Hazánk, 1903. szeptember (10. évfolyam, 205-229. szám)
1903-09-01 / 205. szám
HAZANK. 205. szám. teli nyelvnek alkalmazását azonban nem feltétlenül követelné. Hogy Wekerlének sikerüljön állandóbb kabinetet alakítani, ez csak úgy lenne elképzelhető, hogy gróf Apponyi Albert és általában a volt nemzeti párt aktív részt vegyenek abban; ezt nemcsak a politikai raison diktálja a mai helyzetben, de a parlamentarizmus azon alaptörvénye is, amely szerint, ha a politikában nagy elvi változások történnek, ha hosszú küzdelem után új elvek győznek, akkor az elvek gyakorlati megvalósítását is azokra kell bízni, akik ezen elveknek zászlóvivői voltak. Wekerlétől különben a párt egy nagy része azért is fázik, mert őt a magyar Combesnek tartják, aki újból belevinné az országot egy radikális politika erővesztő küzdelmeibe. Részünkről tartjuk Wekerlét olyan tiszta látkörű embernek, aki belátja, hogy ma már egész más a politikai összhangulat Magyarországban, mint volt 10 év előtt. Ma a nemzet nagy többsége a radikalizmussal ellentétben éppen a faji érdekek védelmét, a nemzet történelmi osztályainak, a parasztságnak és középosztálynak megerősödését tartja létszükségesnek, — természetesen mindezt kapcsolatosan az ország gazdasági megerősödésével. Általában az a nisus a pártban, hogy teljesen új emberekből kell állani a kabinetnek, mert az új irányok, amelyeknek diadala úgy közjogi, mint gazdasági téren ma már kétségtelen, új vezető embereket is követelnek. Egyedül Darányi Ignác az, akinek részvételét egy Apponyi- Wekerle-féle kabinetben mindenki szívesen látná. úgy a sajtóban, mint a pártok különböző árnyalataiban is nagy — hogy úgy mondjuk — konsternációt idézett elő a Pester Lloyd-nak az a közleménye, hogy «a király a válság megoldásának programmját nem attól a személyiségtől kapná, akit esetleg miniszterelnöknek kijelölne, hanem ellenkezőleg, a megoldás programmját a király maga állapítaná meg.» Vannak, akik az ilyen formulában a parlamentarizmus felforgatását látnák. A Pester Lloyd hivatkozott cikkéből különben közöljük a következő részleteket: Egyszer csak, évek telhettek el, a nagy, tágas pince egészen tele lett csillogó aranynyal s csak az egyik sarokban volt annyi üres hely, amenynyit az ágyam elfoglalt. Annyi aranyam volt végre, mint senkinek a világon. De hogy hagyjam most itt a pincét? A verejtékkel gyűjtött aranyakat? Bizonyos, hogy ki fognak rabolni s mind elveszik majd kinos és hosszas munkám gyümölcsét. Rémképek gyötörtek, rémképek tartották lenyűgözve agyamat. Verejtékes homlokkal turkáltam az aranyak között s kéjesen simogattam meg egy-egy darabot. A szép, csillogó ara“A nemz'"' követelések tekintetében a királytól kell kiinda a kezdő lépésnek. Természetes, hogy azokon engedményeken, amiket a Széll és Khuen-Héderv, a kormányok adtak, változtatni egyáltalán nem szabad. Ezek szóba sem kerülhetnek többé. De a többi követelés iránt magának a királynak van csak joga az elhatározásra, annak eldöntésére, várjon a hadsereg egységességének feltételeit szem előtt tartva, mit adhat meg s mit kell megtagadnia s ha a király spontán elhatározásra jutott, meg kell állapítani a koncessziók mértékét s kijelenteni, hogy azokon változtatni semmi körülmények között sem lehet. Eszerint a király a válság megoldásának programmját nem attól a személyiségtől kapná, aki esetleg miniszterelnökké dezignáltatnék, hanem ellenkezőleg, a megoldás programmját a király szabad elhatározásaként maga állapítaná meg s azután választaná ki azt a személyiséget, akit a vázolt alapon kabinetalakítással megbízna. Ez az eljárás lényegesen elüt az eddigi szokástól. Eddig az volt a szabály, hogy a kijelölt miniszterelnök a programmját bemutatta a királynak s az uralkodó azt vagy elfogadta, vagy elutasította. Ezúttal azonban a király konstruálja a kijelölendő miniszterelnök álláspontjának döntő részét. Ám ez a magyarázatát