Háromszék, 2021. március (33. évfolyam, 9190-9212. szám)
2021-03-26 / 9209. szám
NYILTTER AZ UTCA HANCJA GYÖRGY ÁRON, Sepsiszentgyörgy. Azt ígérte nekünk minden párt a választások előtt, hogy négy évig bőgni fogunk a jóléttől. Már most elbúsuljuk magunkat, amikor a kis kosárral élelmiszert vásárolni indulunk, mert a román lej erősen gyengül, s ezt főként az idősebbek érzik, tapasztalják. Leginkább az a bosszantó ebben, hogy Románia a gazdag országok közé tartozik, ha az adottságait tekintjük - csak nem jól sáfárkodnak a hatalmon levők, úgy jó száz éve. Nekünk, magyaroknak pedig ráadás okunk is van a bánatra, félelemre, hiszen ismét bekerült egy szélsőséges párt a parlamentbe, és a többiek sem mennek a szomszédba egy kis nacionalizmusért, az államfőtől kezdve. Fejétől büdösödik a hal, és ez nem üres beszéd, érezzük is! ANTAL BÉLA, Uzon. 1967. február 27-én vagy 28-án volt egy nagy jégmenés Uzonban, egy 400 méteres jégtorlasz a Feketeügyön, ami azzal fenyegetett, hogy elviszi a hidat (már megtörtént egyszer 1932-ben, édesapám mesélte) és elönti a falut is. A Puszta utcán már nem lehetett járni, az egyik ház küszöbét nyaldosta a víz. Félreverték a harangot, megfújták a tűzoltókürtöt, a tűzoltók hosszú rudakkal, kankókkal piszkálták a jeget, de senki nem mert rámenni, csak én. A népek kint álltak a hídon és ordítottak, hogy jöjjek vissza, ott voltak a falu és a megye vezetői is, aztán látták, hogy nincs bajom, és jöttek mások is. Vagy 10-15 percig piszkáltuk a jeget, mire megindult, alig tudtunk kiszökdösni a partra, de megmenekült a híd és a falu is. Keményebb telek voltak akkoriban! B. K., Sepsiszentgyörgy. Sokunk vágya vált valóra, amikor nemrég a megyeszékhely polgármesteri hivatala nekifogott a Domb és a Vasile Goldiș utca találkozásánál lévő terület rendezésének. Az autóbusz-megálló és környéke sok éven át elhanyagolt területnek számított, a zöldövezetben főként autók parkoltak, s amolyan kutyafuttatónak is használták a helyet a környékbeli gazdik. Most végre térkő, padok, árnyékolók kerültek ide, a járművek számára utat és számos parkolóhelyet hoztak létre. Ennek nyomán került át a taxiállomás is a Domb utca sarkáról a Vasile Goldiș utcai autóbuszmegálló, pontosabban a 24-es tömbház szomszédságába. A taxisoknak fenntartott helyek és a tömbház között egy keskeny járda és egy sáv, némi rendezésre váró földterület maradt szabadon. Utóbbi látványa igencsak rontja az amúgy tetszetős összképet, hiszen bármikor elhaladok mellette, mindig a találomra elhajigált cigarettacsikkek sokasága fogad a taxis parkoló teljes hosszában. Mivel ablak nem néz a szóban forgó területre, nehezemre esik azt gondolni, hogy a tömbházban lakók dobálják lefelé az elhamvadt cigaretták végeit. Szégyen, hogy egyeseknek semmi sem szent, s könnyebb találomra eldobálni a szemetet, mint elsétálni a legközelebbi kukáig. PINO OTTONELLO, Sepsiszentgyörgy. A Gáli Lajos utca állapota egyszerűen szégyenletes. A polgármestert mi fizetjük, az ő utcája tökéletesen aszfaltozott, mi pedig kénytelenek vagyunk porban és sárban élni. Az oldalt szerkesztette: Demeter J. Ildikó 2021. MÁRCIUS 26., PÉNTEK Háromszék 7 MAI LEVELÜNK Repeta, a régi recept szerint Ismét megértük, megéltük - hála Istennek - március 15-ét, a magyar nemzet és a szabadság ünnepét. 