Határőr, 1977 (32. évfolyam, 1-25. szám)
1977-03-11 / 10. szám
DEMÉNY OTTÓ SZŰTS BERNÁT EGYMÁS MELLETT ÁLLUNK A haza ma itt él bennünk. Tetteink energiáiból naponta újraszületve. Birtokon belül állunk... És, mint gyermekünk szép mosolyát, féltjük megvalósult rendünk. Életet becéző kezek fogják fegyvereink. A ma vártain a holnapok őrei állnak. Testvérek, mert a nép jószolgálatában eggyé váltak. Sorakozunk a fegyelem sziklafalánál, hogy köszönthessük az állhatatosság hőseit, kik a mindennapokat védelmezik. Érdemrendjük: Bizalom, amely itt teljesedik ki bennünk. Nincs kimondott szó. Csak a gondolat ver utat, mint a hajnal. Egymás mellett állunk, emberarcélű, szép szigorral... A közművelődésről szóló 1976. évi V. törvény 22. §. 4. bekezdése előírja: „Az intézmények feladata, hogy sajátos eszközeikkel támogassák a közösségi szemléletre, a közéleti részvételre nevelő amatőr művészeti, szakköri és klubtevékenység kibontakoztatását.” Határőregységeinknél ésalegységeinknél a közművelődési tevékenység, a kulturális munka szerves része a mindennapi életnek. Az illetékes parancsnokok és politikai szervek hosszú idő óta nagy gondot fordítanak erre. Mind irányító-segítő hozzájárulással, mind anyagi támogatással sokat tesznek azért, hogy — a vonatkozó párthatározatok és a törvény előírásainak, szellemének megfelelően — alegységeink, a bennük funkcionáló különböző közösségek aktív munkájával betöltsék közművelődési szerepüket is, Így van ez jól, hiszen a közművelődés nem valamiféle különálló feladatkör vagy mozgalom, hanem mindennapi életünk elválaszthatatlan része. Jelen van az alaptevékenységre való felkészüléskor és annak végrehajtásakor, szervesen illeszkedik a határőrélet hétköznapjaihoz, a kollektíva és az egész alegység mindennapi tevékenységéhez, az alegység légköréhez, az ott élő emberek egymás közti viszonyához, a lakossággal való kapcsolathoz stb. Eredményei pedig úgy jelentkeznek az adott közösség életében, ahogy gondot fordítanak rá, ahogy a közművelődés közösségformáló erejét — a legkülönbözőbb területeken és formában — nap mint nap realizálják. A sok közül most ismét csak egy részterületet érintek. Az amatőr művészeti, szakköri és klubtevékenység szintén nagy múltra tekint vissza a határőrségnél. Ékes bizonyítékai ennek — többek között — a rendszeres időközönként megrendezett amatőr művészeti, fotó- és barkácskiállítások. Jó néhányszor volt alkalmam látni ezeket a kiállításokat, hallani az elismerő szavakat — sokszor a bírálók között helyet foglaló hivatásos művészektől, szakemberektől is. Valóban: a festmények, szobrok, faragások, intarziák, fotók jelentős része művészi igényességről és hozzáértésről, tehetségről, alkotó aktivitásról tanúskodott. Katonafiataljaink alkotásvágyának, a művészetek iránti fogékonyságának e szép megnyilvánulásai joggal váltanak ki elismerést. Ha pedig arra gondolok, hogy a központi seregszemlére csak a legjobb alkotások jutnak el, akkor nyilvánvaló igazán: e tevékenység széles alapokon nyugszik, és a személyi állomány időszakos váltása, cserélődése ellenére is tömegbázisa van. Azzal együtt azonban, hogy örömmel szemléljük fiataljaink remek alkotásait, és elismeréssel szólunk e hasznos elfoglaltság jó oldalairól, ünneprontás nélkül mégis fel kell vetni egy gondolatot. Nevezetesen azt, hogy az elkészült munkák között viszonylag kevés a határőrélettel, haladó hagyományainkkal, mindennapi tevékenységünk