Hazánk, 1903. szeptember (10. évfolyam, 205-229. szám)

1903-09-01 / 205. szám

HAZANK. 205. szám. teli nyelvnek alkalmazását azonban nem feltétlenül követelné. Hogy Wekerlének sikerüljön állandóbb kabi­netet alakítani, ez csak úgy lenne elképzelhető, hogy gróf Apponyi Albert és általában a volt nemzeti párt aktív részt vegyenek abban; ezt nemcsak a politikai raison diktálja a mai hely­zetben, de a parlamentarizmus azon alaptör­vénye is, amely szerint, ha a politikában nagy elvi változások történnek, ha hosszú küzdelem után új elvek győznek, akkor az elvek gyakor­lati megvalósítását is azokra kell bízni, akik ezen elveknek zászlóvivői voltak. Wekerlétől különben a párt egy nagy része azért is fázik, mert őt a magyar Combesnek tartják, aki újból belevinné az országot egy radikális politika erővesztő küzdelmeibe. Ré­szünkről tartjuk Wekerlét olyan tiszta látkörű embernek, aki belátja, hogy ma már egész más a politikai összhangulat Magyarországban, mint volt 10 év előtt. Ma a nemzet nagy többsége a radikalizmussal ellentétben éppen a faji érde­kek védelmét, a nemzet történelmi osztályainak, a parasztságnak és középosztálynak megerősö­dését tartja létszükségesnek, — természetesen mindezt kapcsolatosan az ország gazdasági meg­erősödésével. Általában az a nisus a pártban, hogy teljesen új emberekből kell állani a kabinetnek, mert az új irányok, amelyeknek diadala úgy közjogi, mint gazdasági téren ma már kétségtelen, új vezető embereket is követelnek. Egyedül Darányi Ignác az, akinek részvételét egy Apponyi- Wekerle-féle kabinetben mindenki szívesen látná. úgy a sajtóban, mint a pártok különböző árnyalataiban is nagy — hogy úgy mondjuk — konsternációt idézett elő a Pester Lloyd-nak az a közleménye, hogy «a király a válság meg­oldásának programmját nem attól a személyi­ségtől kapná, akit esetleg miniszterelnöknek ki­jelölne, hanem ellenkezőleg, a megoldás pro­grammját a király maga állapítaná meg.» Van­nak, akik az ilyen formulában a parlamentariz­mus felforgatását látnák. A Pester Lloyd hivatkozott cikkéből különben közöljük a következő részleteket: Egyszer csak, évek telhettek el, a nagy, tágas pince egészen tele lett csillogó aranynyal s csak az egyik sarokban volt annyi üres hely, ameny­­nyit az ágyam elfoglalt. Annyi aranyam volt végre, mint senkinek a világon. De hogy hagy­jam most itt a pincét? A verejtékkel gyűjtött aranyakat? Bizonyos, hogy ki fognak rabolni s mind elveszik majd kinos és hosszas munkám gyümölcsét. Rémképek gyötörtek, rémképek tartották le­nyűgözve agyamat. Verejtékes homlokkal tur­káltam az aranyak között s kéjesen simogattam meg egy-egy darabot. A szép, csillogó ara­“A nemz'"' követelések tekintetében a királytól kell kiin­­da a kezdő lépésnek. Természetes, hogy azokon engedményeken, amiket a Széll és Khuen-Héderv, a kormányok adtak, változtatni egy­általán nem szabad. Ezek szóba sem kerülhetnek többé. De a többi követelés iránt magának a király­nak van csak joga az elhatározásra, annak eldönté­sére, várjon a hadsereg egységességének feltételeit szem előtt tartva, mit adhat meg s mit kell megta­gadnia s ha a király spontán elhatározásra jutott, meg kell állapítani a koncessziók mértékét s kijelen­teni, hogy azokon változtatni semmi körülmények között sem lehet. Eszerint a király a válság megoldásának pro­grammját nem attól a személyiségtől kapná, aki esetleg miniszterelnökké dezignáltatnék, ha­nem ellenkezőleg, a megoldás programmját a ki­rály szabad elhatározásaként maga állapítaná meg s azután választaná ki azt a személyiséget, akit a vázolt alapon kabinetalakítással megbízna. Ez az eljárás lényegesen elüt az eddigi szokástól. Eddig az volt a szabály, hogy a kijelölt miniszterelnök a pro­grammját bemutatta a királynak s az uralkodó azt vagy elfogadta, vagy elutasította. Ezúttal azonban a király konstruálja a kijelölendő miniszterelnök állás­pontjának döntő részét. Ám ez a magyarázatát és