Határőr, 1983 (38. évfolyam, 1-26. szám)

1983-04-29 / 17. szám

Propagandisták köszöntése Április 21-én az­­MSZMP Központi Bizottságának székházában ünnepsé­gen emlékeztek meg Lenin születé­sének 113. évfordulójáról. Az ünnep­ségen megjelent Kádár János, az MSZMP Központi Bizottságának első titkára és Óvári Miklós, a Köz­ponti Bizottság titkára. A megemlé­kezést Lakatos Ernő, a Központi Bizottság agitációs és propaganda­­osztályának vezetője nyitotta meg, majd Lakos Sándor, a Központi Bi­zottság tagja, a Pártélet főszerkesz­tője mondott ünnepi beszédet. Az ünnepségen kitüntetéseket adtak át több évtizede kiemelkedően dolgozó propagandistáknak, közöttük a Mun­ka Érdemrend arany fokozata kitün­tetést kapta Báthori Gábor alezredes, a soproni határőrkerület pártbizott­ságának titkára.­­Lenin-plakettet ka­pott Czukor József ezredes, a pa­rancsnokság osztályvezetője és Mező Sándor alezredes, a pécsi határőrke­rület törzsfőnöke. * Lenin születésének évfordulójára emlékezve a propagandistákat kö­szöntötték a BM Határőrség országos parancsnokságán is. Az ünnepségen részt vett Székely János, az MSZMP Központi Bizottsága közigazgatási és adminisztratív osztályának és Rostás László, a Központi Bizottság agitá­­ciós és propagandaosztályának mun­katársa. Az ünnepséget Kun István ezredes, az MSZMP Határőrségi Bizottságá­nak első titkára nyitotta meg, mél­tatta az üznnep jelentőségét, a propa­gandisták áldozatos, nélkülözhetetlen munkájának fontosságát, majd dr. Ábel László vezérőrnagy, politikai csoportfőnök mondott beszédet. Hangsúlyozta, a marxizmus—leni­­nizmus élő tanítás, hatásos eszköz a mai folyamatok lényegének feltárá­sában, a ma érvényes válaszok ke­resésében. Ehhez azonban nélkülöz­hetetlen, hogy mind többen és töb­ben ismerkedjenek meg a forradal­mi elmélettel, hogy ne iskolás lecke­ként, hanem a mindennapi gyakorlat vezérfonalaként tudják alkalmazni azt. Fontos ez a határőrség szolgá­lata során is, hiszen napjainkban különösen bonyolult körülmények között kell megoldani feladatainkat, választ keresnünk és találnunk az új kérdésekre. Mindebben döntő szerep hárul a propagandistákra az alegységeknél és a parancsnokságo­kon egyaránt: eredményes, hatásos munkájukért köszönetet érdemelnek. A beszédet követően Tóth Imre vezérőrnagy, a BM Határőrség or­szágos parancsnoka a belügyminisz­ter, illetve a művelődési miniszter által adományozott kitüntetéseket a Központi Bizottság, valamint az MSZMP Határőrségi Bizottsága által adományozott emlékplaketteket, to­vábbá a 10—15—20 és 25 éve végzett propagandista munkáért okleveleket adott át. Báthori Gábor alezredes átveszi Óvári Miklós elvtárstól a Munka Érdemrend arany fokozatát Ünnepséget tartottak a BM Határőrség parancsnokságán is Tóth Imre vezérőrnagy kitüntetéseket, emlékplaketteket és okleveleket adott át Róth Sándor határőr felvétele A barátság jegyében A felszabadulás 38. évfordulója­­alkalmából Gyula határőrvárosban került sor a magyar—román határ­megbízottak baráti találkozójára. Az eseményen részt vett Diaconu Necu­­lai vezérőrnagy, Tépec Petre ezredes és Nicita Nicolai százados, valamint helyetteseik. A vendégeket a gyulai közúti át­kelőhelyen Heizer György ezredes és Pál János alezredes határmegbízot­tak fogadták. A Délalföldi Erdő- és Fafeldolgozó Gazdaság gyularemetei vadászházában Zsíros István igazga­tó üdvözölte a magyar és román vendégeket és bemutatta a gazdaság helyi fácánnevelő