Határőr, 1983 (38. évfolyam, 1-26. szám)
1983-04-29 / 17. szám
Propagandisták köszöntése Április 21-én azMSZMP Központi Bizottságának székházában ünnepségen emlékeztek meg Lenin születésének 113. évfordulójáról. Az ünnepségen megjelent Kádár János, az MSZMP Központi Bizottságának első titkára és Óvári Miklós, a Központi Bizottság titkára. A megemlékezést Lakatos Ernő, a Központi Bizottság agitációs és propagandaosztályának vezetője nyitotta meg, majd Lakos Sándor, a Központi Bizottság tagja, a Pártélet főszerkesztője mondott ünnepi beszédet. Az ünnepségen kitüntetéseket adtak át több évtizede kiemelkedően dolgozó propagandistáknak, közöttük a Munka Érdemrend arany fokozata kitüntetést kapta Báthori Gábor alezredes, a soproni határőrkerület pártbizottságának titkára.Lenin-plakettet kapott Czukor József ezredes, a parancsnokság osztályvezetője és Mező Sándor alezredes, a pécsi határőrkerület törzsfőnöke. * Lenin születésének évfordulójára emlékezve a propagandistákat köszöntötték a BM Határőrség országos parancsnokságán is. Az ünnepségen részt vett Székely János, az MSZMP Központi Bizottsága közigazgatási és adminisztratív osztályának és Rostás László, a Központi Bizottság agitációs és propagandaosztályának munkatársa. Az ünnepséget Kun István ezredes, az MSZMP Határőrségi Bizottságának első titkára nyitotta meg, méltatta az üznnep jelentőségét, a propagandisták áldozatos, nélkülözhetetlen munkájának fontosságát, majd dr. Ábel László vezérőrnagy, politikai csoportfőnök mondott beszédet. Hangsúlyozta, a marxizmus—leninizmus élő tanítás, hatásos eszköz a mai folyamatok lényegének feltárásában, a ma érvényes válaszok keresésében. Ehhez azonban nélkülözhetetlen, hogy mind többen és többen ismerkedjenek meg a forradalmi elmélettel, hogy ne iskolás leckeként, hanem a mindennapi gyakorlat vezérfonalaként tudják alkalmazni azt. Fontos ez a határőrség szolgálata során is, hiszen napjainkban különösen bonyolult körülmények között kell megoldani feladatainkat, választ keresnünk és találnunk az új kérdésekre. Mindebben döntő szerep hárul a propagandistákra az alegységeknél és a parancsnokságokon egyaránt: eredményes, hatásos munkájukért köszönetet érdemelnek. A beszédet követően Tóth Imre vezérőrnagy, a BM Határőrség országos parancsnoka a belügyminiszter, illetve a művelődési miniszter által adományozott kitüntetéseket a Központi Bizottság, valamint az MSZMP Határőrségi Bizottsága által adományozott emlékplaketteket, továbbá a 10—15—20 és 25 éve végzett propagandista munkáért okleveleket adott át. Báthori Gábor alezredes átveszi Óvári Miklós elvtárstól a Munka Érdemrend arany fokozatát Ünnepséget tartottak a BM Határőrség parancsnokságán is Tóth Imre vezérőrnagy kitüntetéseket, emlékplaketteket és okleveleket adott át Róth Sándor határőr felvétele A barátság jegyében A felszabadulás 38. évfordulójaalkalmából Gyula határőrvárosban került sor a magyar—román határmegbízottak baráti találkozójára. Az eseményen részt vett Diaconu Neculai vezérőrnagy, Tépec Petre ezredes és Nicita Nicolai százados, valamint helyetteseik. A vendégeket a gyulai közúti átkelőhelyen Heizer György ezredes és Pál János alezredes határmegbízottak fogadták. A Délalföldi Erdő- és Fafeldolgozó Gazdaság gyularemetei vadászházában Zsíros István igazgató üdvözölte a magyar és román vendégeket és bemutatta a gazdaság helyi fácánnevelő telepét. Az