Hazánk, 1904. augusztus (11. évfolyam, 182-206. szám)

1904-08-12 / 191. szám

HAZÁNK. 191. szám. 1 két eset hozható fel, mely a Vatikánnal történt szakítás óta fordult elő. A francia kormány megbízásából ugyanis a beyruthi és szmirnai főkonzul díszegyenruhában vett részt két katho­­­likus érsek temetésén és a gyászünnepségen mint előbb, úgy most is, a keleten lakó katho­­likusok védőhatalma képviselőinek helyét foglal­­ták el. Sztrájkok. Dux, aug. 11. Az új szolgálati rend következtében a brochi tárnákban sztrájk keletkezett a munkások között. A reggeli leszálláskor 800 ember maradt kinn. Toulou­z, aug. 11. A sztrájkoló kávéházi pincérek ma újból tüntettek. Egy kávéházat kövel dobáltak meg. A csendőrség többször kivont fegyverrel ment rájuk és végül helyreállitotta a rendet. Egy csendőrt megsebesítettek. VIDÉK És KÖZIGAZGATÁS. — Pest megye ínsége. Pest megye közigazgatási bizottsága ma délelőtt ülést tartott Beniczky Lajos alispán elnöklése mellett. A jelentés első­sorban a számvevőség államosí­tása folytán beállott nehézségekkel foglalkozik, majd áttérve a mezőgazdasági állapotokra, elmondta, hogy a tavaszi vetemények betakarítása ugyan még nem történt meg, a nagy szárazság okozta károsodásnak tiszta részét látni még nem lehet, de ha a termé­nyek mai állapotát s a már előrehaladott időszakot tekintjük, alig lehet remény arra, hogy az az idő­szerinti szomorú állapot javulhasson. Az ősziek s az árpa jól átművelt jobb talajokon közepes termést adtak ugyan, de a szárazságra hajló földeken az eredmény igen gyönge, sőt egyes helyeken rossz. A tavasziak s takarmányfélék pedig általában semmi reménynyel sem biztatnak. A takarmányt, ami kevés termett, a jószág­állomány már nagyrészt elfogyasz­totta. Az állattartó gazdák tehát igen szomorú tél­nek néznek elébe. A répa is kevés reményt nyújt,­­az erős takarmányok ára pedig fölöttébb meg­drágult. Az a körülmény, hogy tengeri-, burgonya- és zöldségféle nem termett, a lakosság élelmezése is visszahatással lesz, mert a háztartásban legszüksé­gesebb élelmicikkeket kell majd részben, vagy egészben nélkülözni. Az általános takarmányhiány miatt az állatok áttelelése igen nagy nehézségbe fog iütközni s ez a vármegye szép fejlődésnek indult állattenyésztésére bizonyára nagy visszahatással lesz. A gyümölcstermés kielégítő volt. Jó termés ígérke­zett az őszi és téli gyümölcsből is, de az aszály miatt a gyümölcs nem fejlődik és hull. A szőlő eleinte szépen mutatkozott, de az aszály a várako­zásokat tönkre tette. Mindezeket összegezve, a termésbeli kilátások egyáltalában nem biztatók. A törvényhatóság azon­ban azon lesz, hogy ott, ahol kell és szükséges, a bajok enyhítésére a rendelkezésre álló eszközök felhasználásával, támogatólag működjék közre. A féléves jelentéshez szólva, Förster Aurél kéri a közigazgatási bizottságot, hogy intézzen a jelentés­sel kapcsolatosan fölterjesztést a kormányhoz az iránt, hogy a bekövetkezhető ínség enyhítése céljá­ból nyújtson segítő kezet a vármegye­­ hatóságának.­­Nevezetesen : adjon a takarmányfélék­ és élelmiszerek szállításánál vasúti tarifa-kedvezményeket, de kívánj­a a fölszólaló azt is, hogy a vármegye hatósága — különösen a szövetkezetek bevonásával — tegyen intézkedéseket a burgonyának s egyéb élelmiszerek­nek fölhalmozására, hogy ezek, az ínség esetleges­­ bekövetkeztével kioszthatók legyenek s megmenekül­jön a nép az élelmiszer-uzsorától. Hasonlóképp a legszélesebb intézkedéseket kívánja a takarmányki­­­­vitel megakadályozására. A közigazgatási bizottság helyeslőleg fogadta Förster Aurél indítványát s mindent belefoglal a kormányhoz intézett fölterjesztésbe. francia császárságé, mely azóta másodszor is meg­boldogult. Közel van egymáshoz a két dátum, augusztus 11-én prok­amálták az osztrák császárságot, augusz­tus 15-én ismerték el a hatalmak Napóleont fran­cia császárnak. Ő már május 18-án proklamálja új címét s a vén Európa siet elismerni, jóllehet még akkor nem igázta le Európa valamennyi uralkodóját, a jénai meg az austerlitzi győzelmek