szépségével, a területi lakossággal való kapcsolattal, annak életével, szokásaival foglalkozó, az említetteket művészi módon kifejező alkotás. A hosszú, türelmes munkával készített intarzia, az élet megkapó pillanatait vagy a természet szépségét művészi eszközökkel szemléltető fotó elismerésre méltó dolog. De elgondolkozhatunk rajta, hogy az A FORRADALMAK ÉS A KÉPZŐMŰVÉSZET A forradalmak a társadalmi változás, a haladás nagy csomópontjai. Természetes, hogy ez a mindent magával ragadó lendület nem hagyja érintetlenül a képzőművészeteket sem: tematikájukban feltétlenül helyet kap a forradalom — előkészítése, megvívása, eredményeinek biztosítása —, de hát úgy is, hogy a képzőművészetek maguk is forradalmasodnak. Az alkotásban egyesített ábrázolásmód és eszmei tartalom természetesen nem közvetlenül felel meg a társadalmi változásoknak. A művészet mindig is a maga eszközeivel és módszerei szerint dolgozott, önálló jelképrendszere van, és hatása áttételes. Ezért előre jelezheti a forradalmat, vele egyidejűleg jelentkezhet s utólag értelmezhet vívmányokat és eseményeket. A szocialista forradalom a tartalmi eltérések mellett abban is különbözik minden előzőleg lezajlott forradalomtól, hogy győzelemre jutása a szocialista fejlődésnek csak a kezdetét jelenti. A többi forradalmak betetőztek egy — a gazdasági életben, a művészetben és másutt — lezajlott, hosszabb-rövidebb folyamatot; a szocialista forradalom csak nyitánya a változásoknak. E nyilvánvaló igazságból következik, hogy az időbeli távolodás nem homályosítja a szocialista forradalom jelentőségét, hanem még jobban kibontakoztatja és részletezi is azt. A művészet tehát ezt a forradalmat nem iktatja ki a témák sorából, hanem inkább fokozatosan bevonja. A többi forradalom elégedett az általa elért állapottal, annak fenntartására törekszik, s így erői eleve konzervatívvá válnak, ami a haladás erőinek — köztük a művészetnek is — támadásait eredményezi. (Értelemszerűen más a helyzet a legújabb kor előtti bukott forradalmakkal. Ezeket — mint például a mi 1848—49-es forradalmunkat és szabadságharcunkat — megőrzi a nép emlékezete, hosszú ideig — néha nosztalgiaforrásként — témái a művészeteknek.) Az 1848-as forradalmat főként az irodalom jelezte előre. Akkoriban csaknem minden magyar képzőművész nyugaton tanult, nem érezte át a forradalom előtti és alatti hangulatot, ezért is kevés a múlt század ezen — nekünk nagy — eseményéről a művészi értékű korabeli alkotás: néhány — túlnyomórészt ismeretlen művésztől származó — metszet és akvarell ábrázol csatajeleneteket a szabadságharc időszakából. A grafika volt az a műfaj, amely — érthetően — a leggyorsabban reagált az eseményekre. Az e korból származó táblaképek többsége portré (melyek persze — más szempontból vett értékeikről most nem szólva — szintén sokat jelentenek, hiszen történelmünk nagyjaihoz visznek közelebb), említésre méltó közülük Barabás Miklós Petőfi- és Orlai Petrich Soma Petőfi-képe. De szólnunk kell a szobrász Ferenczy Istvánról is, aki — külföldről hazatérve — be tudott illeszkedni a polgári forradalom nagy áramlatába s ettől kezdve sajátosan nemzeti szobrokat alkotott. A szabadságharc bukása után véres elnyomás következett, amikor „hallgattak a múzsák”. Ám a nemzetközi helyzet nemsokára lényegesen megváltozott: a polgári fejlődés az európai forradalmak bukása ellenére is kiterjedt az egész világra. A kiegyezés csak felemás megoldást