Hazánk, 1903. február (10. évfolyam, 28-51. szám)
1903-02-01 / 28. szám
Budapest, 1903. február 1. X. évfolyam. 28. szám. Vasárnap. HAZÁNK SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL Budapest, Vnn., Szentkirályi utca 28. Kéziratotot sem adunk vissza. * Telebonszkm 88—23. FELELŐS SZERKESZTŐ BUDAY BARNA. Előfizetési Ára: E0és* éve 28 kor.|Hegy#dívé».-to - — Félévre... « Égi bére _ 9.40 « Egyes szám 8, Vidéken 10, Pályaudvarokon 17 BDéck Magyar tisztek, Budapest, január 30. A krónikás adoma szerint I. Ferenc, mikor Metternich jelentette, hogy a magyarok valamiért nagyon lármáznak, jó kedvűen mosolyogva, csak ennyit mondott: «Is'don gut!» De ha nem volt alkalma a mindenható miniszternek ilyesfélét jelenteni huzamos i) időn át, akkor ilyenformán biztatgatta: «Flitt Sie, machens was, dass die Ungarn schreien, aber recht schreien!» Metternich csinált is aztán annyi mindenféle kellemetlenséget, hogy ha a jó öreg fejedelem még vagy másfél évtizedig élt volna, bizony elment volna a kedve a magyarok lármájától. Négy év előtt a magyar közélet annyira kilármázta magát, sőt bele is fáradt a lármába, hogy ma már a hadügyminisztérium sem tud semmi olyat csinálni vagy követelni, amiért valami túlságosan lármáznánk. A katonai javaslatok miatt az ellenzék állítólag ugyan obstruál, de azért olyan nagy és nyomasztó a közélet csendessége mégis, hogy aligha igaza nincs annak a kiváló hírlapírónak, aki közelebbről azt mondotta: csak attól lehet félni, hogy ezt a nagy csendességet a nemzet nem bírja ki. A küzdelem, a szenvedés és a harc felkelti és fokozza a magyar energiát, de a tespedés nyugalma helyhez köti, elsenyveszti. Tárgyalván a parlament a katonai javaslatokat, sokkal üdvösebb volna, ha az ellenzék csendes obstrukciója helyett a nemzet lármázna egy kicsit. De hát van-e okunk erre ? Bizony van, mert hiszen anyit még a legrózsásabb szemüvegen néző optimisták is megengednek, hogy bár a dualizmus keretében helye van minden jogosult magyar nemzeti aspiráció kielégítésének, de a közös hadsereget illetően a dualizmus szelleme még nem jutott érvényességre és hogy Deák nagy alkotása csak akkor lesz tökéletes, ha a nemzet látja, hogy aspirációi a hadsereg keretében is érvényesülnek. De hát miért nem érvényesülhettek eddigelé itt ezek a nemzeti aspirációk? E fájdalmas tünet okát már sokan és sokfélében keresték. Voltak olyanok is, kik ezt a közös hadseregben szolgáló magyar tisztek csekély számában találták meg. Arra pedig, hogy miért oly csekély a magyar tisztek száma, az volt a sablonos felelet, hogy a magyar nem szereti a katonai szolgálatot. A tegnapi vita egyik szónoka, Hieronymi azt mondja, hogy ez a vád nem igaz és statisztikai adatokkal mutatja ki, hogy ellenkezően, a magyar ember jobban akar szolgálni a hadseregben, mint a más fajbeliek. Hogy a magyar ember nem szereti a katonai szolgálatot, egyszerű balítélet vagy ráfogás. De azért aligha igazak és bizonyító erejűek mégis Hieronymi statisztikai adatai. Azt mondja ugyanis, hogy míg a magyar állam területéről való legénység 42 és fél százalék a közös hadseregben, addig a magyar tisztek létszáma 20 százalék, de ez is meglepő eredmény, ha azt veszszük, hogy a tisztképző intézetekből csak 13 százalék magyar tiszt kerül ki. Hát ha a dolog csakugyan úgy volna, amint Hieronymi mondja, meg lehetnénk elégedve, csakhogy az a 20 százalék tiszt nem magyar születésű, hanem magyarországi származású csupán, kiknek legnagyobb része egy szót sem tud magyarul s akiknek soha még csak egy pillanatig sem volt eszök ágában együtt érezni a magyarral, vagy magukat magyarnak vallani. Igazi faj magyar származású tisztjeink száma 11 százaléknál semmi esetre sem több a közös hadsereg tisztikarában. Hogy a fenmaradó 14 százalék erdélyi szász, oláh, vagy horvátországi és volt határőrvidéki származású szerb és horvát tiszttel a magyar hadsereg egyéni és nemzeti