Háromszék, 2014. június (26. évfolyam, 7208-7231. szám)

2014-06-19 / 7222. szám

, 2014. június 19., csütörtök IglOCHOM ISTVÁN Megjárta a hadak útját A kézdiszentléleki Gáli Antal visszaemlékezései Három helyen hat esztendeig szolgált Gáli Antal. Kézdiszentléleken születtem 1924. június 27-én. Édesapámat 1933. de­cember 11-én veszítettem el, hárman ma­radtunk félárvák, én akkor kilencéves vol­tam, Teri húgom hét-, Sanyi öcsém pedig négy-öt éves. A tizenkettedik életévemet a toljai erdőben töltöttem be, ahol Kanadé Gergely keresztapámnál a juhok mellett voltam. Úgy is volt, hogy esős időben még egy hét alatt sem száradtunk meg. Egyszer, amikor a többiek lefeküdtek, odaültem a tűz mellé, hogy szárítsam ma­gam. Elszunnyadtam, és mind a tíz ujjam­mal belemarkoltam az égő parázsba. Az uj­­jaim egytől egyig megfehéredtek, egész éjjel reszeltem rájuk a nyers pi­tyókát. Egy hétig alig tudtam megfog­ni a kanalat, így telt a gyermekkorom. 1939-ben Vargyasi Bélánál voltam. Őt behívták három hónapig a román kato­nasághoz, így Rózsa nénivel gazdál­kodtunk. 1940-ben Marthi Sándornál szolgáltam, amíg őt is be nem hívták. Nyáron az erdőben háltunk a tehenek­kel. Minden héten hazajöttünk egy szekér fával. Egy alkalommal, amikor fát hoztunk, a falu végén megállított az őrmester, és kérte a bárcát. Mondtam neki, hogy otthon felejtettem. Eljött velem a kapuig, ahol megmutattam ne­ki a bárcát, erre lekent nekem egy ha­talmas pofont, és azzal otthagyott. Három helyen hat esztendeig szolgál­tam. Télen-nyáron istállóban aludtam. Sokszor sírva jött álom a szememre, elgondolkoztam azon, miért kellett ne­künk a más kutyája lenni, a többi ro­kon a szüleik mellett él boldogan. 1941-ben összeírták a 15-18. év közötti fia­talokat, és megkezdődött az előkészítő. Minden héten egy nap katonásdit játszattak velünk. Mi lettünk a leventék, Kicsid Béla zászlósi rangban volt a parancsnokunk. Attól kezdve kötelező volt minden héten egy nap jelentkezni felkészítőre. 1942. má­jus 10-én a malom melletti Tóthnitt való csűrben tanultuk az aknavető részeit, hogy kell az aknavető talpát elhelyezni, hogy kell a távolságot bemérni. Egész nap havazott, estére tenyérnyi hó lett, de olyan enyhe, lágy idő volt, hogy fagy sem lett, s így más­napra a hó is elolvadt. Katonai kiképzés az Őrkén Telt-múlt az idő, aztán 1943. augusztus 13-án besorozták katonának. Akkor kijelen­tették, hogy a kuffert készítsük el, mert októberben behívnak. Úgy is történt. Az 1924-25-ben születettek, vagyis mi estünk áldozatul. 1943. október 13-án lehívattak Sepsiszentgyörgyre. Az Őrkőn volt egy ba­rakktábor. Kézdiszentlélekről, Kézdikővár­­ról, Torjáról, Kézdiszárazpatakról, Kiská­­szonból, Kurtapatakról, Kézdialmásról és Lemhényből jöttek a katonalövendők. Ott voltunk 1944 májusáig. Szigorú kiképzést kaptunk. A magyarországi kiképzőtisztek mindent elkövettek velünk. Jómagam a má­sodik század első szakaszához tartoztam. Szakaszparancsnokunk Nagy Lajos őrmes­ter volt. Szerencsénkre egy Kozma nevű vezérőrnagy kiadta parancsba, hogy nem szabad túlhajszolniuk nagyon, mivel fiata­lok vagyunk. Megtiltotta, hogy éjjel zavar­janak, mert úgy kezdték a tisztesek, hogy este kimentek a városba, és amikor éjjel be­jöttek, s olyan kedvük támadt, szöktették fel a bandát. Ojtoztól Nyújtódig 1944 májusában feljöttünk Kézdire, ahol a Sportin bútorgyárba szállásoltak be. Akkor az kaszárnya volt, tele katonasággal. Onnan hazaengedtek két hétre. Aztán vissza kellett menni civilben, és bevittek Ojtozba. Lö­vészárkot ásattak velünk egy hónapig. Júliusban visszahoztak Esztelnekre, ahol vadonatúj ruhát adtak, és felfegyvereztek teljes menetöltözetbe. Felvittek Bereckbe, ahol gyakorlatra jártunk, majd bevittek Sósmezőre. A falu körül el kellett foglal­nunk a lövészárkokat. 