173 éve, hogy a türelem elfogyott az osztrák császári monarchia elnyomásával szemben. Az ifjúság Pesten lángra lobbantotta a szabadság tüzét, ami kigyúlt ezen a vidéken is, s az erdélyi székely-magyarok is bekapcsolódtak a forradalomba és a szabadságharcba. Gábor Áron, Turóczi Mózes, Szacsvai János és sokan mások felgyűrték az ingük ujját és építkezni kezdtek. A falunkbeli Berde Mózsa a székelység politikai vezetője lett, és szervezte, intézte, vezette a nagy építkezést. 1848. március 15-ét és az 1849. augusztus 13-ig tartó küzdelmet a magyar nemzet és benne a székelység nem feledheti, habár a trianoni diktátum, 1920 után - a „kicsi magyar világot” (az 1940-44 közötti időszakot) leszámítva - évtizedekig nem volt lehetséges, sőt, tilos volt megünnepelni. Aztán jött a sorsfordító 1989-es változás, és a kelet-európai népek is a demokrácia útjára léphettek. Az 1990-es évtől kezdve minden évben megemlékeztünk a szabadságharcról - eleinte visszafogottan, de hovatovább egyre nagyobb és nagyobb lelkesedéssel ünnepeltünk. De amikor az osztrák elnyomókat imitáló újkori államhatalom reszkető bábjai látták, hogy ez milyen büszkeség és öröm forrása számunkra, megirigyelték. Szúrni kezdték a szemüket a rendezvények, kezdték fékezni, próbálták megakadályozni. Ellenfelvonulásokat szerveztek, szirénáztak, román trikolórokat tűztek ki tömegesen. Ami igazán felbőszítette őket, az a települések piros-fehér-zöld díszbe való öltöztetése. Sepsiszentgyörgyön már évek óta riogatnak és súlyos összegekkel büntetik a polgármestert azért, mert engedélyezi a magyar nemzeti zászlók kitűzését az utcákon, tereken, parkokban, mintha nem lenne több, fontosabb, sürgősebb dolog a zászlók megszámlálásánál. Ez aztán a szocialista munkamegosztás! Vagy inkább szégyen és gyalázat... Most már sorozatban kapja meg minden március 15-e után Antal Árpád polgármester a pénzbüntetést, lehet, hogy tudja is, mire kel fel március 16- án. De ezzel nem csak őt bünteti a hatalom, hanem az egész magyar nemzetet, minden évben ismételten, csuklóból, mintha csak egy újabb adagot kérnének a vendéglőben vagy ráadást a színházban. Örvendek, hogy elindult a gyűjtés a bírság kifizetésére, és az egyletes hozzájárulásainkkal megmutathatjuk, hogy mi is a magyar nemzet részei vagyunk, nem csupán a sepsiszentgyörgyi polgármester. Jézus azt mondta a tanítványainak, hogy ha arcul ütnek az egyik felől, tartsd oda a másikat is. Kissé profán módon ezt úgy értelmezem, hogy ne fuss el az ellenség elől - eljön egyszer az igazság napja, amikor megbánja tettét és bocsánatot kér... N.KÁNYÁDI MIHÁLY, Szentivánlaborfalva ALBERT LEVENTE FELVÉTELE Találkozásom a rettegett kórral Egy éve tart rettegésben a vírus. Én csak a szakvéleményekre hagyatkoztam, és hittem a nagy veszélyében, nagyon vigyáztam és a környezetemet is óvtam. Reméltem, hogy a nagy körültekintésem és elővigyázatosságom elég lesz a védőoltásig. Aztán döbbenetemre, a védőoltás hatására várva csak megtalált a vírus! Hihetetlennek tűnt, hogy egy kis torokfájást követően, két nap után már óriási légzési gondokat okozott. Ahogy a szakirodalom leírja, gyorsan jut a tüdőbe, ha megfelelő közeget talál. Szerencsémre időben jelentkeztem a megyei kórházban. Reméltem és megbizonyosodtam, hogy kitűnően végzik a hihetetlenül nehéz munkájukat. Már a mentőben szakszerű, gyors állapotfelmérést végeztek, amit a kórház udvarán felállított szakrendelőben folytattak. Szakszerű kezdeti kezelést kaptam, aztán irány a fertőzőosztály. Nehéz napok voltak, de nemcsak a betegeknek, hanem a kórház egész személyzetének, minden beosztásban. A betegek gyógyítása, ápolása folyamatosan űrhajós öltözetben történik. A beteg csak a személyzet kezében tartott eszközökről