Hazánk, 1904. december (11. évfolyam, 285-310. szám)
1904-12-01 / 285. szám
HAZÁNK. 285. számi is be kell látniok, hogy ennek a kellemetlen dolognak okai nem mi vagyunk. De előrelátjuk, hogy ebben nem fognak megnyugodni, hanem szövetkezve az osztrák indusztiával és bizakodva abban a diplomáciai dédelgetésben,amelynek mindenkor részesei voltak, fát és fát meg fognak mozgatni avégből, hogy élő állatbevitelüket továbbra is kierőszakolják. Ennek azonban keményen ellene kell állatunk. Az osztrák indusztria úgyis óriási hasznot zsebel be a dolgok most beállott fordulata következtében, mert a kiszorított német iparcikkek előállításának kedves és rég óhajtott gondja úgyis a nyakába fog szakadni. A kereskedelmi viszonyok megszakadása miatt vesztes lesz Németország ipara és vesztesek lesznek Ausztria és Magyarország gazdái, de óriási nyereség hull az osztrák ipar ölébe már a várható térfoglalás révén is. Hát még mekkora a közvetett haszon az élelmiszerek árának előrelátható csökkenése folytán! A szerb ipari fogyasztás elvesztése ehhez az óriási nyereséghez képest botrányosan csekély. Az osztrák ipar kapzsiságát tehát erélyesen vissza kell vernünk. Ami pedig a diplomáciai dédelgetést illeti, példát vehetünk Németországtól. Össze vagyunk vele forrva a politikai szövetségben és mégis szakít gazdaságilag velünk. Hiba lenne ezt a fényes példát kicsinyben nem alkalmaznunk a Balkán-államokkal szemben is. A kínos bizonytalanság, amely már évekig tartott, végre-valahára megszűnt. Most már tisztában vagyunk jövő helyzetünkkel. Itt az ideje végre annak, hogy a tettek mezejére lépjünk. A tétovázásnak többé helye nincs. Első, alait tennünk kívül egyéb forrást nem is ismernek, az pedig eszükbe sem jut, hogy Argirus története eredeti magyar mese lehetne. Hisz az csak képtelenség előttük, hogy a magyarnak általában saját külön mesekincse is lehetne. Hiszen a magyarnak írása sem volt, hogy lehurrogatták Fadrusz Jánost és Király Pált, amért vakmerően azt merték állítani, hogy a magyarnak ősirása is lehetett. Hisz újabban a magyarnak nyelvkincse sem volt, midőn Ázsiából idecsöppent; minden szava vagy tót, vagy német, vagy egyéb szomszédnéptől kölcsönvett. Az uj magyar tudós és tudatlan iskolák szerint a magyaroknak, mikor bejöttek, se zenéjük, se költészetük, se nyelvük, se írásuk nem volt. Mindent itt tanultak, semmi szellemi kincset nem hoztak magukkal. Valaha régen, midőn még ősköltészetünkkel foglalkoztam, egyik dolgozatomban Argirusról is nyilatkoztam, ennek görög, illetve kis-ázsiai eredetét mutatva ki. Az arany alma Erisz almája, melynek odaítélése Alexandrosz által Tündáreusz Helena elrablására vezet. Helena apja Tündár volt, Menelausz felesége Tündár Ilona. Alexandrosz voltaképpen Argenteus, azaz ezüst-vitéz, Argirosz s a viszály istennője, Erisz is ott van a mesében a bajszerző boszorkány alakjában. Ez Argirus-mese legtisztábban őrzi meg pogány eredetét a későbbi kor pogányüldöző viharai között s Gergely Albert — felfogásom szerint — ezt nem idegen könyvekből merité, hanem a nép ajkáról vette regéjét. A magyar népmese kedvelt alakjává lett a szerelem ezernyi próbáján átmenő királyfi s hogy ez már a XVI. század előtt is kedvelt tárgy volt, bizonyítja Bornemisza Péter, ki prédikációiban kikér a magyar népnek aKirályfia Kis Miklósáról szóló meséi ellen, melyek szerinte keresztyénellenesek, tehát pogány elemekkel teltek. A buzgó kálvinista prédikátor előtt a görög eredetű mese épp oly utált volt, mint a többi pogány rege: kell, az, hogy a szerb, román és orosz szerződéseket felmondjuk, hogy az új alapon rendezhessük a jövőre nézve kereskedelmi viszonylatainkat. A helyzet: visszariadni az erőszakos választásoktól sem. De azért az ellenzék, habár — tegyük fel — megfogyatkozva is, mégis bekerül a képviselőházba. És ez az ellenzék kezdi ott, ahol a mostani parlamenti ellenzék abban hagyta. Leszünk tehát ott, ahol most vagyunk. Távol a kibontakozástól, hacsak gróf Tisza István Bécsből az ország diktátorának ki nem nevezteti magát. A szövetkezett ellenzék gróf Tisza Istvánnal, amig ez a miniszterelnöki székben ül és Perczel Dezsővel, amig az házelnök lesz, de még azután sem áll szóba. Ez az elhatározás érthető. Tisza és Perczel nevéhez