez csak növelhette, főként a Végvári-versekét, más oldalról nézve az ún. korszerűtlen versekét, amelyekben költőnk feltette e kérdést: „Egymás mellett soha?” Talán a romániai magyar társadalomba oltott óvatosság hatott az akkori (1990 augusztusában esedékes) ünnep elmaradásában. A 110. évfordulón az erdélyi evangélikus egyház és az EMKE Kolozsvárra hívta Reményik Sándor lírájának barátait, értőit, s a kétnapos együttlét, a sűrű program valóban Reményik-közelséget teremtett azokon a helyeken, ahol a húszas-harmincas évek népszerű erdélyi magyar poétája egykor otthon volt, kedves templomában és iskolájának udvarán. (Szoboravatásra is sor került itt — igaz, csak a gesztus értékelhető egyértelműen, annál igényesebb Gergely István plakettsorozatának legújabb darabja, a Reményik-portré.) Hat nap múltán egy kolozsvári magyar könyvesboltban, a Gaudeamusban emlékezhettünk Reményikre, ugyancsak dokumentumkiállítással, alkalmi műsorral. A Reményik közel ilyenformán, gondolom, már bizonyított. Számítsuk még hozzá, hogy mind a versmondás (a Boér Ferencé, Török Kataliné, Albert Júliáé, illetve a Kolozsvárra hazalátogató Jancsó Adrienne-é), mind a tudományos ülésszak szövegei a már-már szakralizálódott Reményik-képen túli vagy inkább inneni Reményik-arcot hozták közel a népes hallgatósághoz, olykor éppenséggel meglepetést keltve a többnyire a „harcos” költőhöz szoktatott versbarátokban. A vívódó, a kétségeken felülemelkedni akaró, a szerető és szeretetre vágyó ember lírai megnyilatkozásai kerültek reflektorfénybe, pontosabban szívközeibe — nem utolsósorban azok, amelyeket maga Reményik is féltve őrzött, ám most (végre!) előkerülnek a hagyatékból, és a költőt valós irodalmi értékei szerint mutatják meg. Az alkalom és a helyszín (az elmondott, előadott szövegek mellett) az én saját, külön Reményik-kötetemet, ennek személyes összetevőit is előhívja az emlékezetből. Igaz, csak édesanyám kezét fogva emlékezhetem az evangélikus templom és iskola régi, gyermekkorombeli hangulatára (azóta a református világról tudhatok többet apai jusson), de valószínűsíthetem, hogy nagyanyám mellett állva-ülve Reményik tekintete is rám eshetett (három-négy éves koromban) barátságuk okán — lévén nagyanyám e templom melletti iskola tanítónője, igazgatónője. A most gyakran hallott nevek, Reményik „kicsi papja”, a második világháború végén az oroszok által elhurcolt Járosi Andor, a zeneszerző Dolly Szabó Géza számomra arcot alakot, néhány mondatfoszlányt is jelent a negyvenes évekből. A családi hagyományban ma is élő adat, hogy a Mikes Kelemen utcai házunkat (nagyapámak házát) a költő apja, Reményik Károly építette. A Reményik-sírok közelében, a lutheránus temetőben van a Hantos család sírhelye, ahol nagyszüleim mellé apámat, anyámatés Pestre elszármazott nagynéném és férje, az egykori evangélikus teológiai tanár hamvát) is temettük. Én sajnos nem tudom valamelyik kiállításon közszemlére tenni a dedikált Reményik-köteteket (eltűntek a családi könyvtárból), csupán Az építész fia egy példányát ajánlhatom fel 1985-ből, azt a Kriterion-kiadást, amely a tiltó időkben, csodával határosan, 42 ezer példányban jelent meg Kolozsvárt, és fogyott el Erdély-szerte. Hord, horda, hordalék Kántor Lajos rovata 5.