1944. augusztus 23-án a románok kapituláltak, és a németek ellen fordultak. Amikor a németek vonultak vissza, a telefonvonalakat mind levagdal­ták, így, akik a határsorompónál álltak őrsé­get, nem tudhatták, mi történik. A németek bosszúból mind lelőtték az ott állomásozó román katonákat. A civil lakosság elmene­kült. A házak üresen álltak Sósmezőn. Mi bementünk ide-oda, de nem nagyon akadt nekünk való holmi. Én egy régi imádságos könyvet vettem magamhoz, és az elkísért, amíg fogságba kerültem. 1944. augusztus 28-án a németek jöttek ki Dnyest felől. A tankokban már nem volt üzemanyag, egy­mást vontatták. Cseh katonák is jöttek ve­lük, teljesen fegyvertelenül. A németek le­szerelték őket, mert ha egy alkalom is adó­dott, mind szöktek át a szovjetekhez. A né­metek már nem bíztak bennük. Aztán jött a rengeteg ukrán szekér. Bereckbe telepítet­ték le őket. Az ukránok teheneket és kecs­kéket is hoztak magukkal. Olyan éhesek voltak, hogy egy házikenyérért akár egy te­henet is adtak. Aztán vonatra rakták és el­vitték őket. Egyre közelebb dörögtek az ágyúk. A németek pedig vonultak vissza. A nagy ágyúkat négy lóval vontatták. Majd megjelentek a szovjetek. De előbb a parti­zánok bukkantak fel. Elkezdődött a harc. Az első ütközet két napig tartott, de aztán vissza kellett vonulni. Egy hajnalon vagy két kilométert a sáncban másztunk, annyira vezetett a szovjet tüzérség. Ojtozba vonul­tunk vissza. A Mogyorós-tetőn éjszaka megtámadtak a partizánok. Onnan vissza­vonultunk Lemhénybe. Ott tartottuk a front­vonalat. A vasút mellett a töltésen egyik fe­lől a szovjetek, másik felől a magyarok és a németek álltak. 1944. szeptember 8-án, amikor lebombázták Kézdiszentléleket, a nyujtódi templomtoronyból egy német ka­tonai távcsővel néztem végig a pusztítást, és megállapítottam, hogy ahol mi lakunk, a templomon belül épek a házak. Visszavonulás, harc a szovjetekkel Másnap este elindultunk Nyújtódról, és reggel 8 órára értünk Csíkszeredába holtfá­­radtan. Útközben pihenőt nem nagyon tar­tottunk, mert reggelre oda kellett érni. A bálványosi szanatóriumnál akkor még rossz volt az út, a németek nagy nehezen tudták kivontatni a sok ágyút. Amikor beértünk Csíkszereda végébe, kaptunk egy repülőtá­madást, alig volt időnk födél alá mene­külni. Csíkszeredában sem volt megállá­sunk. Kimentünk a Hargita oldalába egy völgyben levő erdőbe. Ki hová leült, ott el is aludt, annyira ki voltunk merülve. Estére kimentünk a Hargita tetejére. Ott is ránk lö­völdöztek a partizánok. A németek voltak mindenütt az utolsó kivonulók. Ők robban­tották fel a jelentősebb hidakat, vasutakat. Dél felé minden szál sín közepére rá volt kötve a robbanóanyag. Amikor egy jó dara­bon el volt aknásítva, meggyújtották a zsi­nórt, ami minden szál sínt elszakított közé­pen. Vonultunk vissza. Szászrégen közelé­ben, Sóakna község felett kimentünk az er­dőbe, ahol fel kellett vennünk a harcot a szovjetekkel. Egy hétig voltunk a hegyek­ben. Mivel mindennap esett az eső, nagy köd ült. Egy rajt (tíz katonát) kiküldtek fel­derítőbe. A szovjetek egy magasabb hegy­tetőn voltak beásva. Mi elmentünk az orosz állásig, mert olyan nagy köd volt, hogy alig lehetett két méterre ellátni. Visszatértünk, és jelentettük a rajparancsnoknak, hogy mi a helyzet. Az alezredes visszaküldött azzal a paranccsal, hogy ki kell menni a szovjet állásokig, és kézigránátot kell dobni felé­jük. Visszamentünk, és jól meghajigáltuk őket, aztán oldalra feküdve