Havi Magyar Fórum, 2008 (16. évfolyam, 1-12. szám)

2008-01-01 / 1. szám

Csurka István Áldozat Sorskérdésünk sorsa (20.) A két férfi lehangolódottsága érthető volt: az utazásuk Drezdába az ítélethozatal után történt, s meg voltak rakodva azzal a tapasztalattal is, ami akkor ott a tárgyalóteremben történt, a zsidóknak járó különleges elbánást azonnal igazolva. Felállt ugyanis Nyíregyházán a megyeháza tárgyalóte­remnek átadott nagytermében a vád képviselője, azaz a magyar állam, a magyar kormány embere, és megvádolta saját beosztottját, a vádirat beter­jesztőjét, Bary Józsefet, hogy „egy középkori ba­bona bizonyítékait hajszolta lázas buzgósággal." Ez tökéletesen megfelelt Szabolcsi Weinstein, a Pester Lloyd és a Rotschild bankház igényeinek, s teljes mértékben egybevágott azzal, amit az oroszországi pogromokról híreszteltek. De hogy ez így van, hogy ez összevág, hogy emiatt egész nemzeteket készülnek elítélni, s fogják a sorsukat megváltoztatatni, azt Magyarországon jószerivel csak ez a két férfi tudta, vagy sejtette inkább, akik ott ültek a Bécsből Drezda felé haladó vonaton. Az oroszországi pogromokat, amelyek elől a get­tózsidók menekültek, nem a fellázadt, éhes, ki­­uzsorázott orosz és ukrán parasztok és a bessza­­rábiai oláhok indulata, elkeseredése váltja ki, hanem a gonosz cár és még gonoszabb hivatalno­kainak antiszemitizmusa. Ez 1883 őszén, két év­vel a reform-cár merényletben való megölése után, amelyet nem a zsidók követtek el, már el volt terjedve a művelt Európában. Ónody azon­ban, aki vette a fáradtságot és kiutazott a hely­színre, könyve megírásához szükséges felderítő munkálatként, azzal jött haza, és ezt elmondta Is­­tóczynak is, hogy ez nem igaz. A pogromokhoz kivezényelt cári katonaság, kozákok és nem kozá­kok azonban, ha lőttek, mindig előbb a feldühö­dött muzsikokat tizedelték meg, s csak aztán, ha a szükség úgy hozta, a védett zsidókat. A tárgyalóterem közönsége még ünnepli Kor­­nisst gerinces kiállásáért, fel van zúdulva Seifferth árulásán, de az ítélet, a magyarság ítélete már ké­szen van. A Pesti Hírlap, amely korábban gyakran írt a nyíregyházi törvényszék szerinte elkövetett mulasztásairól, és a Balg vizsgálati eljárása iránt sem sok kíméletet tanúsított, most, június 20-án így ír: Az a vádbeszéd mellyel a főügyészhelyettes ma előállni jónak látta, nem vádbeszéd. Vagy, ha az, akkor a vizsgáló bíró és az eljáró bíróság ellen intézett vádbe­széd. Azok, akik a vádlottak padján ülnek, a vádbeszéd­ben vádolva nincsenek, s egy külföldi turista bizonyára megütközve fogná kérdezni, miért ültették hát e szegény embereket oda. S most már fölmenthetik a vádlottakat, a közvélemény, félünk, nem fogja azt appróbálni. [jóváhagyni] Azt fogja mondani, hogy talán politikai okokból, talán a felekezetek közötti jó egyetértés kedvéért, akármiért, előre úgy volt kicsinálva a dolog, hiszen vád sem volt maga. Aki vádló tartozott volna lenni, az volt a leghatásosabb védő, s nagy csoda még, hogy a vizsgálóbíró és az eljáró bíróság tagjai ellen nem indítványozta a bűnösség kimondását mindjárt első beszédében. Végtelenül sajnáljuk ezt a maga nemében páratlanul álló tapintatlanságot, mely arról látszik tanúskodni, hogy ebben a szerencsétlen ügyben minden ember elvesztette a fejét. De legjobban Seifferth Ede főügyész-helyettes, kiről azt állították, hogy a vádhatóságot képviseli, míg a beszéde azt a hatást tette, hogy a vádlott feleket. A Pesti Hírlap vezércikkében a méltatlankodás és személyeknek szóló bírálat mellett finoman, alig észrevehetően megjelenik az elkövetés szándéka is. A cikkíró nem néz mélyebben az összefüggések szövevényébe. Nem fedi fel, hogy a főügyész-he­lyettes a főügyész utasítására cselekszik, a fő­ügyész pedig a miniszterelnökére. Seifferth Ede természetesen nem volt a tisztesség és a becsület bajnoka, és Eötvös Károlyt sem övezte már nép­szerűség, mint korábban, a meghasonlás azonban sokkal mélyebben húzódott és sokkal végzetesebb törést okozott a nemzeti létben, mintsem egyes tisztviselők felelőtlensége vagy könnyelműsége okozhatott. A magyarságot két vállra fektették Tiszaeszláron és a nyíregyházi törvényszék előtt. Saját kormánya, saját tősgyökeres uralkodó rétege teperte le­­ zsidó utasításra. Ezt a tényt a maga tel­jes mélységében akkor ott csak Ónody látta, és csak Verhovay merte érinteni a Függetlenség cik­keiben. Istóczy Győző, lévén hatvanhetes, Tisza Kálmán pártjának oszlopos tagja ugyanúgy érzé­kelte a kibontakozó félben lévő nemzeti katasztró­fát, mint Ónody, de pillanatnyilag a saját perével volt elfoglalva és a drezdai nemzetközi antiszemi­ta kongresszusra készült, ahol aztán meg is válasz­tották az elsősorban német, osztrák és magyar képviselőkből, közéleti emberekből álló szervezet egyik alelnökének. Ónodyt, noha számított rá és lelkileg is fel volt rá készülve, lesújtotta a hamis vádbeszéd, amelynek éle, megcímzetlenül, de félreérthetetlenül ellene volt irányozva. A Pesti Napló laptársához, a Pesti Hírlaphoz Havi Magyar Fórum, 2008. január 2

Next