Háromszék, 2006. október (18. évfolyam, 4889-4914. szám)
2006-10-11 / 4897. szám
KITEKINTŐ 2006. OKTÓBER 11. 7 KELETI KALANDOZÁSOK A Dardanellák — Törökország ütőere Canakkale kikötőjében hatalmas ágyú emlékeztet az első világháborús szörnyűségekre. Csöve sérült, jelzi, hogy a törökországi harcoknak nem csupán tanúja, hanem résztvevője is volt. A harcias törökök egyébként, súlyos csatavesztéseik ellenére, büszkén emlékeznek a világháborús eseményekre és főleg a háborút számukra lezárni kívánó sevres-i békeszerződés visszautasítására. A tengerszoros együtt élő nevei: a török Canakkale, a másik a mi történelmi ismereteinkben rögzült Dardanellák vagy a még régebbi időket idéző Hellészpontosz. Ezek is jelzik, hogy a Földközi-tengernek és a Feketetengernek, valamint ezek tágabb térségeinek birtoklásáért foló harcok színtere volt. Az innen nem messze található Trójai, Truve, Troi ugyanennek a képletnek a névsora. A Dardanellák nem csak államok, országok, népek megkerülhetetlen érintkező és ütközőpontja, nem, ez a térség földtörténeti vonatkozásban is izgalmas, magának a szorosnak a létrejötte is, minden bizonnyal földtörténeti kataklizmák eredménye, amikor a kéregmozgás, a pusztító földrengések nyomán megnyílott a föld, s a Boszporusz tengerszoroson át a Földközi-tenger és a Fekete-tenger közötti vízi folyosón az emberiség történetébe bemosta az özönvíz legendáját, így mondják a tudósok. A Canakkale kikötőjében szemlére kitett hatalmas ágyú viszont nem a természeti erők összecsapásaira, nem a trójai idők csatáira, hanem más küzdelmekre emlékeztet. Az első világháborúban több fronton — a Kaukázusban, a Szuezi-csatorna térségében — harcoló Törökország a németek hathatós támogatásával a Dardanelláknál vetette meg a lábát. Az angolok úgy vélték, hogy a Dardanellák birtokbavételével viszonylag könnyen megszállhatják Konstantinápolyt, majd a Boszporusz tengerszoroson át megnyithatják az utat Oroszország felé, s a hadianyag-utánpótlás megszervezésével megszoríthatják a központi hatalmakat. Az angol terv szerint a Dardanellák bevétele és birtoklása Bulgáriát, Romániát és Görögországot az antant mellé sorakoztatva kegyelemdöfést jelenthet a velük hadban álló németek és az Osztrák—Magyar Monarchia számára. Az angol—francia hajóhad felvonult a Dardanellák ellen, hogy a török erődök szétlövetése után a tengerszorost a maga számára járhatóvá tegye. Előbb sikerült is a bejáratnál az erődöket szétrombolni, de amikor behatoltak a szorosba, az ott kialakult tüzérségi párbajban a szoros védői több hajót súlyosan megrongáltak, két francia és két angol hajót elsüllyesztettek. Ezek után hatalmas ármádiát — mintegy 80 000 angol és francia katonát — rendeltek a térségbe. Az angolok és franciák Gallipoli félszigetén hajtottak végre sikeres partraszállást, de a szárazföldi német haderő olyan ellenállást tanúsított, hogy a Kis-Ázsiában is partra szálló franciáknak nemsokára távozniuk kellett, s az angolok történelmük egyik legvéresebb csatájának a megvívására kényszerültek, és százezernyi embert veszítettek. Végül az első világháborút megnyerő szövetséges hatalmak a sevres-i békeszerződésben súlyos területi szankciókat szabnak meg Törökország számára. Ezek szerint a törökök elveszítik az összes arab területet, Boszporusz és a Dardanellák népszövetségi ellenőrzés alá kerülnek, és Szmirna (ma Izmir) központtal