gurultunk le az oldalon, a szovjetek pedig lőttek, mint a zá­poreső. Másnap a németek gépágyúkkal ad­dig lőtték azt a helyet, hogy azt gondoltuk, kő kövön nem marad. Azokban a napokban az egyik század vonult fel a völgyön, hogy a szovjeteket ol­dalba támadják. A szovjetek rakétát lőttek be a völgybe. A magyar megfigyelő ezt úgy értelmezte, hogy a magyarok kérnek oda aknatüzet. Nyolc aknavető olyan sorozatot lőtt ki arra a helyre, a saját századunkat úgy szétverte, hogy aki életben maradt, azt is pokrócban hozták vissza. Ilyen is történt. Attól kezdve aztán nem is volt nyugtunk. A szovjetek mindig támadtak. Fenn, a hegyen egy lejtős tisztás jobb ol­dala bokros volt. Ott is magyarok voltak. Mi bal oldalon az erdőben tartózkodtunk. A mieink egyik délután ellentámadást szer­veztek. A századosunk kiment a tisztásra, és jelt adott, hogy a jobb szárny húzódjon elő­re. A szovjetek fent voltak egy magasabb hegyen, ahonnan mindent meg tudtak fi­gyelni. A századost egy tizenkettes aknával úgy eltalálták, hogy amikor a porfelhő fel­szállt, sem őt, sem a darabjait nem láttuk, pedig nem voltunk messze tőle. A százados nevét nem tudom, de azt igen, hogy jól megtermett, derék szál ember volt. Aztán minket is megverettek aknával, olyan is volt, aki akkora légnyomást kapott, hogy nem tudott megszólalni, csak futkosott kör­be összevissza. Míg fent voltunk a hegyen, mindennap esett az eső. Vizet csak a faleve­lekről szopogattunk. Bőrig áztunk. Ketten az erdő szélén tüzet raktak, hogy száradjanak. Az oroszok meglát­ták a füstöt, és odalőttek aknával. Az egyik bajtársamat úgy elkapta a szi­lánk, hogy a szájából mindkét fogsorát kivitte. Én egy nagy fa tövében feküd­tem, és hallottam, hogy süvít a löve­dék. A nagy fa tetejét érintette, és tő­lem húsz méterre becsapódott. Hatan megsebesültek, jómagam légnyomást kaptam. Míg vonultunk vissza, vagy háromszor is keresztülestem a feje­men. Zúgott a fejem még egy darabig, s dadogtam is. Aknaszílánk a csípőben Vonultunk le a hegyről. Az aljban, a patakmarton leültünk a gyepre. Kérdeztem a lemhényi barátomtól, van-e kis kenyere - mire egy nagy robbanást hallottunk. Az akna tőlünk négy-öt méterre csapódott be. Le­kaptuk a fejünket, de éreztem, hogy a hátamat megütötte valami. Megkértem a kollégámat, nézze meg, van-e valami nyom a hátamon. Megnézte, s azt mondta, nem látszik semmi. Kis idő múlva éreztem, hogy az oldalam melegedik. Folyt a vérem, akna­szilánkot kaptam a csípőmbe. Közben be­­alkonyodott. Beértünk Sósakna faluba. Bementem az orvoshoz, hogy kösse be a se­bemet. Kézdivásárhelyi orvos, idős Bertalan doktor megvizsgált, egy csipesszel kivette a szilánkot, és azt mondta: fiam, tedd el em­lékbe. Egy négyszögű szilánkdarab volt, mindenfelé két centiméter. Bekötözött, és azt mondta, ezzel a sebbel nem tudlak kór­házba küldeni, vissza kell menned a vonal­ba. Mondtam neki, doktor úr, melyiket fog­jam, a nadrágomat vagy a puskát? Azt felel­te, ez őt nem érdekli. Aznap este teljes vissza­vonulást rendeltek el. Bethlenhez értünk. Az egész állomás össze volt bombázva. Égtek a vagonok. A puskám és a derékszí­jam a nyakamban lógott. Kellett fognom a nadrágomat, mert éppen csípő tájt, a nad­rágkötésben volt a sebem. Reggel megér­keztünk egy faluba. Az imecsfalvi Kicsid Béla volt akkor a parancsnokom hadnagyi rangban. Jelentettem neki, hogy megsebe­sültem. Elküldött az utánpótlásszekerek­hez, hátha ott kerül vaj egy egészségügyi, aki bekötöz. De bizony nem került. Maga­mat kellett kötöznöm. A sebem elgennyese­dett. Gyógyszer nem volt, csak sima fásli. (folytatjuk) Szigorú kiképzés az Örkőnél

Next