Havi Magyar Fórum, 2009 (17. évfolyam, 1-12. szám)
2009-05-01 / 5. szám
ÚJRAOLVASÓ Hiába kiáltja Széchenyi a kétségbeesés kínjai közt, hogy Kossuth politikája alkotni nem, csak rombolni képes; hiába volt Kossuth csupán csak az érzelmekkel dolgozó izgatásban nagy, valahogyan Petőfi is egyedül az érzelmek költészetében, a lírában; hiába hiányzott benne az alkotó erő épp úgy, mint Petőfiben, aki nagyszabású alkotásaiban, Tigris és Hiéna drámájában, A hóhér kötele regényében csak kudarcot vallott és kisebb verses beszédeiben is alkotás tekintetében még Vörösmarty mögött is messze elmarad; hiába voltak Kossuth politikai alkotó tervei ép oly utópiák, mint a gazdaságiak, a védegylet, a gyáralapító társulat. Hiába utalt Széchenyi arra, hogyan élt vissza Kossuth a nép gyengéivel, hogyan hízelkedik ezeknek, épp úgy bámultaték Kossuthban még ez is, mint ahogyan Petőfiben az, ha a népköltészet kincseivel a póriast, az ízetlent is átvitte az irodalomba. Akinek az aggálytól fojtogatott hazafiszívből eredő mindez intések ártottak, az csak Széchenyi maga volt. Cassandra szava nem találkozott, csak visszatetszéssel, gúnnyal, gyűlölködéssel! Kossuth hatalmának egész súlyával fordult Széchenyinek, és jóllehet azon kezdte támadását, hogy benne a „legnagyobb magyar"-t tiszteli, elüldözte végül az oroszlánszívűt egész a döblingi tébolydáig. És ha Kossuth letépte Széchenyi fejéről a babért, Petőfi a szélső demokrácia és a forradalom napjaiban is a mérsékeltekhez hajló Vörösmartyt így aposztrofálta: „Nem én téptem le homlokodról, magad tépted le a babért!" Mennyi kín marhatta e napokban szegény Széchenyi, szegény Vörösmarty szívét! Nemcsak a keserű hálátlanság, a gyanúsított hazafiérzés gyötrelmei, hanem ama legnagyobb kíntörvénynek rohanásában látni azt, aminek munkában és sikerben nagy életet áldozanak. Így jutott Széchenyi a merész szózattól: „a magyar nem volt, hanem lesz", a kínos kérdésig, ha vajon nem lett-e volna jobb föl sem rázni a nemzetet agóniájából? Ily kínos kételyek közt éneklő Vörösmarty: Vagy lőni fog, ha lőni kell A nagyszerű halál, Hol a temetkezés felett Egy ország vérben áll. De e dal mely oly csodálatosan hangoztatja vissza a remény és csüggedés közt hánykódó nemzet érzelmeit, melyet keletkezésekor zengett minden ajk, s mely oly hatalmasan zendült fel újra a hatvanas években; e dal, valamint hogy nyugszik ma, a nemzeti lét biztosságának érzetében és el volt temetve a kétségbeesés éveiben, úgy volt feledve a vérmes remények napjaiban is. „Talpra magyar!" volt akkor a dal, és „Félre ti kishitűek!" Ki törődött volna Széchenyi és Vörösmarty kínjaival, kételyeivel! Kossuth csillagzata ragyogott az égen, riadva kelt fel szavára a magyar, büszke főurak, arisztokraták minden ízben, kivonultak az érkező megváltó elé - emlékezünk Károlyi György gróf fehér paripájára -, Kossuth lángszellemét követő a nemzet, valamint a zsidók követék egykoron az előttük járó tűzoszlopot, hogy Mizraim rabigájából eljussanak az ígéret földjére. Kossuth szózata és Petőfi dala zúgott át az ágyú dörgésén, és több volt mint ágyú. Hadseregeket teremtett. Az aggastyánnak fonnyadt, a gyermeknek puha karját megacélozó, nem a halált megvetni, hanem a hazáért való halált szomjúhozni tanítá meg a szeretettől és gyűlölettől lobogó szíveket. Csatázott a magyar. És vajon ki váltaná meg ama napok iszonyait, ama napok dicsőségének árán? Huszonöt éve múlt, hogy Széchenyi és Vörösmarty felrázta álomkórságából és bámulatos haladásnak indította a nemzetet. 1850-es írtunk. A nemzet porig volt alázva. Porig. Mert a Bach-huszárok hada parancsolt a büszke magyarral. Petőfi és Kossuth meg voltak halva. Petőfi, a költő, a csata mezején veszett el; az Ukrajna dárdaforgató kozákjai száguldoztak át rajta; sem cserfa, sem babér nem mutatja sírját. Kossuth, a nemzet vezére, a csaták mezején nem esett el. Sem ott nem veszett Aradnál, ahol a bitófa alatt lehelték ki nemes lelküket tizenhárman, mind hű és hazafi. Fides ad extramum! Ő azt hitte, hogy élhet, a hazának élhet. Pedig e hite is csak utópia volt. Kossuth meghalt. Kossuthot eltemették az összeomlott haza düledékei. A hit, mellyel hozzá ragaszkodunk a kétségbeesés napjaiban, olyan volt, mint amidőn a reménye vesztett, kinek semmi egyébben hinnie immár nem marad, valamely jó szellembe, drága halottnak körülötte lebegő lelkébe veti hitét. Olyan az emberi szív, hogy ha józan ésszel már hinni és reményleni nem tudunk - akkor megőrülünk, hadd hihessünk és remélhessünk. A fantom után kapkodunk, ha a való világában bennünket már minden elhagya. Utóbb, amidőn újra áttört a nehéz felhőkön a napsugár, a meghalt Kossuth szelleme valósággal megjelent, és mint Hamlet apjának a bosszúvágyától nyugodni nem tudó lelke, kísérteni kezdett köztünk. Akikben erősebb volt a haza ellenségeinek gyűlölete, mint a haza szerelme: azokban félelmesen lobogtatá fel újra a bosszúvágy lángjait a kísértet; a többit síri rémület fogta el, látva miként akarnak kitörni ismét a sírnak, az enyészetnek és pusztulásnak hatalmai. De a kísértet nem vette észre, mint szaggatja keresztül mind diadalmasabban az útra kelő nap a sötét jellegzetet, s örömét lelve az előidézett hatásban, addig és annyit kísértgetett, míg az effélének egyáltalán nem kedvező napvilágánál egyszerre csak azon vettük észre magunkat, hogy hiszen ez nem is kísértet, hanem lám csak az az öreg bácsi, aki olyan nagy attenzióval szokta a füveket szedegetni és a csillagokat nézegetni, és tud neki örülni.