A Hazáért, 1970 (25. évfolyam, 1-52. szám)

1970-01-07 / 1. szám

Megszerzik tizedszerre is. Köves István százados alegységénél mind a hivatásos, mind a sorozott állomány azon munkálkodott, hogy a szocialista versenymozgalomban a korábbi évekhez hasonlóan szerepeljenek. Azon voltak, hogy a BM Határőrség országos parancsnokának és a politikai csoportfőnökének kiképzési tervében rögzítetteket minél eredményesebben végrehajtsák, biztosítsák a jó híradó öszszeköttetést, ezzel is növelve a határőrizet biztonságát. Lelkes munkájuk első gyümölcse az osztályos távírászvizsgán ért be. Többen megszerezték a kiváló és a jó minősítést, majd a versenymozgalom értékelése hozott mindenki számára örömet. A párt- és KISZ-szervezet támogatásával az alegység eleget tett immár kilencedszer a kiváló cím követelményeinek. Ezen belül az egyik szakasz a kiváló, a másik pedig az élenjáró alegység címet érdemelte ki. Büszkék lehetnek az eredményes és egész évben végzett szorgalmas munkájukra. Kiváló alegység címet nyerte el Lóczi József főhadnagy szakasza is, amelyek átadására a magasabb egység parancsnokságán ünnepélyes keretek között került sor. Tóth Imre alezredes, egységparancsnok ismertette az eredményeket, átadta az okleveleket, a zászlókat, majd a párt- és a KISZ-bizottság nevében köszöntötte a büszke címek tulajdonosait. Beszédét így fejezte be: „... kevés alegység büszkélkedhet azzal, hogy kilencszer nyerte el a Kiváló század címet. Reméljük, tizedszerre is sikerülni fog, s ennek, mint bebizonyosodott, a lelkiismeretes, jó munka az alapja.” Ságvári Ferenc őrnagy Köves István százados már kilencedszer veszi át kiváló alegységnek járó zászlót Lóczi József főhadnagy szakasza is kiváló lett (Tóth Lajos határőr felvételei) Emlékét őrzik Gőz Imre határőr 1953-ban halt hősi halált. Kunmadarason, szülőföldjén temették. Az elhunyt idős szülei tsz-nyugdíjasok. Mosolygó János őrnagy, FEP-parancsnok határőrei gyakran meglátogatják őket. Gondozzák fiuk sírját és segítenek a szülőknek, amiben tudnak. A Nagy Októberi Szocialista Forradalom ötvenedik évfordulója alkalmából is járt egy kis határőrküldöttség Kunmadarason. Megkoszorúzták a hősi halott sírját és ellátogattak a szülőkhöz. A beszélgetés során szó esett az öreg házról is és akkor született meg az elhatározás, hogy segítenek a tatarozásban. Pártalapszervezeti és KISZ-fórumon megvitatták a lehetőségeket, a segítség módját és a FEP-parancsnok, valamint az őrsparancsnok egyetértésével, hazánk felszabadulásának 25. évfordulójára felajánlást tettek: rendbehozzák Gőz bácsiék házát. Az elhatározást tettek követték. Felvették a kapcsolatot a kunmadarasi tsz Gőz Imre nevű szocialista brigádjával és közösen, derekas munkával megoldották a Gőz család gondját. Az öreg ház repedezett falait először lebontották és a szabad idejüket hétről hétre feláldozó határőrök karácsonyra újjávarázsolták. Több mint tizenötezer forint értékű társadalmi munkát végeztek. Rászolgáltak az elismerésre, de mint mondják, nem ezért tették, tartoznak ennyivel hősi halottak emlékének. Jakus Pál százados BIZONYÁRA SOKAN EMLÉKEZNEK a két kedves vietnami partizánlányra — Huynh Thi Kienre és Nguyen Thi Nhan-ra —, akik hősként viselkedtek az agresszorok fogságában, és az azoktól elszenvedett testilelki sebekből hazánkban gyógyultak fel Most visszatértek övéikhez. Bizonyára sokan és sokáig fognak emlékezni rájuk, akárcsak ők miránk. Elutazásuk előtt az V. kerületi Böjti Imre Ifjú Gárda-század búcsúestén látta vendégül őket. HAZÁÉRT 3 Az új esztendő első napjai Havas, kemény idővel fejeződött be az óév és kezdődött az új utakon, csapásokon, de még a városokban is birkózni kell a