Háromszék, 2020. május (32. évfolyam, 8979-8999. szám)

2020-05-04 / 8980. szám

aromsze 2020. MÁJUS 4., HÉTFŐ Elhunyt Darvas László Szomorú évad volt a hetvenegyedik a Tamási Áron Színház törté­netében, nemcsak azért, mert a új koronavírus-járvány az utóbbi hónapokban megbénította az intézményt, hanem azért is, mert Veress László és Nagy Alfréd után immár harmadik színészük tá­vozik az élők sorából - áll a teátrum tegnap esti közleményében. Ezúttal Darvas Lászlótól búcsúzik a társulat. Darvas László nyugdíjas szí­nészként az utóbbi években nem volt aktív tagja a Tamási Áron Színháznak, a város mű­velődési életében sem vállalt fontosabb szerepeket, kíván­csiságtól fűtött szürke emi­nenciásként azonban jelen volt minden fontosabb kultu­rális eseményen - könyvbe­mutatókon, kiállításokon -, és természetesen a színházi elő­adásokról sem hiányozhatott. Mindenről pontos véleménye volt, de keveset beszélt, inkább szerényen a háttérben maradt. Szülei vándorszínészek vol­tak, édesapja, Darvas Dezső alapító tagja volt a sepsiszent­györgyi színház társulatának. A vándorszínészet utolsó esz­tendeinek egyikében, 1941- ben született, és azt tartja róla a d­ráma, hogy egy turné idején, Ge­­lence mellett látta meg a napvi­lágot. Már gyermekként mélyen beleivódott a színház és általá­ban a művészet szeretete, szinte magától értetődő volt, hogy ő is a színészi pályát választja. 1963- ban végzett a marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművé­szeti Intézetben, utána azonnal a sepsiszentgyörgyi színházhoz szerződött, ahol nyugdíjazásáig mintegy 120 előadásban játszott. Erős alkata, biztos fellépése főként drámai hősök megele­­venítésére predesztinálta, de a humorban is otthon érezte magát, komikus szerepei is emlékezetesek. Volt King Kong A középcsatár hajnalban hal meg című előadásban, Benvo­­lio a Rómeó és Júliában, Herak­­léssz a Prométheuszban, Gray a Parancsra tettem-ben, Fred Lowndess az Imádok férjhez menni-ben, Cuki úr a Komámasz­­szony, hol a stukker-ben, Charley a Charley nénjében, Nuczuj a Wesselényiben, Jóska a Tűzszer­­számban, Őrült a Megbombáz­tuk New Havent-ben, Bill Tower A gyufaárus kislány-ban, Perrin a Csillag a máglyán-ban, Ezred­­dobos a Wgyzedében, Anderson Az ördög cimborájában, Öreg Nagy a Tanítónőben, Kreón az Antigoné­ban, Gellért a Boldog nyárfalevélben, Maximus patrí­cius a Kegyencben, Papillon úr a Rinocéroszokban, Rott Kristóf a Hit és szülőföldben, Kapitány a Piros bugyellárisban, Lázár a Vi­téz lélekben, Csórja Ádám az Ős­vigasztalásban, Raposa Bodgán A szabin nők elrablásában... A rendezők közül többször dolgo­zott Tompa Miklóssal, Bán Ernő­vel, Czompók Mihállyal, Dukász Annával, Völgyesi Andrással, Seprődi Kiss Attilával, László Károllyal, Balogh Andrással, Ko­vács Leventével, Szőke István­nal, Bocsárdi Lászlóval, Barabás Olgával, Kövesdi Istvánnal, Ár­kosi Árpáddal... Meghívottként más erdélyi színházaknál, Gyer­­gyószentmiklóson, Kézdivásár­­helyen is vállalt szerepeket, fil­mekben is játszott. Darvas László a kezdetektől végigkísérte a sepsiszentgyör­gyi színház történetét, de ritkán mesélt élményeiről. Pedig bár­miről nyilatkozott, mindig fon­tos dolgokra mutatott rá. Nem véletlen, hogy a sepsiszentgyör­gyi színház fennállásának 50. évfordulója alkalmából készült dokumentumfilmben Seprődi Kiss Attila rendező nagyrészt az ő szemén keresztül láttatja a színház történetét. Többet is mesélhetett volna, de kéretlenül soha nem fecsegett, és csak né­hány kiváltságos kollégát enge­dett közel magához. Egy idő óta hiányzott a sep­siszentgyörgyi kulturális ese­ményekről, betegsége miatt nem tudott kijárni a lakásból. Fizikai állapota lassan lelkileg is megvi­selte. Hosszú betegsége végén úgy távozott, ahogy élt és dolgozott: csendesen, diszkréten, alázattal. Emlékét megőrizzük, nyu­godjon békében. Minden csomagot eljuttat az önkormányzat­ ­» NAGYD.ISTVÁN »Antal Árpád szerint a legjelentősebb gond abból adódott, hogy a különbö­ző lakószövetségek más-más módszert