sejti, hogy infúzió, állapotfelmérés, nehéz betegek forgatása, étkeztetése vagy fertőtlenítés következik. Magyarul, románul kedves, biztató szavakat hallottunk. Az orvosi csapat napi alapos állapotfelmérése, az egyénre szabott kezelések, ezek kiegészítése az állapot függvényében biztosíték a gyógyulásra, még a nagyon súlyos esetekben is. Nagyon fontos, hogy - ha már elkaptuk a vírust - gyorsan forduljunk a szakemberekhez. Sajnos, sokan még mindig nagyon későn, a tüdő teljes érintettségével érkeznek a kórházba, egyre többen a fiatalabb korosztályból is. Többet szenvednek, és a szakszerű kezelés ellenére nagyon nehezen gyógyulnak, habár Nagy Réka főorvos és „űrhajós” csapata nagyon nehéz, sokszor emberfeletti, szakszerű munkát végez a betegek gyógyulásáért. Tanulságként közlöm saját esetemet. Életveszélyes ez a vírus! Aki még nem kapta el, az nagyon vigyázzon, és gyorsan vállalja be a védőoltást. Aki pedig a védőoltás előtt találkozik a vírussal, az ne vegye félvállról. Az egészségügyi személyzetnek csak azt tudom kívánni, hogy legyen erejük és egészségük, hogy bírják a sajnos nem enyhülő, nem csökkenő harcot a betegek gyógyulásáért. ÚJFALVI ISTVÁN, Sepsiszentgyörgy Esetem a koronavírussal Világszerte dúl a vakcinaháború, közben emberek milliói fertőződnek meg naponta. Egyéves kitartó védekezés után én is megfertőződtem, annak ellenére, hogy szigorúan betartottam minden egészségügyi rendelkezést, maszk nélkül soha ki nem mentem a lakásból. Éltem a friss nyugdíjasok hétköznapi életét, közösségbe nem mentem, jártam bevásárolni, az átlagnál több időt töltöttem a természetben, friss levegőn, társbetegségem nincs, nem dohányzom - mégis nagyon rám cuppant valahol a koronavírus, és kétoldali tüdőgyulladást okozott. Családorvosommal mindvégig kapcsolatban voltam, a pozitív teszt után otthoni kezelésben részesültem. Állapotom súlyosbodott, kibírhatatlan köhögési rohamok kínoztak, nagy lázam volt, semmit nem ettem. Nem volt kétséges, hogy kórházba vonulok. Hívtuk a mentőt, és tíz perc múlva vittek. Nagyon gyenge állapotban voltam, analíziseket végeztek, elszállásoltak, és megkezdődött a kórházi kezelés. Az első perctől kezdve biztonságban éreztem magam, minden pillanatban megtapasztaltam, hogy jó kezekben vagyok. A megfelelő kezelésnek köszönhetően lassú javulást észleltem, napról napra javult az állapotom. 12 napot töltöttem kórházban, jó körülmények között, biztonságban és annak reményében, hogy gyógyultan fogok távozni. Szeretném kiemelni, hogy 30 évvel ezelőtt voltam utoljára kórházi kezelésen, nyilván az akkori körülmények és félelmek jöttek elő emlékezetemből. A fertőzőosztály minden egyes ápoló, ellátó, gondozó alkalmazottja, Nagy Réka orvosnő és a többi szakorvos azonban jelesre vizsgázott előttem. Megtapasztaltam, hogy a nagy kórházi rendszerben minden láncszem tudta, mi a dolga, tette mindenki a feladatát maximális odaadással, hozzáértéssel, emberséggel, derűvel. Őszinte elismerésem az osztály minden dolgozójának, akik a 12 órás munkaidőt a szkafanderben végigdolgozzák, és közben mosolyognak, jó és biztató szavakkal erőt adnak a gyógyulásban. Úgy gondoltam, szívesen megosztanám a tapasztalataimat, és arra biztatom azokat, akik soraimat elolvassák, hogy ne a hamis híreknek higgyenek - ha betegek, ne ódzkodjanak igénybe venni a kórházi kezelést. Végül kívánom az osztály minden dolgozójának, hogy legyen erejük kitartani ebben a nehéz helyzetben, amelynek még nem igazán látjuk a végét. PETHŐ IBOLYA gyógyuló beteg