zord téllel. Így aztán erre a néhány hétre is igaz, hogy semmit sem csinálunk másként az új esztendőben, mint azelőtt és mégis mindent másként csinálunk egy kicsit. Járőrök portyáznak a havas tájon, újból és újból utat törnek ott, ahol tegnap meg tegnapelőtt már volt, karhatalmisták őrzik az objektumokat, a századoknál folyik a kiképzés, az irodákban pedig az értékelő munka és a tervező tevékenység. Mégis mindent másként csinálunk, mondjuk, és ezen érdemes eltűnődni most, amikor új évet és évtizedet írunk, napokra, hetekre váltogatjuk az 1970- es esztendőket. Nem kezdett új életet senki, sem az egyén, sem a kis közösség, de még a nagy, az ország sem; egycsapásra nem lehet új életet kezdeni a szó szoros értelmében. És túlnyomó többségünk nevében szögezhetjük le, hogy mi nem is akarunk. Mert tudjuk tapasztalatból, hogy amit tettünk, csináltunk, az jó volt, legfeljebb nem tökéletes, de azt is tudjuk, hogy a tökéletesség felé közeledni apró változások sorozata, nehéz, türelmet igénylő harcokban született változásoké. Nem olyanok ezek a változások, hogy egyetlen hét tükrében megragadhatók volnának, és éppen azért is kapunk az alkalmon most mindnyájan, hogy ha néhány szóval is, de egy egész évtized tükrében nézzük utunkat — és éppen ezért jó, hogy nemsokára negyedszázad vonatkozásában tehetjük ugyanezt. S a szokástól eltérően mi most az egyes ember meg az egyes katona életében, mindennapi munkájában tapasztalható fejlődéssel kezdenénk — és nem az ország tíz esztendejével. Milyen volt a határőr meg a karhatalmista élete tíz esztendeje, és milyen most? Van-e különbség? Tartalmában persze ugyanaz volt: őrizni, védeni a határt, szocializmust építő népünk biztonságát. De egyébként? Még 1962 januárjában is, havas, kemény szolgálat után, a vaskályha melegénél összeültünk és olyasmi dolgokról álmodoztunk, mint a távoli jövőben megvalósulókról, ami most valóság. Egyik társunk azt mondta, hogy meglátjátok, utódainknak majd kevesebb gyaloglás, kisebb fizikai megterhelés jut osztályrészül, de sokkal bonyolultabb munka. És mi kinevettük, mert el sem tudtuk képzelni, hogyan is lehetne őrizni a határt másként, mint ahogy mi tettük akkor. S ha most ugyanazok a fiúk visszatérhetnének az őrsre, mint ahogy néhányan visszatérhetünk, csodálkoznának a duruzsoló olajkályhák, a barátságos KISZ-klub és a szinte üzemszerű határőrizet láttán, s hogy előfordul: gépkocsi viszi szolgálati helyükre, riadókor meg majdnem mindig, a járőröket. És csodálkoznának a régi gyakorlatokat végigcsinált karhatalmisták is a mostani gyakorlatokon. Pedig most csak a technikai eszközökről, ellátásról meg ilyesmiről esett szó, de van ennél jelentősebb is. Fegyveres testületeink, s közöttük a határőrség és karhatalom, gyarapodtak politikai és szakmai tapasztalatokban, más, eredményesebb a nevelőmunka, más, hatékonyabb a párt- és KISZ-szervezetek tevékenysége. Mert tíz esztendeje sokfelé még azért kellett küszködni, ne pótfoglalkozásokat tartson az ifjúsági szövetség, és ne paranccsal „zavargásszák” a katonákat taggyűlésre. Másként dolgoznak a parancsnokok, a minden szintű törzsek és nem azért, mert öregedtünk, hanem mert műveltebbek, tapasztaltabbak lettünk. Tudjuk, hogy ami tíz éve elég volt, az most nem, és ami most elég, az tíz év múlva nem lesz az. Ugyanazokért a célokért, eszmékért dolgozunk, mint az ország, mint népünk és ugyanannak a politikának, pártunk politikájának értelmében. És ez a politika nem más, mint szüntelen előrelépés, fejlődés. Kezdhetjük az új esztendőt biztos hittel — munkánk, megtett utunk helyességének hitével — az MSZMP Központi Bizottsága decemberi ülése után, amely a politika tükrében vizsgálva