Hazanéző, 2011 (22. évfolyam, 1-2. szám)

2011 / 1. szám

Az ötvös munkamódja alig különbözött a mai utódaiétól, legfeljebb annyiban, hogy a maiaknál a gépi berendezés uralkodik, míg a régiek mindent a maguk keze munkájával alkottak meg. A honfoglaláskori magyar ötvösök legszebb munkái az ezüstlemezekre poncolt tarsoly­­lemezek, női hajfonatkorongok, nemkülönben az öntött ezüst, ara­nyozott lószerszámdíszek s a vasra készített ezüst-arany berakások. (László Gyula: 50 rajz a honfoglalásról) Az ötvös a teljes jogú szabad ember méltóságának jelölője. ... A tarsoly, amelyben a tűzszerszámot, és más apró készségeket tartot­tak, még az övnél is inkább jellezte viselője rangját. A tarsoly tex­tilből vagy bőrből készült, s előlapjának széles felületét hímzéssel, rátett díszekkel, gyöngyökkel, rojtozással, illetve a bőrből készültek­nél domborítással, forró poncok beütögetésével, színes befűzésekkel, intarziával díszítették... A fedőlap vereteit egyre inkább halmozták... Ez a fejlődés épp a honfoglalás idején jutott el kiteljesedéséhez, amikor a legelőkelőbbek tarsolyait a korábbi öntött veretek helyett az egész fedőlapot beborító nemesfémlemezzel díszítették. A vékony, könnyebben munkálható ezüstlemezt finom, egyedi rajzolattal töltöt­ték meg, és minden részletét aprólékos gondossággal dolgozták ki. Ezek a tarsolylemezek olyannyira jellemzők a honfoglaló magyarok hagyatékára, hogy egész művészetüket a tarsolylemezek művészeti körének nevezik, s joggal, mert ezek az ötvösremekek sajátosan a honfoglaló magyarok viseleti tárgyai. (Dienes István: A tarsolylemezek és korongok művészete - A honfoglaló magyarok) PÁLL LAJOS A jós Ki a jövőbe lát, a múltat nem felejti, mondta Horokály a vakon született bölcs cigány, kosarát fonva tovább szavalt. Ujjai, mint űzött bogarak, bújkáltak a rőt vesszők között, majd legyintett, ha jött vagy nem jött légy, nyomatékul szavalnak. Az utak hosszát sohasem mérte, nem látott rebbenni az érgre lepkét, harangszót hozott néha a ténfergő szél fel a völgyből, mondta, az égen az dörömböl, ki vakságából szólni léha. Mese Volt hét törpe s Hófehérke, úgy lett szép a mese vége, királyfi jött fehér lovon, szebb volt, mint egy templomtorony, s koporsóba Hófehérkét, hová síró törpék tették, megpróbálta messze vinni, de széttört az üveg holmi, s Hófehérke, mint egy virág, melyet király is ritkán lát, ébredve a tetszhalálból, de az ifjú rögtön rászól: - Te az enyém, én a tiéd, egy lépést se megyek innét, veled leszek mindörökre, tanúm rá mind a hét törpe. Lett nagy lagzi, tánc, vigalom, mit nem látni tíz határon, a hét törpe vigyázzban állt díszítve a virágágyást. Azóta is mind ott vannak, fittyet hánynak dérnek, fagynak, mivel Hófehérke izén, hogy a falu másik végén készül váltó törpeüzem. Ez az erdő Ez még mindig az az erdő, néma és félelmetes, mögötte a Hold, ha feljön, boldog völgyeket keres. Akár főúri szemlélő az arcán maszkot visel, udvara a fák fölé nő, mulatna, de nincs kivel. Farsangvég­et három holló szárnycsapással lezárta, s forognak a falu körül, mint törött kulcs a zárban.

Next