és a forrását a többi ízben említett királyi jogokban találja s azért is praktikus és szükséges, mert senki sem illetékesebb, mint a legfelsőbb hadúr annak megítélésében, hogy mi van hasznára s mi ártalmára a hadseregnek. Ha már most valamelyik politikai személyiség ezen alapon elvállalja a missziót, semmi oka sem lesz arra, hogy az ellenzékkel tárgyalásokba bocsátkozzék, akár a megoldás részletei iránt, akár a kiválasztott egyéniség személye iránt. A dezignált személyiség útja egyenesen a liberális pártba vezet s a szabadelvű párt értekezletének kell majd végleg eldöntenie, támogatja-e feltétlenül a kijelölt miniszterelnököt. Ha a válasz igenlő lesz, akkor a kormány programmjának a katonai kérdést itt jó részét pártkérdésnek vetik fel s a többség minden egyes tagja az elé a válaszút elé állíttatnék, hogy vagy átveti magát a kormány programmjának, vagy pedig kilép a pártból. Ha a dezignált miniszterelnök ekkor a liberális párt támogatását megkapta, megalakítja a kabinetjét és a Ház elé lép. Nem mondjuk természetesen, hogy ezzel a krízis már teljes megoldást nyert volna. A szélsőballal eddig nem számoltunk s ki tudná kitalálni, vagy pláne megállapítani, hogy mi lesz ennek az istennek és embernek tetsző társaságnak az akarata. El kell készülni a parlamentarizmus ultima rációjára és aszerint kell cselekedni. Az a kormány programmját a képviselőházban megvitatják. Ha aztán a szélsőbal ismét hajlandóságot mutatna akár a szelidebb, akár a vadabb obstruálásra — se nemes szándékát elvégre sokáig nem titkolhatja — akkor nem lesz se tranzigálás, se paktálás, se pacifikálás, hanem következik egyenesen az apelláta a nemzethez. A képviselőházat habozás nélkül fel kll oszlatni s az uj választásokat a lehető legrövidebb idő alatt kell megejtetni. Maga a nemzet mondja meg, várjon el akar-e pusztulni az esztelen válságban, vagy meg akarja-e magát szabadítani a gondolatnélküli kisebbség terrorizálása alól.» Egy szabadelvűpárti és egy ellenzéki nyilatkozat. Szacelláry György, a doroghi kerület országgyűlési képviselője a következő kijelentést tette egy esztergomi újságnak: — Teljesen azonosítom magam a nemzeti aspirációkkal. Azok mielőbbi keresztülvitelét kívánatosnak, szükségesnek tartom. Kell, hogy végre valahára bezáródjék a nemzeti jogokért való küzdelem korszaka, hogy a nemzet háborítatlanul hozzáfoghasson anyagi erejének az egész vonalon való kifejtéséhez, hogy a kultúra folyton fokozódó igényei erős, szilárd, társadalmában meg nem hasonlott, pártokra nem oszlott, gazdag Magyarországot találjanak. Olay Lajos országgyűlési képviselő augusztus 30-án délután Szigetváron választói előtt beszámoló beszédet mondott, melyben az aktuális politikai helyzettel foglalkozott. A kibontakozás kérdésében tökéletesen magáévá tette Mezőssy Bélának választói előtt kifejtett álláspontját. Nem tartja helyesnek, ha ilyen jelszavakat röpítenek világgá: Mindent vagy semmit! Híve a békés kibontakozásnak, mert annak elkövetkeztét az országra nézve üdvösnek és szükségesnek tartja. Ezért hajlandó, ez idő szerint, a magyar vezényleti nyelv kérdését kikapcsolni az obstrukció követelményei közül és ha minden egyéb, nem csupán formális jelentőségű, de lényeges vívmány elérelik , mint a magyar tisztképzés, illetőleg katonai oktatás, a magyar tisztek áthelyezése magyar ezredekhez, magyar tárgyalási nyelv a katonai jogszolgáltatás terén, a magyar zászló, jelvény és címer, eskü a magyar alkotmányra stb., hajlandó közreműködni azon, hogy az országot rendkívül mélyen érintő gazdasági kérdések megoldásához szükséges parlamenti rend és nyugalom helyreálljon. Meggyőződése, hogy a magyar vezényleti nyelv az említett vívmányok folyományaként rövid időn belül biztosan elkövetkezik. Osztrák vélemények. Bécsből jelentik, hogy Knthrein képviselő A hadsereg közössége címmel a következőket írja az Interiinthaler Bote-ben: Midőn a