telepét. Az elhangzott köszöntők során Pál János alezredes és Diaconu Neculai vezérőrnagy méltatta a két szomszé­dos nép barátságát, közös harcát a társadalmi haladásért. A román vendégek megtekintették a Gyula város nevezetességeit, majd megismerkedtek a régi és új román városnegyeddel. Az eseményekben gazdag nap a meggyesbodzai Egyetértés Tsz köz­pontjában ért véget, ahol Szabó Ist­ván, a mezőkovácsházi járás párt­­bizottságának első titkára fogadta a vendégeket és tájékoztatást adott a járás agrármozgalmairól, a felszaba­dulás utáni fejlődésről. Itt-tartózko­­dásuk során a román vendégek ellá­togattak Pusztaottlakára, ahol román nemzetiségi dolgozókkal beszélgettek életükről, munkakörülményeikről. F. L. Heizer György ezredes üdvözli a román határőrdelegáció tagjait MUNKÁNK Ünnep lesz, a munka s a nemzetközi munkásosztály ünnepe. Ma reg­gel, amikor munkahelyemre befelé jöttem a Körút és a Népköztársaság útja sarkán, a November -j-e téren hatalmas Skoda daruskocsi torlódtatta meg a forgalmat, gémjét magasra nyújtogatva, kosarát a négyemeletes há­zak tetőpereméig emelve, valamilyen vállalat valamilyen emberei szerelték föl a hatalmas zászlókat az úttest fölé, a vörösöket, a piros-fehér-zöldeket. Készült az ünnepi dekoráció. Ez az ő munkájuk: a gépkocsivezetőé, a daru-gém magasra emelt kosarában a „felhők alatt” lebegő embereké, a tér közepén, a faszigeten pedig egy filmes vagy televíziós operatőr ácsor­gott, sőt le is telepedett a gyepre, s csak néha kapcsolta be masinája mo­torját, fölvett egy-két snittet az izgalmas pillanatokról, aztán ácsorgott to­vább. Ez meg az ő munkája ... A férfiak fönt végül is - hála az okos, mindent tudó daruskocsinak - nem voltak életveszélyben, különösebben nehéz sem lehet, amit csinál­tak, pedig emlékszem, hogy néhány esztendővel - vagyis inkább egy-két évtizeddel - ezelőtt még egy ilyen ünnepi városdíszítés nyaktörő mutat­ványnak számított, s gondolom, a filmezés őskorában is nehezebb dolga akadt egy operatőrnek. S minderről, az ünnep közeledtén némi joggal eszembe jutott, hogy nemzedékem - a már a felszabadulás után felnőtt, látó, talántán értő, ér­zékelő és értékelő emberré vált­­ tagjaival együtt mi mindent tanultunk és hallottunk a munkáról, „mint olyanról”, mint elvont fogalomról, hogy mennyiféle jelszót vagy jelszószerű meghatározást véstek belénk az isko­­lában, és mennyiféle éppen ellenkező tartalmú mondatot másutt, esetleg családban, esetleg munkahelyeken, utcán, villamoson, vonaton . .. Idézzem? Tulajdonképpen felesleges. Kényszer volt egykor a munka, ma hősi tett - rajtuk úttörőként. S hallottuk, hogy nálunk a munka be­csület és dicsőség dolga. Amint hogy tulajdonképpen nem kételkedhetünk, bizonyos időszakokban a munka valóban bősi tett volt a szó igazi és tel­jes értelmében. Amikor a romba dőlt fővárosban - és másutt is - meg kellett indítani az életet, eltakarítani a törmelékhalmokat, a Dunából ki kellett emelni a hitleristák által fölrobbantott, szépségesen szép hídjaink roncsait, majd ezeket a hidakat újból oda kellett feszíteni a Duna fölé. Azaz amikor egy egész nép nemcsak a háború szörnyűségeitől, hanem egy szellemileg és fizikailag, erkölcsileg nyomorító, avítt rendszer korlátaitól is egyszerre megszabadult. És dicsőség volt a munka: ha már a hidaknál tartunk, hadd mondjam el, hogy gyermekként jelen lehettem az újjáépített (de újjáépíteni is akkor alighanem nehezebb volt, mint