Jón Protektorátust hoznak létre, amelynek lakosai tizenöt év múltán népszavazással döntenek a térségnek és lakóinak sorsáról. A török haderő létszámának felső határát ötvenezer főre maximálták. A „békeszerződést” — a Török Birodalom összterülete 90 százalékának elvesztését — a szultáni kormányzat írta alá. Musztafa Kemal pasa — a későbbi Kemal Atatürk — nem ismerte el az ország ilyen méretű megcsonkítását, Ankarában megszervezte az ellenállást, fegyveres harcot indított a békeszerződés ellen. 1921-ben sikerül megállítaniuk a görög támadásokat, majd ellentámadásba lendültek, megkezdték a kis-ázsiai görög lakosság lemészárlását, s a világháború győztes hatalmai 1922-ben Lausanne-ban béketárgyalásokra kényszerültek. 1923. június 14-én megkötték az új békeszerződést, amelynek értelmében Törökország visszakapta tengerszorosait — a Dardanellákat és a Boszporuszt —, nem jött létre az Ión Protektorátus, ez a térség Törökországhoz tartozott továbbra is. A tervezett kurd állam sem alakult meg. Érdemes kitérni arra, hogy amíg a törökök súlyos és önfeláldozó harcok árán képesek voltak a mai Törökország területét egyben tartani, addig Trianonban Magyarországot 282 000 négyzetkilométerről 93 000 négyzetkilométerre szabták, az ország elveszítette lakosságának kétharmadát. A határ mentén színmagyar területi sávok kerültek az utódállamokhoz, Székelyföld akkor egészében egységes magyar tömbjét is Románia kapta. Mindez Károlyi Mihálynak, a „vörös bárónak” és kormányának megbocsáthatatlan bűne, s annak a mentalitásnak a következménye, amely szerint nincs szükség többé katonára. Linder Béla hadügyminiszter, akinek aztán a későbbi időkben a szerbek állítottak szobrot, kijelentette, hogy nem akar többé katonát látni. A katasztrófát aztán Kun Bélának és társainak vörös diktatúrája tetézte. Nekik is „köszönheti” a magyar nemzet, hogy a világháború után önmagával lett határos, a győztes hatalmak a magyarországi bolsevizmust azzal szankcionálták, hogy az eredeti elképzelésekhez képest még nagyobb szeleteket metszettek le az ország testéből. A legszégyenletesebb és a legfelháborítóbb az, hogy vannak, akik az országcsonkolásban bűnös csoportokat és személyek tetteit még ma is mentegetik és magyarázzák, emléküket, szobraikat „dédelgetik”, miközben a brutális trianoni országcsonkolás részleges kiigazításában jelentős szerepet vállaló Teleki Pál szobrát nem engedélyezik a fővárosban felállítani. Trianonban Magyarországot súlyosabban büntették, mint Ausztriát, a háborút kirobbantó Monarchia meghatározó elemét, amelyhez jutalmul az ország nyugati területeiből hozzávágtak még egy sávot. A törökök méltán tisztelik az ország megmentőjét és egyben tartóját, Kemal pasát, a törökök Atyját. Természetesen, az első világháború véres konfliktusai, a népirtások sora, a különféle etnikumhoz tartozó lakosság földönfutóvá tétele és elűzése, a lakosságcsere máig ható konfliktusokat eredményezett országok és népek között. A török-görög, a török-örmény és a török-kurd ellenszenvnek és ellentétnek ezek (is) a forrásvidékei, s természetesen az ezt megelőző, évszázadokra visszanyúló konfliktusok. Törökországi utunk és a törökökkel való érintkezés során erről nem sok szó esett, vendéglátóink érzékelhetően kerülik ezt a témát, ha fel is tettünk ezzel kapcsolatos kérdéseket, megpróbálnak kisiklani a válasz elől, s akkor kapnak