sem vivattak még ki s nem vonult be győztesen Bécs, Berlin és Moszkvába a «kis káplár.» Feladatának nehezebb részét megoldotta már ekkor Napóleon s a nagy francia revolució tábornokai közt a leghősebbnek emlegették az ajacciói fiskális fiát. Mindinkább nőtt hatalma is ennek a tüneményes embernek Franciaország felett, melynek népe a terreur elzúgása után egyre jobban óhajtotta vissza a monarchikus formákat. A direktórium alatt öt diktátort választottak öt-öt esztendőre, később már csak három konzult tíz-tíz esztendőre. A konzulok közül kettő Cambaiére és Lebrun különben is csak alárendelt szerepet játszottak, Bonaparte Napolon kezében összpontosult egyedül az igazi hatalom. Thiers, a­­konzulátus és a csá­szárságáról írt könyvében olvassuk, mennyire mind­inkább óhajtották vissza Franciaországban a mon­­archisztikus állapotokat s mennyire nem tetszett már a franciáknak az üres trón és minden cifraság nél­kül való kormányzat. Az új éra legbuzgóbb hívei közé tartozott B­ouché, hajdan maga is jakobinus, aki valamikor egy roya­lista összeesküvés fölfedezésével megnyerte volt Bonaparte tábornok jóindulatát. Ez a ravasz ember most köpönyeget fordítva, monarchisztikus törekvé­seiben felülmúlni igyekezett Talleyrandt, Roderert és Fontainest. A legügyesebb módon nyerte meg esz­méinek a szenátust és a többi hivatalos személyisé­geket. A szenátusra leginkább azzal hatott, hogy a hadsereg már úgy is minden pillanatban készen van Napóleont császárrá kiáltani ki. És Napóleon — vagyis akkor még Bonaparte első konzul? Nos, ő nem vonakodott olyan képmutatóan mint Shakespeare IIl. Richardja, de nagyon is nyíl­tan elárulta, mennyire áhítozik a császárság, annak minden külső fénye, cifrasága, cerimoniái után, inti­­musai előtt oda is nyilatkozva, hogy dinasztiájának öröklési jogot is óhajtana biztosítani. Mindazonáltal mégis vonakodott nyílt választ adni arra az elburkolt ajánlatra, amelylyel 1704. márc. 27-én neki a császári koronát a szenátusban fel­ajánlották. Feltétlen biztos akart lenni a hadseregről valamint Európa jóindulatáról is. Britannia és Orosz­országgal rossz lábon állott. Ezekhez nem is folya­modott. Csakis Poroszországgal és Ausztriával volt dolga tulajdonképpen. A porosz király tapogatódzására a lehető legud­variasabb formában felelt. Ferenc római-német csá­szár pedig, aki abban az időtájban nem akart francia­­országgal háborúskodni és aki a monarchiát a res­­publicának mindenképpen elébe helyezte, beleegye­zésének díjául csak azt kötötte ki, hogy esetleg új választás alkalmával elveszítvén a római-német csá­szári címet, helyébe magát osztrák császárnak ne­vezhesse.­­ Napóleon szívesen belement ebbe a koncesszióba, megkérte azonban Ferenc császárt, tartaná egy da­rabig titokban, nehogy úgy látszassák, mintha ő (Napóleon) a császári trónt bármivel is megvásá­rolta volna. Így történt aztán, hogy I. Ferenc csakis három hónap lefolyásával vette föl az osztrák csá­szári címet. Érdekes, hogy Napóleon Ferenc császár­hoz intézett soraiban hanyagul említi, tulajdonképpen mennyire nincs már értéke a császári címnek s róla ezt a megjegyzést teszi: «------elsőbben csupán egy császár uralkodott Európában, ké­sőbb Péter cár megalkotta az orosz császár­ságot, most jövök én, ha egyszer a német impériumnak eszébe jutna nem a Habsburg-dinasz­­tiából, de külön választani császárt, lenne négy s miután egy utóbbi beszédében az angol király is imperial parlament­nek nevezte Anglia-Skócia és Irhon egyesített parlamentjeit, ugy látszik ő is kedve mutat az imperialisztikus törekvésekre. Akkor at császár lesz Európában. Ezek különben is csak címek és értékük ma már igen kevés ...» Napóleon azonban távolról sem gondolkozott úgy, ahogy itt. Tulajdonképpeni szándéka Nagy Károly birodalmának visszaállítása volt, amelyben minden uralkodó csak az ő hűbérese lenne. Nem hiába al­kotta meg Talleyrand az «Empire» udvari dignitá­­sait, ha modern formában is, de a régi germán csá­szárságnál dívott minták után. Mindig jobban haladt előre a császárság prokla-­ málása. Már csak egyetlen ellenszónok akadt a sok imperialista mellett, Carnot, de ennek a republika­­nizmusa is csupán műrepublikanizmus volt már. A proklamációt a szenátus palotájában és St.