jellegét a közös hadseregben nem lehet eléggé kidomborítani, több mint bizonyos. Egészen másként fog alakulni azonban a helyzet, ha diadalt arat Apponyi amaz álláspontja, hogy a közös hadsereg magyar ezredeiben csak magyar honos és magyarul tudó tisztek alkalmaztassanak. Akkor a 20 százalékot kitevő 4744 tiszt nemcsak magyarországi származású, de igazán magyar tiszt is lesz s a 7300-ig szükséges többi 2500 tiszt, amelyik a hazai nemzetiségek sorából fog kikerülni, más érzésű és gondolkozású lesz bizonyára, mint jelenleg. Ne feledjük, hogy annak a szellemnek, amely ez idő szerint lehetetlenné teszi, hogy a közös hadsereg keretén belül a magyar hadsereg egyéni és nemzeti jellege jobban kidomborodjék, nem annyira az ausztriai származású tisztek legerősebb oszlopai, hanem azok a magyarországi származású szász, oláh, szerb, horvát stb. tisztek, akik Hieronymi statisztikájában úgy szerepelnek mint magyar tisztek. Igen, ezt el ne feledjük. A közös hadseregben nem az osztrák származású tisztek a felpanaszolt érzelmi összeütközések motorai, hanem sokkal inkább a nemzetiségi katonatisztek. Ezekkel a tisztekkel van a magyar társadalomnak legnagyobb baja, ezek nem akarnak beleolvadni a mi magyar érzésünkbe. Ellenkezőleg, tudunk igen sok osztrák származású tisztről, aki Magyarországba helyeztetvén, magyar családba házasodván, magyarrá lett érzelmeiben is és nem kínzója lön a reája bízott magyar katonafiuknak, hanem jóakaró gondozója. Gróf Apponyi Albert ama kívánságának tehát, hogy a magyar ezredekben nemcsak magyarországi, hanem fajmagyar, magyarul beszélni tudó tisztek alkalmaztassanak, már a fentebbiek szerint nagy nemzeti jelentősége van. De jelentősége van ennek a kérdésnek egyéb okokból is. Halljuk a panaszt naponként, hogy pusztul a magyar középosztály egyik legbecsesebb alkotó része, a magyar gentri, melynek testén kegyetlenül átgázolt a modern gazdasági haladás, de bár óásárlásban bőven része volt, nem akadt, ki felemelte volna a talaját vesztett magyar nemest. A középbirtokosság törzshajtásainak valóban mostoha sors jutott. Ezek a fiatal emberek jélképzettséggel a vármegyei vagy magyar királyi hivatalokban keresnek s néha találnak is elhelyezést kis fizetés mellett öröklött úri hajlamok. Kevés ember tudja elviselni ilyen körülmények között a szegénység társadalmi vonatkozásban reá nehezedett erősúlyát Hát nem ennek a magyar' gentii-fajtjak volna legelső sorban helye a magyar hadseregben? Természete,ereje odautalna. Becsületére féltékeny és meghalna a tiszti kardbojt tisztességéért. Ha tehát csak magyar tiszteket alkalmaznának a magyar ezredeknél, meg volna oldva a magyar társadalom egy jelentékeny részének elhelyezési kérdése. Ami utóvégre jogos is, mert a hadseregnek hivatása mindenütt a világon, hogy a nemzet által kiválasztott értelmiség egy részének foglalkozási kört biztosítson. De nézzük a dolognak másik oldalát is. Látunk huszárezredeket, ahol a tisztek között van vagy tíz-tizenkét daliás magyar fiatalember. Ezek magyar temperamentumukat, a lelkükben lakozó magyar iluidumot átszármaztatják többi tiszttársaik lelkületébe is. Nemcsak a sarkantyúpengéssel, hanem a mindennapi érintkezés közvetlen hatásainál fogva átviszik csengő nyelvüket, szellemüket s az egyéniségüket megillető rokonszenvet és becsülést; átviszik ezeket a bajtársi viszonyba és a katonai eszmekörökbe és igy ők alkotják a közös hadiszervezet tőkéjén nemzeti érzéseink igazi oltóagyagát Ez olyan igazság, amelyet nem tud megcáfolni a közös hadügyminisztérium legrégibb dokumentuma sem. Gróf Apponyi Albertnek a katonai kérdésekben elfoglalt álláspontja magyar nemzeti kívánság. Örülünk rajta, hogy ezen kívánságok jogosultságát ma már a közös hadügyi kormányzat is elismeri. Ennek a kormányzatnak eszébe is kell jutni, hogy mióta Ausztriával közös védelmi szövetségben állunk, mindenkor a Lapunk mai száma 24 oldal.