elhangzott köszöntők során Pál János alezredes és Diaconu Neculai vezérőrnagy méltatta a két szomszédos nép barátságát, közös harcát a társadalmi haladásért. A román vendégek megtekintették a Gyula város nevezetességeit, majd megismerkedtek a régi és új román városnegyeddel. Az eseményekben gazdag nap a meggyesbodzai Egyetértés Tsz központjában ért véget, ahol Szabó István, a mezőkovácsházi járás pártbizottságának első titkára fogadta a vendégeket és tájékoztatást adott a járás agrármozgalmairól, a felszabadulás utáni fejlődésről. Itt-tartózkodásuk során a román vendégek ellátogattak Pusztaottlakára, ahol román nemzetiségi dolgozókkal beszélgettek életükről, munkakörülményeikről. F. L. Heizer György ezredes üdvözli a román határőrdelegáció tagjait MUNKÁNK Ünnep lesz, a munka s a nemzetközi munkásosztály ünnepe. Ma reggel, amikor munkahelyemre befelé jöttem a Körút és a Népköztársaság útja sarkán, a November -j-e téren hatalmas Skoda daruskocsi torlódtatta meg a forgalmat, gémjét magasra nyújtogatva, kosarát a négyemeletes házak tetőpereméig emelve, valamilyen vállalat valamilyen emberei szerelték föl a hatalmas zászlókat az úttest fölé, a vörösöket, a piros-fehér-zöldeket. Készült az ünnepi dekoráció. Ez az ő munkájuk: a gépkocsivezetőé, a daru-gém magasra emelt kosarában a „felhők alatt” lebegő embereké, a tér közepén, a faszigeten pedig egy filmes vagy televíziós operatőr ácsorgott, sőt le is telepedett a gyepre, s csak néha kapcsolta be masinája motorját, fölvett egy-két snittet az izgalmas pillanatokról, aztán ácsorgott tovább. Ez meg az ő munkája ... A férfiak fönt végül is - hála az okos, mindent tudó daruskocsinak - nem voltak életveszélyben, különösebben nehéz sem lehet, amit csináltak, pedig emlékszem, hogy néhány esztendővel - vagyis inkább egy-két évtizeddel - ezelőtt még egy ilyen ünnepi városdíszítés nyaktörő mutatványnak számított, s gondolom, a filmezés őskorában is nehezebb dolga akadt egy operatőrnek. S minderről, az ünnep közeledtén némi joggal eszembe jutott, hogy nemzedékem - a már a felszabadulás után felnőtt, látó, talántán értő, érzékelő és értékelő emberré vált tagjaival együtt mi mindent tanultunk és hallottunk a munkáról, „mint olyanról”, mint elvont fogalomról, hogy mennyiféle jelszót vagy jelszószerű meghatározást véstek belénk az iskolában, és mennyiféle éppen ellenkező tartalmú mondatot másutt, esetleg családban, esetleg munkahelyeken, utcán, villamoson, vonaton . .. Idézzem? Tulajdonképpen felesleges. Kényszer volt egykor a munka, ma hősi tett - rajtuk úttörőként. S hallottuk, hogy nálunk a munka becsület és dicsőség dolga. Amint hogy tulajdonképpen nem kételkedhetünk, bizonyos időszakokban a munka valóban bősi tett volt a szó igazi és teljes értelmében. Amikor a romba dőlt fővárosban - és másutt is - meg kellett indítani az életet, eltakarítani a törmelékhalmokat, a Dunából ki kellett emelni a hitleristák által fölrobbantott, szépségesen szép hídjaink roncsait, majd ezeket a hidakat újból oda kellett feszíteni a Duna fölé. Azaz amikor egy egész nép nemcsak a háború szörnyűségeitől, hanem egy szellemileg és fizikailag, erkölcsileg nyomorító, avítt rendszer korlátaitól is egyszerre megszabadult. És dicsőség volt a munka: ha már a hidaknál tartunk, hadd mondjam el, hogy gyermekként jelen lehettem az újjáépített (de újjáépíteni is akkor alighanem nehezebb volt, mint újat