Hazánk s a Külföld, 1869 (5. évfolyam, 1-52. szám)

1869-10-14 / 41. szám

642 HAZÁNK S A KÜLFÖLD, mennydörög a közelebb Rómában tartandó zsinat sötétszellemű törekvései ellen. „A szent atya és a zsinat előtt tellát tiltakozom mint keresztény és pap — mondja ezen levelében a h­íres barát — azon tanok és gyakorlatok ellen, melyek ró­maiaknak nevezik magukat, de nem kereszté­nyek, s melyek mindig vakmerőbb és kártéko­nyabb előmenetelükben oda törekszenek, hogy az egyház alkotmányát, tanainak alakját és tar­talmát megváltoztassák. Tiltakozom amaz ép oly istentelen, mint esztelen elkülönzés ellen, melyet létrehozni igyekszenek az egyház között, mely anyánk egész az örökkévalóságig és a tizenkilen­cedik század társadalma között, melynek mi ez időben fiai vagyunk s melynek irányában szintén van kötelességünk és ragaszkodásunk. Tiltako­zom az emberi természet ellen való azon iszonyú küzdelem ellen, melyet ama hamis tanítók foly­tatnak, s tiltakozom nevezetesen az Isten fia evan­géliumának egyházfertőztető meghamisítása el­len, melynek szellemét és betűjét az uj szövetség farizeizmusa egyenlő módon lábbal tiporja.“ Hogy ily levél villámként csapott, kivált most, a zsinat előtt Rómára, az természetes s hogy azok kigyót-békát fognak ellene kiáltani, kik ellen mennydörög, szintén világos. Hogy azonban mi­ként ítélt Hiacint atyáról a közvélemény már e le­vél megjelente előtt is, erre nézve közöljük:egyik legelterjedtebb francia lapnak róla még 1868. decemberében írt alábbi sorait : „Már hatodik éve lesz, hogy.pater Hiacint ad­­ventekkor Párisban azon székes­egyház boltoza­tai alatt prédikál, melyet Hugo Viktor ,,4 notre­­damei torony­őr“ című regényével némileg legen­­daszerűvé tett; öt évig vonzottak az ő szavai e falak közé oly válogatott tömeget, melyben kép­viselve volt tudomány és irodalom, művészet és ipar. . „Lépjünk be valamelyik ádventi vasárnapon, déli tizenkettőkor az ősrégi templomba. Már nagy tömeg ül a padokban s azon fentartott helyeken, melyek a szószékhez legközelebb esnek. De a tö­meg mindjobban özönlik, keresve helyet, s mind­jobban betöltve az egyházat. Mindenki lehetőleg közel igyekszik jutni a szószékhez. Egy órakor végre megjelenik páter Hiacint fehér, karmelita­barát csuhájában. A zsibongás megszűnik s ezen­túl mindenki visszatartott lélekzettel figyel a hit­szónok szavaira. „Hiacint atya leginkább a férfiakhoz szokott beszélni. Beszédei rendszerint oly tárgyak körül forognak, melyek nem sértve meg a hittanokat, a legtágabb értelemben érintkeznek a bölcsészet, s történelem és társadalmi tudományokkal, s me­lyek az ő szavai után világosságban jelennek meg a leghiggadtabb szellemek előtt is, kik azelőtt tele valának kételyekkel. Az egyház mellett ha­talmas és meggyőződésteli athlétaként harcol s fegyvere nemcsak az ékesszólás, hanem egyszer­smind a kimerithetlen tudomány." „Habár Hiacint atya a férfiakhoz szól, egyházi beszédeiről a nők nincsenek kizárva; számtalan, kitűnő hölgy szokott ezek meghallgatására a Notre Dam­éba sietni, s ami — kivált az udvarias Párisban — különös, nem nekik jut a legjobb hely. Mert ez egyházi beszédek a férfiaknak szól­nak, azért a férfiak udvariasságukat a templom ajtaján kívül hagyják. Hiacint atya polgárokhoz szól; ügyvédekhez, írókhoz, tudósokhoz, művé­szekhez s tisztviselőkhöz, szóval olyakhoz, kik értelmüket szokták gyümölcsöztetni.“ Hiacint atyának mai számunkban bemutatott arcképe fogalmat nyújt arckifejezéséről, melynek fő jellemvonása a határozottság. Feje hatalmas és arányos; arcéle tiszta és jellegzetes. Ajkai kifeje­zésteliek, tekintete mély és nyugodt; orrának hajlása finom. Ha mosolyog, a szigorú arcán föld­feletti szelidség és kellem ömlik el. Ha szószéken áll, taglejtést ritkán használ ; szavai erősek és nyugodtak; ha azonban egy­szerre valami gyújtó rögtönzésre tér át — mi sokszor megtörténik — akkor taglejtése meg­élénkül, szava emelkedettebbé válik s ilyenkor visszaidézi emlékezetünkbe azon egyház­atyákat, kiknek magasztos hite áthatott a századokon. Leszámítva azon órákat, melyeket szószékén tölt el, Hiacint atya teljes visszavonultságban él a Páris melletti Passy egyik szerény külsejű házában, melyet a bejárat nem tág ajtaja fölött fekete kereszt jelöl. Azon kis, négyszögletes szo­bának, mely társalgó­ termeül szolgál, összes bú­torzata négy szalmaszék s egy lágy faasztal, s he­­tenkint egyszer itt fogadja el a vele értekezni óhajtókat; idejének többi részét tanulással és szemlélődéssel tölti el. Hiacint atya családi neve­­Loyson Károly; Chateau-Glonthierben, 1827-ben született. A szo­kott bevezető magasb iskolákat szorgalommal vé­gezvén s darab ideig a költészet terén is tevén kísérleteket, végre 1851-ben pappá szenteltetett s aztán mint a bölcsészet tanára, előbb Avignonba, majd Nantesba ment; azonban mert Hiacint atya több hivatást érzett magában a népet tanítani, mint papokat képezni az egyház számára, azért lemondott a tanári állásról s a hitszónokira

Next