újat építeni) Szabadság-híd avatásakor. Em­lékszem ennek tömegünnep-hangulatára, a Gellért térre, a Gellérthegy ol­dalára, a Dimitrov térre és a Tolbuhin körútra kieső dűlt sok tízezer em­berre, s emlékszem, vagy talán mesélték - hiszen az ember emlékei a ké­sőbb hallottakkal gyakran keverednek -, hogy a köztársasági elnök, Tildy Zoltán, a közlekedési miniszter, Gerő Ernő és más vezetők mellett és mö­gött a hídépítők meneteltek, hangos éljenzést kaptak és őket valóban és valóságos hősökként ünnepelték ... De az is biztos, mondtuk később már józanul, hogy a bősi tett az egyénnek és a közösségnek is a körülmények által, kiváltott és belső ösz­tönzésre megvalósult különleges erőfeszítése, hogy nem lehet ezt időben és térben és történelemben indokolatlan távolságokra kiterjeszteni. Azaz az Árpád-híd mai újjáépítői aligha vállalkoznának harminchat esztendővel ezelőtti elődeik bősi erőfeszítéseire. Nem azért, mintha rosszabbak lenné­nek azoknál, vagy kevésbé öntudatosak, elkötelezettek, hanem mert tud­ják, hogy nem hősi erőfeszítésre van szükség, hanem a kor mai technikai színvonalán álló, pontos és tervszerű munkára; nem lebegnének egy szál rongyolódott kötélen a Duna felett és nem vállalkoznának rá, hogy puszta kezükkel vastraverzeket, derékroppantó terheket emeljenek, hanem más munkahelyet keresnének maguknak, biztonságosabbat, korszerűbbet, olyat, ahol mai tudásunk és színvonalunk szerint értelmes munkát várnak tőlük. Úgy gondolom, a munka, a vele kapcsolatos szemléletünk, a hozzá fűződő viszonyunk változásával nem szállíttatott le a trónusról, amelyre az emberiség fejlődését vizsgáló társadalomtudományok emelték. Mármint hogy általa váltunk emberré, egyén és közösség általa biztosítja jólétét, s csak általa bontakoztathatja ki és bizonyíthatja mindenoldalú képességeit - mert ugyanakkor, amikor nem vagy csak ritka esetben nevezzük hősi tettnek, amikor valóban csak a kivételes és rendkívüli teljesítményekért jár dicsőség - s minden más esetben „csak” elismerés, megbecsülés, bér is fizetés ugyanakkor megszűnőben van a másikféle, az ellenpontozó ér­tékelés is. Azaz a silány munka, a „nem-munka” suttogó indoklása, a lát­szattevékenységek és látszaterőfeszítések cinkos és cinikus tudomásulvétele, én legalábbis mostanában nem hallottam, s remélem más is egyre kevésbé és kevesebbszer hallja az „amíg minket fizetgetnek, addig mi csak dolgoz­­gatunk”-féle vélekedéseket. Az ember értéke - s még reális önértékelése is - csak azon alapul­hat, hogy mit tud adni eszével, ügyességével, szorgalmával a társadalom­nak. Azaz munkájával. Mert - mint egyre többen tudják és vallják - el­osztani csak azt lehet, amit megtermelünk. Abból lesznek hidak, új iskolák, lakások, színházak és egyénileg is csak abból részesedhetünk, hogy jobban éljünk, gazdagabban, tartalmasabban. A munka, munkánk mindennek a forrása. A tervezőé, a mérnöké, a munkásé, a paraszté s például a miénk, fegyveres embereké, akik az or­szágot, a társadalmat, az állam- és közbiztonságot védelmezzük. És alig­hanem egyik legnagyobb vívmányunk - vagy majd egyik legnagyobb vív­mányunk lesz -, hogy a munkát nem mitikus fogalomként tartjuk nyilván, nem ünnepi szónoklatok tárgyaként, nem rendkívüli emberek rendkívüli körülmények között kifejtett bősi tetteként. Hanem valljuk és úgy cselek­szünk: a tisztességes, a kor színvonalán végzett munka természetes köte­lesség és napi realitás. Sz-J- 1

Next