Havi Magyar Fórum, 2006 (14. évfolyam, 1-12. szám)
2006-10-01 / 10. szám
münk! - Ruszkik haza! Ruszkik haza! - Éljen a magyar szabadság! Éljen a haza! - Aki magyar, velünk tart!" A Nyugati pályaudvar előtti „Marx térre" ér a felvonulás. Javítják az utat s a villamossíneket. A „melósok" üdvözlik a felvonulókat - „Gyertek velünk! Egyet akarunk!" - támad az új jelszó. - „Mink azt akarjuk, hogy ne legyen olyan embertelen a norma, és olyan kicsi a fizetés!" - „Veletek vagyunk! Gyertek velünk!" Sokan csatlakoznak. A Margit-hídon át irány a budai Bem tér. Egy közvetítő autó tetejéről Veres Péter olvassa fel ércesen az általa írt országprogramot. Nagy éljenzés. Aztán Bessenyei Ferenc sztentori hangján, zseniális előadásában a Szózat szövegét halljuk, majd együtt énekeljük a nemzeti imát. Hangosbemondóból tudjuk meg, hogy a Petőfi szobornál Sinkovits Imre a Talpra magyart szavalta. Új jelszó és vonulás: „Parlament elé! Parlament elé!" Vissza a Margit-hídon vonulva megérkezünk. Sokasodik a tüntetők száma. Zengnek az énekek. Hírmondó hirdeti a Sztálin-szobor ledöntését, bevontatását a Rákóczi úton a Nagykörútig. Esteledik (A nyári időszámítás ekkor még októberre nem terjedt ki). „Halljuk Nagy Imrét!" Mint halljuk, érte mennek, nem igen akar jönni és szólni. Nekem mennem kell kedd esti 7 órás bibliaórámra. Először örülök annak, hogy csak egy személy jelent meg az alkalmon. Ezt ki is mondom, és a szabadságért való felelős kiállás mellett teszek hitet e rendkívüli órában. Hírül adják, hogy a parlament előtt megjelenő Nagy Imre „kedves elvtársak!" megszólítását kifütyülték. Aztán magyar testvéreiként óvatos szavait: „Eddig sem csalódtatok bennem, ezután sem fogtok!" - bár nem lelkesen, meghallgatták. A rádió nyolc órás híreit hallgatom. Gerő Ernő beszél jugoszláv útja jelentőségéről, a kommunizmus dicsőségéről. És élesen megfenyegeti azokat, akik a rendszer ellen támadnak az arisztokrata nyugati elemek és a volt horthysta tisztek tömeguszításai nyomán, mintha Magyarországot a Szovjetuniótól kellene megvédeni, és nem az imperialistáktól. Újra kimegyek a mind hangosabb Kálvin-térre a templom elé, az egyházközségben és annak lakásaiban senki sem tartózkodik. Feldőlt villamos a középen, áradó sokaság, kapukban-ablakokban ámulva figyelő népek a hihetetlen fejleményeken csodálkoznak-beszélgetnek. 9 óra után lövések dördülnek a Bródy Sándor utcai rádióépületből. Ugyanakkor teherautók robogására lettem figyelmes. Csepelről érkező hatalmas járművek voltak. Az elsőről a templom előtt munkás ember ugrott le, s egyáltalán nem arisztokrata Arisztid-stílusban ordította: „Hónap sztrájk!" s kezdték kiosztani a fegyvereket. Majd fiatalok egy csoportja kereste a lelkipásztort a templomkapuban. Mondtam, hogy én vagyok. Erre: „Tiszteletes úr! Az első forradalmi mártírok már meghaltak a rádióépület előtt. Nem engedték be a beolvasandó nyilatkozattal, hanem lelőtték őket. Kérjük, húzza meg a harangot tiszteletükre, s adja hírül mindenkinek, hogy a magyar forradalom elkezdődött." Azonnal indultam fel a toronyba, megszólaltattam a harangot, szavát átvették környező tornyokban is, így hirdettük meg 1956. október 23-án este 10 óra előtt csodás forradalmunk indulását. Október 24-én a harci szünetekben vidékről jövő látogatók, itt szerezve tudomást a forradalomról, szorongtak, örvendeztek, besúgók mentegetőztek, mindenek tájékozódtak. Október 25-én, a véres csütörtökön, az Astoriánál hozzánk átálló négy orosz tankon fegyvertelenül vonultunk a parlament elé. De a Rudas László (ma Podmaniczky) utca sarokházának tetejéről centiméterekkel elénk csapódó sortüzet kaptunk. Mégis tovább indultunk, ám akkor már roppant sortűz dördült a Kossuth téren, s menekülők kiáltották: „Százával a holttestek a parlament előtt!" De a harc hótisztán folytatódott az október 31-i befejezésű győzelemig: az igazság robbanását nem lehetett megállítani. Istentiszteletet tartottunk. S mindez az égi szeretet jelenése volt. Dinamikusan megtestesült Tízparancsolat volt ez a forradalom. Az ateista totalitárius diktatúra önistenítése által gyakorolt álabszolútumot utasította el, mint idegen istent. Az önistenítő önszeretetet megtagadta az önfeláldozó Világszeretet nevében, aki önmagát egyszülött Fiában adta értünk. (Ján 3,16). Ledöntötte Sztálin bálványszobrát. Nem káromkodott, csak Istennek adott hálákat mindenki e kivételes napokban: „Istennek hála, hogy ezt megérhettem!". Ünnepélyesség volt a levegőben, mintha istentiszteleti napokat éltünk volna egymás után, egymás között a sokaságban. Nem is a gyerekek tisztelték szüleiket, de a szülők néztek föl pesti srácaik hősiességére. Nem öldöklés zajlott,hanem önfeláldozások szertartása folyt itt: 99% forradalmár és 1% ellenforradalmár volt - páratlanul a történelemben - a holtak aránya. Tisztátalan kicsapongásnak nyoma sem volt sehol, csak megbékültek szerető ölelésének látványa. A légnyomástól betört kirakatokból nem hiányzott sem praliné, sem ékszer. A segélypénzek gyűjtődobozai ellenőrzés nélkül is biztonságban voltak. Nem hallatszott átkos vádaskodás a népes utcákon, csak „a gonoszt jóval győzd meg" magatartásforma csodája terjedt annak tudatában, hogy Isten a világméretű Gonoszt ha távolítja tőlünk, ehhez méltónak kell bizonyulnunk. Senki irigyen nem kívánta ekkora másét, mert a történelmi közjó uralma érte el mindnyájunk boldog tudatát 1956. november 4-éig. Ekkorra megírtam 1956. október 31. - Kálvin tér című cikkemet a Reformáció című egyetlen egyházi forradalmi református lapban. És vártuk Ravasz Lászlót délelőtt 10 órára Kálvin téri igehirdetésre. De hajnali négy órakor megszólaltak a sztalin-orgonák a templomi orgonák teljes elnémítására. Felriadva két segédlelkész kollégámmal térdre be Havi Magyar Fórum, 2006. október 7