választottak a masz­kokat és kézfertőtlenítő szert is tartalmazó csomagoknak szét­osztására. Voltak olyanok, ame­lyeknek képviselői egyenként felkeresték a lakásokat és sze­mélyesen adták át a csomagokat, más társulásoknál odahívták a lakókat, ahol a közköltséget szokás fizetni. Utóbbi megoldás kapcsán kapott olyan visszajel­zést, mely szerint kisebb tömeg gyűlt össze, torlódás alakult ki. Azonnal jelezték a lakószövetsé­geknek, hogy az önkormányzat elvárása a csomagok személye­sen történő szétosztása, nem sze­retnék ugyanis, hogy miközben jót akarnak, rossz vége legyen, az embereknek sorban kelljen állniuk, hiszen esetleg megfer­tőzhetnék egymást. Előfordult olyan is, hogy a lakótársulás kép­viselője a postaládákban próbál­ta elhelyezni a borítékokat, ami nem a legbiztonságosabb meg­oldás, elkallódhatnak, elvihe­tik mások, mint azok, akiknek szánták. Az elöljáró felháborodásá­nak is hangot adott, rámutatva: rendkívül kellemetlen számuk­ra is, hogy egyesek komolyta­lansága, hanyagsága, kényel­messége miatt abba a helyzetbe kerülhetnek, hogy a csomagok nem jutnak el az összes címzett­hez. A lakóknak azt javasolta, amennyiben ilyen helyzettel szembesülnek, a legközelebbi tisztújításkor ne támogassák a lakószövetség vezetőségét. Eze­ket az embereket nem az önkor­mányzat helyezi tisztségbe, ebbe nem tudnak beleszólni, a lakók szavazatán múlik, hogy levált­ják vagy sem a feladatokra alkal­matlanokat. Antal Árpád szerint az ön­­kormányzat egyértelművé tet­te az elvárásait a kiosztással kapcsolatosan, munkatársaik összeállították a csomagokat, a magánházakba eljuttatták már több mint egy hete. Itt is volt pár visszajelzés, hogy egyes háztar­tások kimaradtak, ezeket a múlt héten felkeresték, és átadták a borítékokat. Azóta olyan panasz nem jutott el hozzá, hogy valaki nem kapta volna meg a csoma­got, aki magánházban lakik. A polgármester hangsúlyozta, amennyiben még mindig van­nak olyanok, akik kimaradtak, és panasz érkezik ennek kap­csán, korrigálják a kihagyáso­kat, mert a cél, hogy mindenki­hez eljussanak ezek az eszközök. Mint ismert, a városveze­tés több intézkedést is hozott a koronavírus-járvány terjedé­sének visszaszorítása érdeké­ben, több mint húszezer, vé­dőfelszereléseket, tájékoztató anyagokat, valamint kilépési űrlapokat tartalmazó csomagot osztanak szét a lakosságnak. Emellett a város összes lakó­­negyedi lépcsőházának fertőt­lenítését megoldották egy szak­­vállalat révén. Ennek kapcsán is volt pár panasz - kimaradt helyszínek, felületes munka -, de ezeket a múlt héten a cég visz­­szahívásával rendezték. KÖZÉLET Lélekből születő virágcsokor Figyelek a csendre. Jelre várok. Lélekmoccanásra. Meghalt egy komédiás. A város csendes. A színház kong az ürességtől. A komédiás ott szolgált több mint fél évszázadot. Temetésére nem mehetek, virágot nem vihetek. 1963-tól, mióta a főiskoláról hozzánk szerződött, a legel­dugottabb települések többnyire fűtetlen művelődési házainak tenyérnyi színpadai is perzselő dobogók voltak számára. A mezítlábas gyermekkorból éppen csak felcseperedett, gyakran vállon veregetett színházban való szolgálat számára kihívás volt a javából. Vállalta. A felnőttkorba ért társulattal együtt nőtt fel az egyre jelentősebb feladatok megoldásáig, amikor igazán felfigyelt rá a közönség. A megérdemelt sikert alázattal kezelte. Ez az alázat kitartott nyugdíjaskoráig. Mint cseppben a tenger, fénylik fel lassan előttem kollégám arca, akinek egy lélekből születő, soha el nem hervadó virág­csokrot szeretnék átadni búcsúzóul. Megszólal a telefon. Nagy B. Sándor jelentkezik. Hosszan sorolja a szerepeit, érdeklődik, hogy mit lehetne kiemelni. Lépésről lépésre sejlik fel előttünk egy színes komédiás élet, mi­közben megszületik bennem a felismerés: művész volt a javából. Az újságíró hangja is tiszteletről tanúskodik. Ez a hang az első szál virág abban a láthatatlan csokorban. Szól a telefon. Hatéves volt Zsuzsa, a nagyobbik lányom, amikor első mondatát kimondta a színpadon. Az első part­nere Darvas Laci volt, aki néhány évvel később egy Ander­­sen-mesében az édesapját játszotta. Ő így emlékezik: Egyszer Darvas Laci kijött a színpadról, belépett az öltözőbe, és csak ennyit mondott: „A taps a levegőben volt. Ott is maradt...” Laci színész házaspár gyermeke volt, egy székelyföldi ven­dégjáték idején született Gelencén. Gyakran kérdeztem tőle: van-e legalább egy márványtábla a gelencei művelődési ház falán?