-Cloud­­ban készítették elő. Hosszú kocsisorban, lovas gár­distáktól kísérve, egy gyönyörű tavaszi napon érkez­tek a szenátorok az első konzul lakására. Bonaparte Napóleont, valamint nejét, Josephinet is előkészítették erre a látogatásra s így ünnepi dísz­ben várták az érkezőket. Napóleon katonaruhát viselt, a históriai fehér nadrággal, amelynek nem szabad volt ráncot vetni. Nincs az az asszony, aki olyan sokat adott volna a toilettére, aki annyit fog­lalkozott volna ruháival, mint korának ez a legna­gyobb hőse s intim környezetének leírásaiból olvas­hatjuk, az udvari szabó egyik fő punktumát képezte a napi­rendnek. Órákig tanácskozott vele s jaj volt a császári kecskének, ha valami nem állt jól, vagy nem eskü­­dözött égre földre, hogy Apollónál is szebb termete van az apró uralkodónak. Nagy fénynek nagy az árnyéka. A halhatatlanok csekély hibái azonban le­­foszlanak a sírnál s ma már mindenki csak Auster­­litzot emlegeti, de senki sem mosolyodik el azon, mennyi gondot adtak Európa héroszának as inex­pressibles­ei. Bonaparte díszes öltözetében, látszólag minden elfogultság nélkül fogadta a szenátust, amelyet Cam­­bacére, eddigi konzultársa vezetett. «Szeme meg se rebbent, homlokát akkor is redőkbe vonta és sötét arcára nem jött mosoly», írják annak a históriai momentumnak látói, ellenben feljegyzik, mennyire «nem bírt örömével Josephine, akinek szeme ragyo­gott, ajka mosolygott s szinte átszellemült­ a dicső­ség rája is hulló sugaraiban». Az a Josephine örült igy, akinek része volt a kis jelentéktelen Bonaparte generális emelkedésében, akit a trón magaslatára emelkedett Cézár elhagyott egy vérbeli, hatalmas császár leányáért, de akit szent­­ilona rideg, kopár sziklái közt, Longswood magányá­ban annyiszor megsiratott és akit szivéből kizárni soha sem tudott, sem elfelejteni igazán. Cambaeére, miután a küldöttség sorakozott, hosz­­szabb beszédet mondott, melynek elején még konzul urnak, de végén már Felség­nek címezte Napó­leont. Ellen a császár­ tört ki viharosan, mikor Cambaeére elhallgatott, mire a csönd helyreállván, a következő szavakat mondotta I. Napóleon: «Minden, ami a haza javára szolgál, nekem is boldogságot okoz. Fölveszem a címet tehát, amelyről önök azt állítják, nemzetem dicsőségének emelésére szolgáland. Az örökösödési törvényt illetőleg a nép íté­­lőszéke elé bocsátom. De remélem­, Franciaországnak soha sem lesz oka megbánni, amiért éppen családo­mat részeltette ebben a nagy kitüntetésben. Minden­esetre szellemem már nem leend akkor utódaimon, ha azok valaha megfeledkeznének arról, mivel tar­toznak Franciaország dicsőségének — nagyságának, mikor érdemetlenné válnának a nagy nemzet szere­­tete és becsülésére». Napóleon immár elfoglalta a császári trónt. A­­ népképviselet csakhamar elfogadta az örökösödési törvényt is. Napóleon fia, L’Aiglon, a szegény kis Reichstadli herceg, aki valamikor nagyanyáink tán­cosa volt, Anno 1830. fényes bécsi meg pozsonyi udvari bálokon, sohasem került Franciaország trónjára.­­ Mint M­osa bakák ezredese végezte szomorú, egyhangú életét Bécsben és Schönbrannban, abban a szobában lehelte ki lelkét, amelyben egykor a világ­hódító imperátor az Ausztria hatalmát összetörő bécsi békét diktálta. Oroszlán után róka. I. Napolon után III. Napo- Az első francia császárság. Budapest, augusztus 11. Nemrégiben is, még amikor erősen benne voltam a munkában, kívülről tudtam minden nevezetesebb­­históriai dátumot is. Most aztán, miután a télen jól felgyötört az influenza s azóta déli tájakon bolyong­tam s lustálkodtam, sok hires dátumot felejtettem el. »Annyira azonban mégsem lustultam el, hogy a csá­szárságok hires dátumait elfelejtettem volna. 1804 augusztusa két császárság születésének időpontja, az osztrák örökös császárságé, mely még ma is él s a 7 Péntek, 1904. augusztus 12.

Next