Havi Magyar Fórum, 2006 (14. évfolyam, 1-12. szám)
2006-12-01 / 12. szám
ÚJRAOLVASÓ Nincsen, aki lelkem vigasztalja, Olly barátim nincsenek; Vállat rándít, aki sorsom hallja; Már elhagytak mindenek. Nincsen szív az emberekbe: Hadd öntsem ki hát vaskebletekbe Szivem bús panaszait. Szivem bús panaszait. (A tihanyi ekhóhoz) Azt is olvasom, hogy a Lilla-szerelem inkább idea és téma-szerelem volt. Hogy a költő versanyagnak tekintette. Megértette úgymond hogy a valóságos Júliát elvesztette, de lévén költő, Lillát megtarthatja örökétig. Az emlékezés, a felidézés vitrinjében nem halványodik, nem öregszik. Az irodalomtörténet ismeri a kedves megőrzésének az ilyenféle költői bravúrját. Csokonai azonban nem témának tekintette ezt a nagy érzést. A Lilla névben az eleven vágyak sűrűsödnek, a felmagasztaló áhítat forrósága. A kapaszkodó árvaság beszél a kedveshez. Nem versbe hívja vissza Lillát. Lelke otthonába. A halhatatlanság palotájába. Megőrzően, megbocsátóan. A halmozott társadalmi közöny, a költőt körülfogó, már nem sima közöny. Irgalmatlanság. Kiközösítő hatalom. Figyelemre, emberi gesztusokra képtelen. Az érzékeny szív, a magasabbra tekintő szellem, a visszhangtalan emberi közösségből megszökik. Csokonai felvilágosult, tudja, hogy léteznek messzi országok, ahol ember és polgár lehet, aki lakja. De őt sorsa korcs viszonyok és korcs lelke is közé lökte. Azért vágyódik a huszadik századba, mert a teljes virradatot attól reméli. Vegetálhatna, szellem-visszafogottan, guggolva, de az a látó elmének élni sem érdemes élet. Az embert lefokozó környezet is fáj a költőnek. Éretlen viszonyok között, sorsfordító cselekvésre nincsen alkalom. Ott a példa, a Martinovics Ignácé. De a jobbra törő költő mégis tájékozódik. Aki mást akar, zsákutcára ítélt. A filozofikus elmének, a bölcsességre jutott embernek azonban szabad a tér. A kivonulásnak létezik egy útja: a természetbe vezető. A természet közönye nemesebb az emberénél, nincsenek álságos motívumai. Befogadó, zárt karú, megbízható közöny. Amit reálisan nem lehet, itt megvalósíthatja imaginative: Itt egy kőben helyt fogok, S e szigetnek egy szögében, Mint egy Russzó Ermenonvillében. Ember és polgár leszek. Ember és polgár leszek. Csokonait többféle műfaj is vonzza. Tehetsége gazdag húrozatú. A kezdő poéta szomorkás-jókedvű darabokat is ír. Tud grimaszt vágni a világnak, amelyben él. Ez a fanyar derű hozza létre a Béka egérharcot s a Tempefőit. A Karnyóné is a komédiázni mindig kész költőt mutatja. Széles kedvének csapongását látjuk a Dorottyában is, melynek alcímei: A dámák diadalma a farsangon. És: Furcsa vitézi versezet négy könyvben. Csokonai kitűnő portrérajzoló volt. Meglátta kora here-figuráit. Azokat az üresjáratú alakokat, akik már nem hatnak, nem gyarapítanak, nincs részük a haza fényre derítésében, hogy szabadon idézzük Kölcsey szép gondolatát. Az anyagi felhalmozás e korai szakaszában már megjelent a bugris-gazdag, az életrevaló semmirekellő, aki a gyűjtésért gyűjt, nem ismeri a jó szolgálatot, a közösség üdvét. Ő az az ősapa, akinek leszármazottairól annyi szatíra, torzkép született. A Csokonai vers címe: A gazdag. Fogjuk kurtára az idézetet, hiszen oly velős, hogy enynyi is elég. „De mit ér, hogy házát teli tölti a kincs, ha esze házába semmi portéka sincs?" A költő, a gazdagnak a kiegészítő párját is megfesti: Zsugori uram a vers címe. Ő a rafinált gazdag. Csavaros eszű, cseles pénzforgató. Aki szó szerint érti, amikor a pénzt megköpdösi, hogy apád, anyád idejöjjön. „Most is azért sóhajt és dúl-fúj magába, - Mert nem adhatja az áert árendába." Petőfi lesz az, aki ezeknek az élősdi figuráknak a gyermekeit majd éles szemmel felismeri, és eleven realistán bemutatja. Csokonai fürgén tud hangulatot váltani, ha a neki szemet szúrt jelenség megköveteli. A mihaszna típusokról lehet csúfolódva beszélni, de vannak fájdalmas pontok, országos sérelmek, valódi sorskérdések, ezekhez a komolyság szava illik. A panaszló hang, mert a látvány fáj a költőnek. A nagy lélek a közbajt és a saját fájdalmát nem külön lélekkel éli át. Hiszen egyszerre ember és polgár, nem csupán hitvallás szerint, valóságosan is. Csokonai még az Ady előtti kopárabb Hortobágy-Magyarországot láthatta. Erről fest képet a Jövendölés az első oskoláról a Somogybán című versben. A tudatlanság az átkunk. Nagy felismerés. Somogybán teljes a sötétség. Utána sokáig, ki tudja, meddig, a relatív tudatlanság következik. A vers utolsó strófája a költők örök fellebbezési fórumához fordul: a jövőhöz. A „lesz még egyszer ünnep a világon" tágas álma ez. Ez a lágy hangú poéta, ez a játékos kedély, rátalál a kemény hangra is, a nagyobb bajok kizengésére alkalmasakra: Oh, szomorú sorsa Egy szép megyének! Hol a magyar lelkek Megvetve heverének. Óh, nem fáj-e a szíve Minden magyarnak, Hogy a magyar fiúkkal Gondolni nem akarnak? De tán jó Oly idő, Melyben nekünk A vidékünk Új Helikon lesz.Utolsó nyilvános szereplése is, mintha sorsa tör 21 Havi Magyar Fórum, 2006. december