magyar képviselőházban a függetlenségi párt Kossuth vezetésével a radikális kisebbségek modern parlamenti fegyverével élt és obstrukciójával megakadályozta a véderőjavaslat tárgyalását, akkor a kormány oly gyönge volt, hogy a javaslatot, ámbár az osztrák Reichsrath nagy többséggel elfogadta, visszavonja. Azt hitték, hogy engedékenységgel csillapíthatják és meghajlíthatják az obstruálókat. Amitől félni lehetett, az bekövetkezett s az obstruálók most még merészebben, még kíméletlenebből igyekszenek céljukat, az önálló magyar hadsereget megvalósítani. Széll Kálmán leköszönt és gróf Héderváry jött a helyébe, aki kötelességének vélte, hogy könyörögve járuljon a függetlenségi párt vezére elé és kegyelméhez folyamodjék. Már ezzel is lehetetlenné tette magát. Kossuth lerázta őt magáról s lehetetlenné tett minden parlamenti tevékenységet. Az obstruáló ellenzék kijelentette s még ma is kijelenti, hogy mindaddig nem hagy föl az obstrukcióval, amíg követeléseit nem teljesítik. Vajon fognak-e engedni és meg fognak-e halni a forradalom előtt? Azt hiszszük és reméljük, hogy nem. Itt már Ausztriának is lesz beleszólása. Az engedékenységnek nagyon szomorú következményei lennének Ausztriára nézve; a forradalom diadalát és a pusztulás kezdetét jelentené. Ausztria-Magyarországnak elsőrendű érdeke megköveteli, hogy ragaszkodjunk a hadsereg közösségéhez. Mindazt, ami ezt a közösséget megtaríthatná, a legnagyobb energiával vissza kell utasítanunk. Mindenesetre jó lesz, ha minden eshetőségre el leszünk készülve. «Egy szó» a válsághoz. Bécsben Egy szó a válság megoldásához címen magyar nyelvű brosúra jelent meg. Irta gróf Csáky Napoleon, aki ezt indítványozza: I. Mondja ki a közös kormány (?), hogy a magyar vezényszó kísérletképpen öt magyar ezrednél (két huszár- és három gyalogezrednél), három vagy öt évre behozandó. E határidő után a rendszer eredménye az említett ezredeknek egy külön vegyes bizottság előtt hasonló számú osztrák ezredekkel leendő bemutatása alapján fogna megvizsgáltatni és akkor a gyakorlat, a tény, a valóság fog a rendszer mellett vagy az ellen tanúskodni. II. Jelentse ki a közös kormány, hogy úgy Ausztria, mint Magyarország katonai nevelőintézeteiben a magyar nyelv alapos tanítása kötelezően behozandó, amivel a jövő nemzedékre nyelvismereti szempontból csak áldás fog háramolni. A katonai tudományok előadási nyelve a német maradna, miként azt a stratégia nagymértékű fejlődése megköveteli, nyakból.* Fölébredek. Régi szobám barátságos falai vesznek körül. Világos nappal van. Talán dél is lehet. Keresem az aranyakat . .. Keresem a nagy, dohos pincét. .. Eltűnt. Keresem a kifogyhatlan erszényt .. . Nincsen. Csak arcomról csorog a verejték nagy csöppekben. Gondolkozom álmomról. S csak az tölt el némi keserűséggel, hogy derék szabóm lábát nem fogja megsimogatni a guta, mert pénztárcámban nincs egy árva sor sem. Pedig nem utolsó dolog az emberiség jóltevőjévé lenni. Mit gondolnak? S az sem megvetendő dolog, ha az ember ércszobra ott díszeleg a Marstéren, idők végtelenségéhl s neve a történelem lapjaira aranybetükkel vésetik be. Ugyebár? – Kedd, 1903. szeptember 1. St.-Pölten. augusztus 30. A német népegyesület pénteki ülésén a polgármester és Förkel képviselő foglalkoztak a magyarországi politikai viszonyokkal s az utóbbi a többek közt a következőket mondotta: — Ausztriában nem működik a parlament s a miniszterek a 14. paragrafus alapán kormányoznak. Magyarországon azonban szakadatlanul dolgoznak Ausztria rovására a monarchia szétrombolásán. Minden áron fenn kell tartani a hadsereg egységét, mert Ausztria nem hajlandó folyvást áldozatokat hozni Magyarországért Egybe kell hívni a parlamentet s nem szabad megengedni, hogy a lakosság megkérdezése nélkül történhessék meg az a sajnálatos dolog, hogy a katonaságot tovább tartják szolgálatban. A gyűlés ilyen értelmű határozatot fogadott el.