„Van-van - mondta a tőle megszokott iróniával -, csak éppen egy villanyóra van rajta...” A második szál virággal a humorára emlékezem, mely nem olcsó bohóckodás volt, hanem bölcs irónia. A konyhából bekiált a fiam: „Én Laci bácsit nemcsak szín­padról ismerem, hanem a ringből is. Bokszbíró volt, emlékszel?” Mennyi mindent elfelejtettünk róla. A film is felfedezte, két olyan román alkotásban is láttam, melyben az ő szuggesztív jelenléte adta a pillanat savát-borsát. Díszletet és jelmezt is tervezett jó ízléssel egy olyan előadásnak, amelynek a főszerepét is ő ját­szotta a bíborszínű virágnak. Édesapjától örökölte a faragást szenvedélyt és tehetséget, amelyből remekbe szabott képmások születtek a keze nyomán. A magyar költészet fába vésett arc­­képcsarnoka. Milyen szép lenne egy Darvas apa-fia kiállítás az előcsarnokban egy színházi világnapon. A harmadik szál virág legyen a sokoldalú tehetsége ellenére is javalkodás nélkül élő, művészé." Egykori pályatársunk, Gazda Zoli gondban van - derült ki a következő telefonhívásnál. „Egy könyvekből álló kis csomagot raktunk össze Kálmánnal (Debreczi), hogy műtét utáni hely­­hezkötöttségében érezhesse: a kollégák gondolnak rá. Most mit csináljunk a könyvekkel?” Ez a gond is megér egy szál virágot. Kati lányom Udvarhelyről telefonált. Két alkalommal is játszott Lacival, Balogh András, majd Schlanger András ren­dezésében. „Kicsi koromban mindig úgy képzeltem - mondja a telefonba -, mint egy nagy, bölcs, erős tölgyfát, amely mellett biztonságban érzi magát az ember.” Újabb virágszál. A Fizikusokban mi, nyugdíjasok nyomozókat alakítottunk. A feladatunk jelentéktelen volt, bárki eljátszhatta volna. Darvas­sal jelenésre vártunk az öltözőben. Sok mindenről beszélget­tünk, életről, hivatásról, még a halálról is. Elmesélte, hogy szen­vedélyes hegymászó. „Amikor felérek a csúcsra, elmondok egy miatyánkot” - mondta. Az ügyelő színpadra szólított, felálltunk. Szent pillanat ez a színházban. Álltunk egymással szemben, zavarban voltunk, hogy mit is mondhatnánk egymásnak. Sikert nem kívánhattunk... Váratlanul átöleltük egymást. Azt hiszem, akkor lettünk barátok. Ahogy a színpad felé mentünk, lopva megnéztem, vajon megvan-e a kellékem. Mosolyogva megje­gyezte: „Vigyázz, mert az előadás nem rólunk szól!” A fiatal kollégák felszabadultan játszottak a színpadon, mint a gyermekek új labdájukkal. Egymásra néztünk, és valószínűleg ugyanarra gondoltunk: nekünk most csak rongylabda jutott. A tekintetéből azonban ezt olvastam ki, de ugyanazzal a hittel kell játszanunk, mert egy csapat vagyunk. A merészen kísérletező Figura Stúdiósokkal való közös sors vállalása kockázatos vállalkozás volt a hagyományos színjátszáson felnőtt sepsiszentgyörgyi kőszínháznak. Egyik legnagyobb próbatétele ennek a kockázatnak a Vízityúk című előadásban való részvétel volt, amikor mindent el kellett felej­tenünk, amit addig csináltunk. Nehezen hittük el, hogy túléljük. Nagyot néztünk, amikor egy magyarországi megmérettetésen a legfőbb színházi szakember nyilvánosan kijelentette: „Gra­tulálok, gyerekek, ugyanazt csináltátok, amit a figurások!” Ennek a színháztörténeti pillanatnak az egyik főhőse Darvas Laci volt, aki jó ösztönével nagyszerűen ráérzett a figurásokkal való közös játék ízére. Mintha ebben az abszurd történetben is felsejlő humorban teljesedett volna ki ez a küzdelmes, állapodó szolgálatban lévő komédiás sors, melynek aranyfedezete az alázat volt. Az az alázat, mely elegendő volt ahhoz, hogy egy rongylabdával a zsebében is beálljon társai közé... LÁSZLÓ KÁROLY

Next