építeni) Szabadság-híd avatásakor. Emlékszem ennek tömegünnep-hangulatára, a Gellért térre, a Gellérthegy oldalára, a Dimitrov térre és a Tolbuhin körútra kieső dűlt sok tízezer emberre, s emlékszem, vagy talán mesélték - hiszen az ember emlékei a később hallottakkal gyakran keverednek -, hogy a köztársasági elnök, Tildy Zoltán, a közlekedési miniszter, Gerő Ernő és más vezetők mellett és mögött a hídépítők meneteltek, hangos éljenzést kaptak és őket valóban és valóságos hősökként ünnepelték ... De az is biztos, mondtuk később már józanul, hogy a bősi tett az egyénnek és a közösségnek is a körülmények által, kiváltott és belső ösztönzésre megvalósult különleges erőfeszítése, hogy nem lehet ezt időben és térben és történelemben indokolatlan távolságokra kiterjeszteni. Azaz az Árpád-híd mai újjáépítői aligha vállalkoznának harminchat esztendővel ezelőtti elődeik bősi erőfeszítéseire. Nem azért, mintha rosszabbak lennének azoknál, vagy kevésbé öntudatosak, elkötelezettek, hanem mert tudják, hogy nem hősi erőfeszítésre van szükség, hanem a kor mai technikai színvonalán álló, pontos és tervszerű munkára; nem lebegnének egy szál rongyolódott kötélen a Duna felett és nem vállalkoznának rá, hogy puszta kezükkel vastraverzeket, derékroppantó terheket emeljenek, hanem más munkahelyet keresnének maguknak, biztonságosabbat, korszerűbbet, olyat, ahol mai tudásunk és színvonalunk szerint értelmes munkát várnak tőlük. Úgy gondolom, a munka, a vele kapcsolatos szemléletünk, a hozzá fűződő viszonyunk változásával nem szállíttatott le a trónusról, amelyre az emberiség fejlődését vizsgáló társadalomtudományok emelték. Mármint hogy általa váltunk emberré, egyén és közösség általa biztosítja jólétét, s csak általa bontakoztathatja ki és bizonyíthatja mindenoldalú képességeit - mert ugyanakkor, amikor nem vagy csak ritka esetben nevezzük hősi tettnek, amikor valóban csak a kivételes és rendkívüli teljesítményekért jár dicsőség - s minden más esetben „csak” elismerés, megbecsülés, bér is fizetés ugyanakkor megszűnőben van a másikféle, az ellenpontozó értékelés is. Azaz a silány munka, a „nem-munka” suttogó indoklása, a látszattevékenységek és látszaterőfeszítések cinkos és cinikus tudomásulvétele, én legalábbis mostanában nem hallottam, s remélem más is egyre kevésbé és kevesebbszer hallja az „amíg minket fizetgetnek, addig mi csak dolgozgatunk”-féle vélekedéseket. Az ember értéke - s még reális önértékelése is - csak azon alapulhat, hogy mit tud adni eszével, ügyességével, szorgalmával a társadalomnak. Azaz munkájával. Mert - mint egyre többen tudják és vallják - elosztani csak azt lehet, amit megtermelünk. Abból lesznek hidak, új iskolák, lakások, színházak és egyénileg is csak abból részesedhetünk, hogy jobban éljünk, gazdagabban, tartalmasabban. A munka, munkánk mindennek a forrása. A tervezőé, a mérnöké, a munkásé, a paraszté s például a miénk, fegyveres embereké, akik az országot, a társadalmat, az állam- és közbiztonságot védelmezzük. És alighanem egyik legnagyobb vívmányunk - vagy majd egyik legnagyobb vívmányunk lesz -, hogy a munkát nem mitikus fogalomként tartjuk nyilván, nem ünnepi szónoklatok tárgyaként, nem rendkívüli emberek rendkívüli körülmények között kifejtett bősi tetteként. Hanem valljuk és úgy cselekszünk: a tisztességes, a kor színvonalán végzett munka természetes kötelesség és napi realitás. Sz-J- 1