a Belügyminisztérium tevékenységét, kimondta, hogy a személyi állományt magas fokú hivatástudat, áldozatkészség és szilárd helytállás jellemzi. A Belügyminisztérium intézkedései az MSZMP politikájának megfelelően a nép érdekeit szolgálják. A párt politikájának megvalósulása, a törvényes rend az, hogy az állam teljes védelmet biztosít törvénytisztelő polgárai számára, az alkotó munkában nélkülözhetetlen biztonságérzetet nyújt minden becsületes magyar állampolgár számára és következetesen felelősségre vonja, bünteti a törvény megszegőit. Mindazzal, amit a magunk területén megtettünk, részesei vagyunk az országos eredményeknek: tudjuk, a hatvanas évtizedben éppúgy nagyon kellett az alkotó munkához szükséges biztonságérzet, mint ahogy nagyon kell a hetvenes évtizedben is, mert óriásiak voltak népünk elvégzendő feladatai és az új feladatok sem kisebbek. Sokan szóltak, felelős vezetők, sokan és sokat írtak és írnak is még arról, mi történt az elmúlt tíz esztendőben és legutóbb 1969-ben, mivel és miben lettünk többek, gazdagabbak. Mindezt megismételni, felsorolni nem sok értelme volna, inkább csak a képet villantanánk fel: városok, városnegyedek, gyáróriások — Százhalombatta, DCM, TVK — épültek, új iparágak létesültek. Jelentősen nőtt a lakosság életszínvonala. A kiskereskedelmi forgalom, amelyben ez jól mérhető, évente nagy ütemben emelkedett, és sokszorosára nőtt a tartós fogyasztási cikkek forgalma is. A televízió tíz esztendeje még ritkaságszámba ment, most városon és falun is a legtöbb lakás, otthon természetes velejárója. Csak közlekedési rendőreink és az országutak ismerői tudnák megmondani, mennyivel több ma a gépkocsi és így tovább. S megint azt kell mondanunk, hogy az anyagi-technikai gyarapodás végül is csak egy része az általános fejlődésnek, végül is csak következmény — hiszen nálunk nem a "Jóléti társadalom", hanem az embert teljes emberi rangjára emelő, szocialista társadalom az elérendő cél. Szilárdult társadalmi rendünk, demokratikusabbá vált, s ha ezt százalékosan mérni lehetne, alighanem a „közéletiség”, a közéleti gondolkozás több tíz százalékos emelkedéséről beszélhetnénk. Mindez előfeltétele és eredménye volt kölcsönhatásában azoknak a feladatoknak, amelyeket az elmúlt évtizedben pártunk VIII. és IX. kongreszszusa határozatai nyomán megoldottunk. Előfeltétele és eredménye volt például az új gazdaságirányítási rendszer bevezetésének, mert ki tagadhatná például, hogy egy ilyesfajta változtatást csak az egész ország demokratikus részvételével lehetett sikerre vinni, és hogy ugyanez a változtatás egyúttal a demokratizmust is erősítette? Márpedig az „új mechanizmust”, ha hatnak is még a régebbi döntések, beidegződések, ha itt-ott találkozni is érdektelenséggel és hibás értelmezéssel, alapvetően sikerrel vezettük be. Új évet, évtizedet kezdtünk, az előző alapján. Mindent úgy csinálunk, mint eddig, és mégsem úgy, egy kicsit jobban, mert jóval több tudással, tapasztalattal. S ha számba vesszük most nem is az egész hetvenes évtized, csak az idei év feladatait, nyilvánvalóvá válik mindannyiunk előtt, hogy szükség is van erre a többletre, a természetes tökéletesedésre. 1970-ben ünnepeljük hazánk felszabadulásának huszonötödik évfordulóját, s méltóképpen kívánjuk köszönteni. Áprilisban lesz a Lenin-centenárium, s ez alkalmat ad arra, hogy eszméinkhez, a marxizmus—leninizmus igazságaihoz, törvényeihez mérjük addigi előrehaladásunkat minden szinten és minden tekintetben. Van mit tennünk, és hisszük is, hogy tenni tudjuk, amit kell. Huszonöt esztendő fejlődése, az elmúlt tíz év eredményei egyaránt feljogosítják népünket, feljogosítanak mindannyiunkat e hitre.