a forrását a többi ízben említett királyi jogokban találja s azért is praktikus és szükséges, mert senki sem illetékesebb, mint a legfelsőbb hadúr annak megíté­lésében, hogy mi van hasznára s mi ártalmára a had­seregnek. Ha már most valamelyik politikai személyiség ezen alapon elvállalja a missziót, semmi oka sem lesz arra, hogy az ellenzékkel tárgyalásokba bocsát­kozzék, akár a megoldás részletei iránt, akár a ki­választott egyéniség személye iránt. A dezignált sze­mélyiség útja egyenesen a liberális pártba vezet s a szabadelvű párt értekezletének kell majd végleg el­döntenie, támogatja-e feltétlenül a kijelölt miniszter­­elnököt. Ha a válasz igenlő lesz, akkor a kormány programmjának a katonai kérdést itt jó részét pártkérdésnek vetik fel s a többség minden egyes tagja az elé a válaszút elé állíttatnék, hogy vagy á­tveti magát a kormány programmjának, vagy pedig kilép a pártból. Ha a dezignált miniszterelnök ekkor a liberális párt támogatását megkapta, megalakítja a kabinetjét é­s a Ház elé lép. Nem mondjuk természetesen, hogy ezzel a krízis már teljes megoldást nyert volna. A szélsőballal ed­dig nem számoltunk s ki tudná kitalálni, vagy pláne megállapítani, hogy mi lesz ennek az istennek és embernek tetsző társaságnak az akarata. El kell ké­szülni a parlamentarizmus ultima rációjára és asze­rint kell cselekedni. Az a kormány programmját a képviselőházban megvitatják. Ha aztán a szélsőbal ismét hajlandóságot mutatna akár a szelidebb, akár a vadabb obstruálásra — se nemes szándékát el­végre sokáig nem titkolhatja — akkor nem lesz se tranzigálás, se paktálás, se pacifikálás, hanem kö­vetkezik egy­enesen az apelláta a nemzethez. A képviselőházat habozás nélkül fel k­ll oszlatni s az uj választásokat a lehető legrövidebb idő alatt kell megejtetni. Maga a nemzet mondja meg, várjon el akar-e pusztulni az esztelen válságban, vagy meg akarja-e magát szabadítani a gondolatnélküli kisebb­ség terrorizálása alól.» Egy szabadelvűpárti és egy ellenzéki nyilatkozat. Szacelláry György, a doroghi kerület országgyűlési képviselője a következő kijelentést tette egy eszter­gomi újságnak: — Teljesen azonosítom magam a nemzeti aspirá­ciókkal. Azok mielőbbi keresztülvitelét kívánatosnak, szükségesnek tartom. Kell, hogy végre valahára bezá­ródjék a nemzeti jogokért való küzdelem korszaka, hogy a nemzet háborítatlanul hozzáfoghasson anyagi erejének az egész vonalon való kifejtéséhez, hogy a kultúra folyton fokozódó igényei erős, szilárd, társa­dalmában meg nem hasonlott, pártokra nem oszlott, gazdag Magyarországot találjanak. Olay Lajos országgyűlési képviselő augusztus 30-án délután Szigetváron választói előtt beszámoló beszé­det m­ondott, melyben az aktuális politikai helyzettel foglalkozott. A kibontakozás kérdésében tökéletesen magáévá tette Mezőssy Bélának választói előtt kifej­tett álláspontját. Nem tartja helyesnek, ha ilyen jel­szavakat röpítenek világgá: Mindent vagy semmit! Híve a békés kibontakozásnak, mert annak elkövet­­keztét az országra nézve üdvösnek és szükségesnek tartja. Ezért hajlandó, ez idő szerint, a magyar vezényleti nyelv kérdését kikapcsolni az obstrukció követelményei közül és ha minden egyéb, nem csu­­­­pán formális jelentőségű, de lényeges vívmány el­érelik , mint a magyar tisztképzés, illetőleg katonai oktatás, a magyar tisztek áthelyezése magyar ezre­­dekhez, magyar tárgyalási nyelv a katonai jogszol­gáltatás terén, a magyar zászló, jelvény és címer, eskü a magyar alkotmányra stb., hajlandó közre­működni azon, hogy az országot rendkívül mélyen érintő gazdasági kérdések megoldásához szükséges parlamenti rend és nyugalom helyreálljon. Meggyő­ződése, hogy a magyar vezényleti nyelv az említett vívmányok folyományaként rövid időn belül biztosan elkövetkezik. Osztrák vélemények. Bécsből jelentik, hogy Knthrein képviselő A had­sereg közössége címmel a következőket írja az In­­teriinthaler Bote-ben: Midőn a