Havi Magyar Fórum, 1993 (1. évfolyam, 1-12. szám)

1993-01-01 / 1. szám

Beköszöntő ,néhány rövid történettel kezdem. Meglehet ez merőben szokatlan egy induló folyóirat útra bocsá­tásakor. Nem baj, mosolyodjunk el mindenekelőtt, száműzve ezzel a tudákosságot, a kishitűséget és a szeretet nélküliséget. Abban a reményben, hogy amiket száműztünk, annak az ellentéte itt lakik bennünk, lapjainkon, hasábjainkban. Történt pedig a nyolcvanas évek elején, hogy bi­zonyos, a színházi berkekben csak Sallai Apó né­ven ismert, akkor már nyolcvanon felüli színészt, aki egyébként megbecsült basszus hangú epizodis­­ta volt és idős korából következően még a daliás dali időkből hozta magával a vidéket járó vándor­társulatok, a gázsifizetés elől megugró dali igazga­tók, s az orfeumok világának sajátosan pesti és ugyanakkor nagy-magyarországi hangulatát. Sallai Apót tehát felkérte Major Tamás egy néhány mon­datos szerepre valamelyik Brecht rendezésébe. Nem volt ínyére a feladat. Brecht­től borzongott, noha inkább csak hallott róla, Majortól tartott, mert közvetlen tapasztalatai voltak. Nagy dilemma előtt állt, ahogy mondani szokás. Végülis beadta a dere­kát, aláírta a szerződést. Az öltözői magyarázkodá­sok évada kezdődött ekkor. Sallai Apó minden esti szövege így szólt az öltözőben, miközben egy má­sik előadásra maszkírozta nyolcvanegynehány esz­tendős orcáját: - Mondjátok meg, mit tehettem volna!? Major! Major Tamás! Ha nem írom alá egy életre elvágom magam... Azóta meghalt szegény Sallai Apó, pedig nem vágta el magát, de magával vitte, hogy a hatalom­nak, a hatalom emberének nem mondhat nemet az epizodista? Nem, ezt nem vitte magával, ez itt ma­radt. Pedig a hatalom embere Major, akkor már nem is volt igazán az, inkább a saját színen mara­dásáért küzdött, súlyos betegségek közepette. A félelem, a kényszer érzete és önigazolása ma is itt van köztünk. A másik történet mostani. Egyik társcégünk ügy­intézője eszközöket vásárolni egy Kft-hez nyitott be. Elég csinos összegű számlára tette rá a pecsétet, amelyen a Magyar Fórum értelemszerűen a körirat része. Nézi az eladó Kft-s a pecsétet, és leplezetlen gyűlölettel kérdezi: - Maguknak közük van a Ma­gyar Fórumhoz? - Igenlő a válasz természetesen. Az eladó összegyűri a számlát. - Maguknak nem! Történik ez a Magyar Demokrata Fórum kormá­nyon létének harmadik esztendejében, amikor Ma­jorhoz hasonlóan gyakorlatilag nincs hatalmon, tör­ténik a demokrácia jegyében, valójában a „liberális” pökhendiség idején, a „Kirekesztők” c. förmedvény megjelenésének száraz felén. De van tovább is. Ez már személyes élmény. Be­tértem másodmagammal egy budai vendéglőbe va­­­csorázni. Pontosabban meg azért nem nevezem, mert máskor is betérek még. Alig volt hely, a leve­gő füstmentes, az asztalok ízléssel megterítve. A közönség méreget, de ezt már megszoktam. Ebben a méregetésben van azonban valami, ami már több mint tartózkodás. Nem zavar, nem feszélyez, ren­delünk, eszünk, iszunk. Egyszercsak odagurul asztalunkhoz egy gyér sza­káld, savó szemű, talán nem is annyira kövér, mint inkább elpuhultnak látszó fiatal férfi, és letesz elént egy sajtpapírt. Ákom­bákom van rajta, érzékelhető­en több maligánfokos már a vonalvezetés. Idézőjelbe teszem a szöveget, de nem szó szerint idézek, mert természetesen a cetlit otthagytuk az asztalon. A választ nem várta meg a polgártárs. El­húzott. Valami ilyesmi volt rajta: „Kedves Csurka Úr! El­nézést a cetliért, de úgy őszintén, gondolja meg, hogy most hol van és nem tartja egy kicsit hátulü­tőnek a szólásait?” Az aláírást bekeretezték: SZDSZ, MSZP, FIDESZ. Körülnézek, mialatt társam, Zizi olvassa a piszkos cetlit. Csak nem valami kóser vendéglőbe téved­tünk? Semmi jele. Zizi körültekintő, megfordítja a papírt. Ott már sértőbb a hangnem, ha egyáltalán: „A többit remélem érti, elvégre maga nagy fej.” Zizi a hamutartóba gyűri a „levelet”. Eszi tovább az előételt, magam pedig kanalazom a libalevest, amely az étlapon úgy szerepelt „libaleves macesz­gombóccal”. Szeretem. Jó a konyhája a vendéglő­nek, amelyből ki akarnak rekeszteni. Budapesten, 1992. karácsonya előtt. Budapesten terror van. Az, ami nem sikerült Ré­vainak, Rákosinak, Kádárnak, Aczélnak, az sikerült az SZDSZ-FIDESZ-MSZP közös kemény magjának: üldözötté tudták tenni a magyar szellemet és az ezt képviselő személyeket; két év alatt ki tudták szorí­tani a magyar szellemi és kulturális életből a ma­gyarságot, a magyar önazonosságot. A koalíció és különösen az Antall-kormány az örökös védekezé­sével és eredeti célkitűzéseitől való rugalmas elsza­kadásaival lehetővé tette számukra, hogy a demok­rácia képzetét azonosítsák az általuk hirdetett de­mokrácia felfogással, amely nem más mint langyo­­sított marxizmus, liberális szólamokkal kendőzött kiszorítások, pénzuralom. Ugyanazt teszik, mint az állampárt annak idején: azt mondják a társadalomnak, hogy természetes módon, eleve elrendelve az az igaz, amit ők mon­danak. Kezükre játszódott a sajtó és a nyilvánosság 90 %-a és parancsnoki hídról ők már csak ítélnek. Ez populista, ez nacionalista, ez antiszemita, ez ki­ Havi Magyar Fórum 1993.

Next