Havi Magyar Fórum, 2007 (15. évfolyam, 1-12. szám)
2007-01-01 / 1. szám
Csurka István Áldozat Sorskérdésünk sorsa (8.) Mit vár Tisza István ezekben az órákban? Egyetlen nagy elszámolás, szakadatlan számvetés lett az élete. Délelőtt két esemény történt a házban. Először megjelent egy hívatlan vendég, s valamilyen hivatalos ürüggyel körülnézett. Az inas, László szerint valamilyen Jankura nevű ügyészt keresett, aki viszont emlékezete szerint soha nem járt a házban. Az idegen nem mutatkozott be. Ezt részletesen nem mondta el Tiszának, csak a később érkező Almássy Denise grófnőnek, Tiszának azonban ennyi is elég volt. Később a nyomozás valószínűsítette, hogy Kéri és Pogány, a gyilkosságot kitervelő és előkészítő két főkolompos Katonatanácsbeli megbízottja volt az illető, akinek a ház őrzöttségéről, Tisza valószínű elhelyezkedéséről kellett tapasztalatokat gyűjtenie, és a gyilkos különítményhez eljuttatnia. Tisza megérzi a küldöncben a szaglászót, noha személyesen nem is találkozik vele, csak az inas beszámolójából értesül a dologról. Ez arra mutat, hogy vár valamilyen rendkívüli esemény bekövetkeztére. Az inas egyébként, aki az együtt töltött évek alatt megtanulta Tisza István szemével is látni a dolgokat, miután a küldönc elment, azért számolt be csak röviden Tiszának a történtekről, hogy ne fokozza benne a feszültséget, amely most már egyre jobban nyomasztotta őt magát is. Ezredes úr, kérem - ez volt a megszokott megszólítása itthon, akár miniszterelnök volt éppen, akár nem, akár házelnök, akár pedig visszavonult főnemes a birtokán - jelentenem kell, hogy hivatalosság ürügyével egy gyanús alak vezettette körbe magát a házban. - Tisza csak bólintott. - Hallottam a csengetést. A köztársaság új kreatúrája: a szaglászó párbajsegéd. Károlyi óvatos? - Meglehet, ezredes úr, kérem - mondta az inas. Tisza bátorítóan rámosolygott Lászlóra, az inasára, és egy elnyomott, félbenhagyott legyintéssel napirendre tért a dolog fölött. Az inasnak a halvány mosoly nem tetszett. Kicsit megijedt tőle. Bizonytalanságot észlelt benne, szokatlant. Megjön Almássy Denise grófnő, az unokahúg, aki rajong Tiszáért és híreket hoz a városból. A város tele van katonákkal. - Katonák? - csap indulatosan a levegőbe Tisza. Látja ő, kik kószálnak a ligetben is. Szökött katonák, a frontokról hazaözönlő, végtelenségig elfáradt és gyakran lelkileg is eltetvesedett emberek. Aztán, amit nem mond ki, de amit Denise mégis meglát, vagy inkább megérez a szemében, illetve egy ugyancsak eltört mozdulatában, amikor egy egészen más jelentésű mondat közben jobbkeze mutatóujjával a saját szívtájékára mutatott: ezért valóban ő az egyedüli felelős? Ő, aki 16-ban két levelet írt magának Vilmos császárnak, és kettőt menesztett Bécsbe Buriánon keresztül, aki előbb a király személye körüli miniszter a kormányában, majd az egész Monarchia külügyminisztere, hogy vegyék komolyan a román kiugrást, mert a románok, felbátorodva az antant hadi sikerén, támadni fognak, és ha sem magyar, sem szövetséges haderő nem védi Erdélyt, akkor elfoglalják, és rettentő vérengzésbe kezdenek. Ő a felelős, mert levelei hatásosak voltak? Odavonult a Mackensen hadsereg, és felállt a Székely Hadosztály, és magyarok, németek, székelyek úgy kifüstölték az oláhokat, mint a vöcsök. Az egész háborúban ezek voltak Tisza legfényesebb napjai. Megtelt hittel, hogy mégsem lehet veszteni, hiszen az ellenség hitvány. Jóformán emberáldozat nélkül lett a román hadsereg megfutamítva. Egymást taposták a szorosokon és a hágókon kifelé. Vezérkaruknak fogalma sincs a hadviselésről. És Premisl eleste után mégicsak szétverték az oroszokat is. Az orosztól már 16-ban sem kellett tartani. S most ez a csürhe őt teszi felelőssé, mert egyedül ő merte beismerni, hogy a háborút elvesztettük. Igen, elvesztettük. De nem a frontokon, hanem a hátországban. Bizonyos volt abban, hogy utolsó, vagy utolsó előtti napjait éli. A féktelen uszítást, ami ellene irányul, már csak Károlyi tudná megállítani. De gerjeszti. Mágnás? Ez? Arisztokrata? Ez? Minden emberi kiválóság nélkül, ez a hazug fráter, aki az ellenség kezéből eszik. Tisza, mint tanult, önmagát állandóan képző, szünet nélkül dolgozó arisztokrata, utálta a léha kártyás, mihaszna dzsentrit. Az igazi kiválóságot, még ha az nem volt is minden ízében magyar - és református - elviselte és tisztelte. A saját maga által nevelt parasztot, a birtokán dolgozó tisztelettudásra megtanított embert is becsülte, s a középre, vagy még lejjebb szorult urakból is azokat, akik tanultak és dolgoztak, de megvetette mindazokat, akik hízelgéssel, kis egymásra mutató árulásokkal, örökös korrupcióval, és végtelen gőgös úrhatnámsággal vették körül. Andora ezek iránt azért volt erős, mert tudta, hogy függ tőlük. A hivatalokból, a minisztériumokból éppen úgy nem lehetett kiűzni őket, mint a kártyaszobákból, amelyeknek tündöklő csillaga Károlyi volt. Lejárt nagyokat veszteni, Havi Magyar Fórum, 2007. január 2