magyar képviselőházban a függetlenségi párt Kossuth vezetésével a radikális kisebbségek modern parlamenti fegyverével élt és obstrukciójával megakadályozta a véderőj­avaslat tárgyalását, akkor a kormány oly gyönge volt, hogy a javaslatot, ám­bár az osztrák Reichsrath nagy többséggel elfogadta, visszavonja. Azt hitték, hogy engedékenységgel csil­lapíthatják és meghajlíthatják az obstruálókat. Ami­től félni lehetett, az bekövetkezett s az obstruálók most még merészebben, még kíméletlenebből igyek­szenek céljukat, az önálló magyar hadsereget meg­valósítani. Széll Kálmán leköszönt és gróf Héder­­váry jött a helyébe, aki kötelességének vélte, hogy könyörögve járuljon a függetlenségi párt vezére elé és kegyelméhez folyamodjék. Már ezzel is lehetet­lenné tette magát. Kossuth lerázta őt magáról s le­hetetlenné tett minden parlamenti tevékenységet. Az obstruáló ellenzék kijelentette s még ma is kijelenti, hogy mindaddig nem hagy föl az obstrukcióval, amíg követeléseit nem teljesítik. Va­jon fognak-e en­gedni és meg fognak-e ha­­lni a forradalom előtt? Azt hiszszük és reméljük, hogy nem. Itt már Ausz­triának is lesz beleszólása. Az engedékenységnek nagyon szomorú következményei lennének Ausz­triára nézve; a forradalom diadalát és a pusz­tulás kezdetét jelentené. Ausztria-Magyarországnak elsőrendű érdeke megköveteli, hogy ragaszkodjunk a hadsereg közösségéhez. Mindazt, ami ezt a kö­zösséget megtaríthatná, a legnagyobb energiával vissza kell utasítanunk. Mindenesetre jó lesz, ha minden eshetőségre el leszünk készülve. «Egy szó» a válsághoz. Bécsben Egy szó a válság megoldásához címen magyar nyelvű brosúra jelent meg. Irta gróf Csáky Napoleon, aki ezt indítványozza: I. Mondja ki a közös kormány (?), hogy a ma­gyar vezényszó kísérletképpen öt magyar ezrednél (két huszár- és három gyalogezrednél), három vagy öt évre behozandó. E határidő után a rendszer ered­ménye az említett ezredeknek egy külön vegyes bizottság előtt hasonló számú osztrák ezredekkel leendő bemutatása alapján fogna megvizsgáltatni és akkor a gyakorlat, a tény, a valóság fog a rendszer mellett vagy az ellen tanúskodni. II. Jelentse ki a közös kormány, hogy úgy Ausztria, mint Magyar­­ország katonai nevelőintézeteiben a magyar nyelv alapos tanítása kötelezően behozandó, amivel a jövő nemzedékre nyelvismereti szempontból csak áldás fog háramolni. A katonai tudományok előadási nyelve a német maradna, miként azt a stratégia nagymértékű fejlődése megköveteli, nyakból.* Fölébredek. Régi szobám barátságos falai vesznek körül. Világos nappal van. Talán dél is lehet. Keresem az aranyakat . .. Keresem a nagy, dohos pincét. .. Eltűnt. Keresem a kifogyhat­­lan erszényt .. . Nincsen. Csak arcomról csorog a verejték nagy csöppekben. Gondolkozom álmomról. S csak az tölt el némi keserűséggel, hogy derék szabóm lábát nem fogja megsimogatni a guta, mert pénztár­cámban nincs egy árva sor sem. Pedig nem utolsó dolog az emberiség jóltevőjévé lenni. Mit gondolnak? S az sem megvetendő dolog, ha az ember érc­szobra ott díszeleg a Mars­téren, idők végtelenségéh­l s neve a történelem lapjaira aranybetükkel vésetik be. Ugy­e­bár? – Kedd, 1903. szeptember 1. St.-Pölten. augusztus 30. A német népegyesület pénteki ülésén a polgármes­ter és Förkel képviselő foglalkoztak a magyarországi politikai viszonyokkal s az utóbbi a többek közt a következőket mondotta: — Ausztriában nem működik a parlament s a miniszterek a 14. paragrafus alap­án kormányoznak. Magyarországon azonban szakadatlanul dolgoznak Ausztria rovására a monarchia szétrombolásán. Minden áron fenn kell tartani a hadsereg egysé­gét, mert Ausztria nem hajlandó folyvást áldoza­tokat hozni Magyarországért Egybe kell hívni a parlamentet s nem szabad megengedni, hogy a lakos­ság megkérdezése nélkül történhessék meg az a saj­nálatos dolog, hogy a katonaságot tovább tartják szolgálatban. A gyűlés ilyen értelmű határozatot fogadott el.

Next