Havi Magyar Fórum, 1993 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1993-01-01 / 1. szám
Beköszöntő ,néhány rövid történettel kezdem. Meglehet ez merőben szokatlan egy induló folyóirat útra bocsátásakor. Nem baj, mosolyodjunk el mindenekelőtt, száműzve ezzel a tudákosságot, a kishitűséget és a szeretet nélküliséget. Abban a reményben, hogy amiket száműztünk, annak az ellentéte itt lakik bennünk, lapjainkon, hasábjainkban. Történt pedig a nyolcvanas évek elején, hogy bizonyos, a színházi berkekben csak Sallai Apó néven ismert, akkor már nyolcvanon felüli színészt, aki egyébként megbecsült basszus hangú epizodista volt és idős korából következően még a daliás dali időkből hozta magával a vidéket járó vándortársulatok, a gázsifizetés elől megugró dali igazgatók, s az orfeumok világának sajátosan pesti és ugyanakkor nagy-magyarországi hangulatát. Sallai Apót tehát felkérte Major Tamás egy néhány mondatos szerepre valamelyik Brecht rendezésébe. Nem volt ínyére a feladat. Brechttől borzongott, noha inkább csak hallott róla, Majortól tartott, mert közvetlen tapasztalatai voltak. Nagy dilemma előtt állt, ahogy mondani szokás. Végülis beadta a derekát, aláírta a szerződést. Az öltözői magyarázkodások évada kezdődött ekkor. Sallai Apó minden esti szövege így szólt az öltözőben, miközben egy másik előadásra maszkírozta nyolcvanegynehány esztendős orcáját: - Mondjátok meg, mit tehettem volna!? Major! Major Tamás! Ha nem írom alá egy életre elvágom magam... Azóta meghalt szegény Sallai Apó, pedig nem vágta el magát, de magával vitte, hogy a hatalomnak, a hatalom emberének nem mondhat nemet az epizodista? Nem, ezt nem vitte magával, ez itt maradt. Pedig a hatalom embere Major, akkor már nem is volt igazán az, inkább a saját színen maradásáért küzdött, súlyos betegségek közepette. A félelem, a kényszer érzete és önigazolása ma is itt van köztünk. A másik történet mostani. Egyik társcégünk ügyintézője eszközöket vásárolni egy Kft-hez nyitott be. Elég csinos összegű számlára tette rá a pecsétet, amelyen a Magyar Fórum értelemszerűen a körirat része. Nézi az eladó Kft-s a pecsétet, és leplezetlen gyűlölettel kérdezi: - Maguknak közük van a Magyar Fórumhoz? - Igenlő a válasz természetesen. Az eladó összegyűri a számlát. - Maguknak nem! Történik ez a Magyar Demokrata Fórum kormányon létének harmadik esztendejében, amikor Majorhoz hasonlóan gyakorlatilag nincs hatalmon, történik a demokrácia jegyében, valójában a „liberális” pökhendiség idején, a „Kirekesztők” c. förmedvény megjelenésének száraz felén. De van tovább is. Ez már személyes élmény. Betértem másodmagammal egy budai vendéglőbe vacsorázni. Pontosabban meg azért nem nevezem, mert máskor is betérek még. Alig volt hely, a levegő füstmentes, az asztalok ízléssel megterítve. A közönség méreget, de ezt már megszoktam. Ebben a méregetésben van azonban valami, ami már több mint tartózkodás. Nem zavar, nem feszélyez, rendelünk, eszünk, iszunk. Egyszercsak odagurul asztalunkhoz egy gyér szakáld, savó szemű, talán nem is annyira kövér, mint inkább elpuhultnak látszó fiatal férfi, és letesz elént egy sajtpapírt. Ákombákom van rajta, érzékelhetően több maligánfokos már a vonalvezetés. Idézőjelbe teszem a szöveget, de nem szó szerint idézek, mert természetesen a cetlit otthagytuk az asztalon. A választ nem várta meg a polgártárs. Elhúzott. Valami ilyesmi volt rajta: „Kedves Csurka Úr! Elnézést a cetliért, de úgy őszintén, gondolja meg, hogy most hol van és nem tartja egy kicsit hátulütőnek a szólásait?” Az aláírást bekeretezték: SZDSZ, MSZP, FIDESZ. Körülnézek, mialatt társam, Zizi olvassa a piszkos cetlit. Csak nem valami kóser vendéglőbe tévedtünk? Semmi jele. Zizi körültekintő, megfordítja a papírt. Ott már sértőbb a hangnem, ha egyáltalán: „A többit remélem érti, elvégre maga nagy fej.” Zizi a hamutartóba gyűri a „levelet”. Eszi tovább az előételt, magam pedig kanalazom a libalevest, amely az étlapon úgy szerepelt „libaleves maceszgombóccal”. Szeretem. Jó a konyhája a vendéglőnek, amelyből ki akarnak rekeszteni. Budapesten, 1992. karácsonya előtt. Budapesten terror van. Az, ami nem sikerült Révainak, Rákosinak, Kádárnak, Aczélnak, az sikerült az SZDSZ-FIDESZ-MSZP közös kemény magjának: üldözötté tudták tenni a magyar szellemet és az ezt képviselő személyeket; két év alatt ki tudták szorítani a magyar szellemi és kulturális életből a magyarságot, a magyar önazonosságot. A koalíció és különösen az Antall-kormány az örökös védekezésével és eredeti célkitűzéseitől való rugalmas elszakadásaival lehetővé tette számukra, hogy a demokrácia képzetét azonosítsák az általuk hirdetett demokrácia felfogással, amely nem más mint langyosított marxizmus, liberális szólamokkal kendőzött kiszorítások, pénzuralom. Ugyanazt teszik, mint az állampárt annak idején: azt mondják a társadalomnak, hogy természetes módon, eleve elrendelve az az igaz, amit ők mondanak. Kezükre játszódott a sajtó és a nyilvánosság 90 %-a és parancsnoki hídról ők már csak ítélnek. Ez populista, ez nacionalista, ez antiszemita, ez ki Havi Magyar Fórum 1993.