jelentett, de azért hatott a művészetekre is. Az alkotók ekkor még általában a messzi történelembe nyúltak vissza témákért, mert a bukott forradalom — melynek feladatait viszont végre kellett hajtani — csak akkor lett szimbólumok felhasználása nélkül „megengedett” téma, amikor az uralkodó osztályok (elsajátítva és így megszelídítve) azt szalonképessé magyarázták. Ekkor fejlődik nagyot történelmi festészetünk (mely talán a szabadságharc bukása nélkül ennyire soha nem bontakozott volna ki). De a legjobbak mindig megtalálták az utat a forradalomra való emlékezéshez, s Zichy Mihály Petőfit illusztrál, Madarász Viktor pedig Dózsa-kompozíciót készít 1867-ben. Ez idáig a műalkotásokon a legújabb kori forradalom megtestesítője és hordozója — a munkás — alig-atig kapott helyet, ám a századforduló idejére a helyzet megváltozott, mintegy jelezve ezzel is a tényt: az imperializmus kialakulásával a proletárforradalmak kora érkezett el. A XX. század elején a világ forradalommal volt terhes. Ez tükröződött áttételesen a képzőművészeti élet gyors fejlődésében, az izmusok szinte sürgető egymásra következésében. Merész állítás lenne azt mondani, hogy a proletárforradalmakkal egyidejűleg a művészet forradalma is végbement, hiszen a művészetben — jellegéből adódóan — úgyszólván mindig forradalmi állapot van, ezért egyszerre soha nem mehet végbe olyan nagy jelentőségű változás, mint más tekintetben a szocialista forradalom. Ez a művészetekben hosszabb folyamat, hiszen a tudatformák „lomhábbak” a társadalmi léttől. A társadalmi forradalmak közvetlen hatása alól azonban a művészetek sem vonhatták ki magukat. Az osztályharc frontjainak tisztázódásával és egyszerűsödésével elkerülhetetlenné vált az állásfoglalás a művekben, mert művész és közönség előtt mind nyilvánvalóbbá lett a független „művészet” elvének hamissága és tarthatatlansága. A magyar képzőművészeti életben a század elején különféle csoportosulások keletkeztek — a nyolcak, az aktivisták stb. —, melyek mind közelebb jutottak ahhoz, amit ma a művészet elkötelezettségének nevezünk. A Tanácsköztársaság ideje alatt a művészek nagy része — főként a fiatalok — teljes szívvel állt a forradalom ügye mellé. A főként harcokkal eltelt 133 nap persze rövid idő volt monumentális alkotások létrehozásához. De hogy a forradalom és a művészet egymásnak megfelelő kapcsolata menynyire megtermékenyítő hatású, arra példa a Tanácsköztársaság ideje alatti plakátművészet. Olyan sok és színvonalas plakát született, melyek az időkkel dacolva is állják a legszigorúbb kritikát. E „múlékony” műfaj számos alkotása bevonult a művészettörténetbe. Bíró, Berény, Pór plakátjait említjük csak bizonyítékul. S hogy miért éppen a plakátgrafika fejlődött? Mert ez a legmozgékonyabb műfaj, egyaránt hatékonyait tud mozgósítani napi feladatok és távlati célok elérésére. A magyar tanácshatalmat vérbe fojtották, a művészek jelentős része emigrációba kényszerült. Akik a Szovjetunióba kerültek — Mészáros, Uitz stb. —, szabadon alkothattak, s műveikben idézték is a Tanácsköztársaságot. Mások másutt — a lehetőségeket felhasználva — áttételes módon vitték tovább alkotásaikban a Tanácsköztársaság ügyét. A harmincas évek közepén a szocialista művészek egy csoportját — Major Máté, Goldmann György, Nolipa István, Fenyő A. Endre stb. — tömörítette az elvi azonosság. De magányos művészek — például Derkovits — is bekapcsolódtak a forradalmi áramlatba.