Havi Magyar Fórum, 1996 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1996-01-01 / 1. szám
Csurka István A honfoglalás méltó megünneplése előtt ma a politikai akadályokon kívül az idegenszívű hatalom közönye és közömbössége mellett elsősorban lelki akadályok állanak. Ezek a magyar ember tudata alján gyűlnek össze, sokszor fel sem emelkedve a felszínére, ámde mégis hatva és kételyeket ébresztve. Több dolog miatt sokan, egyébként tisztességes magyarok, hazafiak úgy érzik, hogy nincs elég közük a honfoglaláshoz és annak megünnepléséhez, s kissé idegenkedve néznek minden ezzel kapcsolatos lelkesedést. A nemzet emlékezete alján, az egyénéhez hasonlóan töredékek, az elődök emlékei, az apák téveszméi, vagy a korábbi nemzedékek valós tapasztalatai és a nekik „eladott" sablonok cserepei éppen úgy ott vannak, „hűs halomban", mint a mai helyzet, mint a jelen zavaros viszonylatai. Ma minden valamiért vagy valami ellen történik velünk. A honfoglalást megünnepelni is csak így tudjuk. Magunknak vagy ellenük. De magunkban bizonytalanok vagyunk, ellenük meg érdemes? S ebben az örökös belső perlekedésben egyszer csak felemelkedik onnan lentről egy sejtés, egy emlék, egy lesüllyedt „kulturgut": milyen is ez az ünneplés számomra? Például az ezredéves, a száz évvel ezelőtti emlékezés magyar királyi pompája, Ferenc József-i kétértelműsége akár akarjuk, akár nem minden középiskolai műveltségű ember lelkéből felüzen valamiképpen. Aki ma ötvenéves, az már úgy tanult erről, hogy „a Millenniumi Magyarország". A főúri hivalkodás, a kacagányos urak, nemzetesurak fényeskedése, lovasparádéja és a szegény nép nyomora. „Kivándorolt három millió emberünk". Ezt a két történelmi tényt összekötötték az iskolában. Meg kell mondani, nem alaptalanul. De aztán Trianon következett, és még az is ehhez lett kapcsolva, következményként. Nem maga a honfoglalás került így torzító tükörbe, hanem a megünneplése. És már nem is a honfoglalásról van szó, hanem a megünneplésről. Minden ünneplésről. Mert a nagy, lelkes ünneplésekhez nagy tragédiák és ordító hazugságok tapadnak. Hamissá válik a pátosz és balekká az ünneplő közönség. Mindez nincs nyíltan kimondva, nem is lehet, de mégis befolyásolja a mai viselkedést. Sok ma élő csonkaországi család múltja a kiegyezés utáni teljes Magyarország szegénységében gyökerezik. Egyre halványulnak ugyan ezek az emlékek, a későbbi sokkal nagyobb szenvedések elnyomják a mesés múlt, az egykori falusi dédapák szegénységének vagy plebejusainak nyomorgását, de az úri dölyf megvetése -joggal - átível mindezeken. Az idősebb nemzedékek tudatában pedig a népi irodalom jelesei verik félre a harangot. Erdélyi Józsefnek, a népi líra, Petőfi huszadik századi folytatójának monumentális verse zeng fel, a „Lovaspóló a Vérmezőn". Robog az ócska villamos velem, az őszi Vérmező mellett robog, nemes játék, nagyúri szép dolog; előkelő közönségére vár a rögtönzött emelvény nyári széke. Volt már itt más emelvény, vérpad is, de jobb kor ez és béke van ma, béke. Erdélyi József a Millennium évében, 1896-ban született, egy bihari béres harmadik fiaként. Őt még három Erdélyi fiú követte, mellesleg. Nyelvének zenéjét és indulatait a legmélyebb mélységekből hozta, természetes vagyonaként. Ezért a verséért - több másik, szegénypárti, úrellenes mellett - a Horthy Magyarország büntette meg. „Osztály elleni" izgatás miatt elkobozták 1938-ban kiadott „Fehér torony" c. verseskötetét. Erdélyi nem túlzott. A népi irodalom a valóságot tárta fel. A nyomor, különösen a falusi nép, a zsellérek, cselédek, a földnélküliek nyomora vérlázító volt, nemcsak a Millennium idején, de még a harmincas években is. S az ellentét is igaz. Hát szép a nap, szép tér a Vérmező, történelmi tér s a budai vár történelmi háttér; játékhoz illőbb teret az úrlovasság nem talál, lóimádó a történelmi osztály s a lézengő világsi ritterek? igazi történelmi levegő, lovagi tornák aranyfénye leng. Ez az ellentét a nép s a pompázó, „szociálisan érzéketlen" úri világ között nemcsak Erdélyi verseiben, hanem több korszak különböző minőségű költőinek, íróinak, gondolkodóinak műveiben is Honfoglalás * Itt ragadom meg az alkalmat, hogy folyóiratunk előző számában, „Tiszaeszlártól Trianonig" című írásomban tévesen írt másik büntetésének mértékét, amelyet a „Solymosi Eszter vére" című verséért kapott, helyesbítsem. Nem kapott csak három évet, s ebből is csak alig több mint egyet ült le. - Elnézést! Januári Magyar Fórum, 1996. 2