erőre az érvelésben, ha a sevres-i békediktátum visszautasítása, a tengerszorosok visszaszerzése kerül szóba. A másfél millió görög lakosságcsere révén történő eltávolítása nem nekik fáj, s a Görögországból ugyancsak lakosságcsere révén török földre települt háromszázezres népesség beilleszkedett a török társadalomba. rútban Rákóczinak és kíséretének törökországi első állomása felé A Canakkale kikötőjéből induló komphajóról jól kivehetőek azok a sziklaoldalak, amelyekben a tengerszorost védő erődöket kiépítették. De a szárazföldi erődök sűrű sorát láthatjuk a Gallipoli (Gelibolu) földnyelv Saros-öböl felőli részén, ahonnan már a görög vizek felé látni. A másfél kilométernél keskenyebb tengerszoroson meglehetősen nagy a forgalom, sűrűn jár a komp. A szorost állítólag a költészet egyik angol királya, a romantikus életű G. G. Bayron is átúszta. Előbb azt hittük, hogy olajfoltokat látunk a fedélzetről a tenger vizében — van ilyen is —, de tüzetesebb megfigyelés után kiderült, hogy a medúzák kocsonyás teste lebeg a víz színén. A mostani úszás viszont a hajóforgalom és a szennyezettség miatt kockázatosabb lenne, mint Bayron korában. Canakkale után Gallipoli volt a következő megállónk, ahol a kuruc bujdosók első állomáshelyére érkeztünk. Ezzel Kossuth nyomdokaitól időben visszalépve Rákóczi és Mikes nyomába szegődtünk. Rákóczi és kísérete 1717. október 10-én érkezett meg Törökországba. Kossuth és az 1848—49-es szabadságharc menekültjei Orsovánál hagyták el a magyar határt, és léptek az akkor török fennhatóság alatt levő területre, s az ugyancsak török kézen lévő Bulgárián át érkeztek a mai Törökországba. Rákóczi és a kuruc bujdosók nagy kerülővel, Lengyelország, majd Franciaország érintésével jöttek a száműzetés színhelyére. „Édes néném, hála legyen az Istennek, mi ideérkeztünk ma szerencsésen. Franciaországból pedig 15 septemberisben indultunk meg. A fejedelmünknek, Istennek hála, jó egészsége volna, hogyha a köszvény búcsút akarna tőle venni, de reméljük, hogy itt a török nev elűzi. ” Gallipoli — mai nevén Gelibolu — a Márvány-tenger és az Égei-tenger között végignyújtott földnyelv, félsziget. Útban Kesan városa felé vannak olyan útszakaszok, ahonnan mindkét tenger vize látszik, s előző törökországi utam alkalmával itt láttunk öt delfint a partközelben. A busz sebességével egy iramban haladtak, a vízből magas ívben kiugorva — az volt az érzésünk — bennünket követnek. Mostani utunk során hiába lestük a vizet, a delfinek díszkísérete elmaradt. Gallipoli hagyományos szerkezetű és modorú balkáni város. Nagy forgalmú kikötőjében ehhez mérhető a zsúfoltság, kis hajók, motoros halászbárkák, úgy tűnik, mintha egymás hegyén, hátán himbálóznának. A zöldség- és halpiacon a friss gyümölcs illata és a halszag egymással vegyül, s a török árusok — mind férfiak — nyelvükről szavakat pergetve kínálják a portékát. A kikötő magas kőfallal kerített öble meglehetősen szemetes — örültem, hogy a hálós zöldségpiac üdítőbb látványának képével távozhattam innen. Rákóczi és kísérete, a mi Kelemenünk is ezen az úton haladt valaha Kesanig, onnan Uzunköprü érintésével jutottak el Drinápolyba (Edirne), hogy innen majd végleges száműzetési helyükre, Rodostóba érkezzenek, ahol képzeletben újra találkozhatunk. Sylvester Lajos vm Gallipoli kikötője A szerző felvételei A tengerszoros európai partján Kilitbakir