fűződik az elkövetett parlamenti csíny által felidézett minden ellenzéki gyűlölet A minden oldalról óhajtott törvényes házszabályrevízió tehát most már csak úgy jöhetne létre az ellenzék feltétlen szükséges hozzájárulásával is , akár pártközi konferencia, akár bizottsági tárgyalás alapján — ha a Dánielféle törvénytelen módosításával gróf Tisza István és Perczel Dezső eltávoznának mostani hatalmi állásaikból. Ezt az áldozatot azonban ma még nem akarják meghozni, de később talán kénytelenek lesznek meghozni az ország nyugalma érdekében. És ha el fog következni az idő, hogy új államférfiú áll az ország kormányzati ügyeinek vezetésére, akkor látjuk csak majd a kibontakozás lehetőségét, mert a helyzet ilyen alakultában bízunk benne, hogy a ma félreállott disszidens államférfiak, Széll Kálmán, Darányi Ignác, gróf Adrássy Gyula, Wlassics Gyula hajlandók lesznek keresni a kibontakozás útját, amint ez a cselekményük nem olybá tűnik fel, mintha egyszerűen Tisza Istvánt akarnák kibuktatni a kormányelnöki székből. S akkor a parlamenti ellenzék nagy rétegei is készségesen belemennek — mint ők hirdetik, a választói jog kiterjesztésének rekompenzációjával — a klotárnélküli házszabálymódosításba és a technikai obstrukció kiküszöbölésébe. Most azonban arra esküszik, hogy míg Tisza áll az ügyek élén, addig semmiféle megoldásra nem kapható. Ami az eseményeket illeti, azok között első helyre sorakozik a tegnapi nagyváradi tiltakozó népgyűlés, melyről már közöltük kiküldött tudósítónk telefonjelentését. Ezen a népgyűlésen ott volt Nagyváradnak úgyszólván egész lakossága, amely közül Budapest, november 30. A nagy zűrzavarnak, melyet a november 18-iki erőszak felidézett — úgy látszik — még mindég az elején vagyunk. Az ország polgársága ma is már az izgalom lázában izzik, annál szélesebb rétegekben, minél jobban terjed az agitáció. A szenvedélyeknek lávája azonban — azt hiszszük , hogy akkor fog majd igazában kitörni, mikor december elején megnyílik az új ülésszak a parlamenti csendőrség asszisztenciájával. Mert, mint a kormány lapjai írják, gróf Tisza István miniszterelnök nem enged egy jottát sem előre kicsinált erőszakos terveinek keresztülviteléből. De nem enged a szövetkezett ellenzék sem abból a törekvéséből, hogy az amúgy is semmis Daniel-féle házszabálymódosítás hivatalosan is semmisnek mondassák ki. Az ellenzék — mint azt gróf Apponyi Albert, Eötvös Károly és a többi ellenzéki vezérek tegnap Nagyváradon is hangoztatták — az érvényes, régi házszabályok alapján veszik fel a harcot Tisza és Perczel elkövetett és elkövetendő erőszaka ellen. Mert nem igaz az az állítás, hogy a mai, a kormányelnök által fanatizált többség csak egyszer követett el erőszakot és többet elkövetni nem fog. Erőszak lesz az, ha a törvénytelen házszabálycsonkítás hatálya alatt megszavazzák az indemnitást, költségvetést és minden egyebet. Erőszak lesz az, ha a zsandárlegények segítségével az országgyűlésből kivezettetik és kizárják az egyes képviselőket. És az erőszaknak ez a folytonossága az elkeseredésnek még nagyobb forrongásába hozza majd az ország független polgárságát, aminek — attól félünk — szomorú következményei lesznek. Feltételezzük azt, hogy gróf Tisza István miniszterelnök eljut az uj választásokig s azokat a kúriai bíráskodásnak tekintetbe vétele nélkül keresztülhajtja, mert biztosra vehető, hogy aki nem riadt vissza a parlamenti erőszaktól, az nem fog Gergely Argirusát Vörösmarty teljesen felhasználta, midőn Csongor és Tündérét megírja. Abból vette a tündérleány és a szerelmes vitéz alakját, abból a boszorkányt, az aranyalmafát, a három manót, a bocskort, palástot és ostort, a versenyfutást ezek birtokáért, a bűbájos igékkel leszállítást repülés közben, a szolga álnokságát, ki urát mindig elaltatja, csak egyet mellőz, ami pedig a népmesében mélyebb értelmű, a szerelmi enyelgés között levágott aranyhalat, melynek elvesztése miatt a tündérleány világgá megy, mert meg van gyalázva. Ha tudjuk, hogy a megesett lányoknak vágták le a haját, a népmesében a szerelmi önfeledtséget találjuk meg, mi miatt a tündérlány többé vissza nem mehet «deli szüzek közé» s Gergely Albert elbeszélése végén Ilonát mindig asszonynak nevezi. Argirus midőn a tündérvár felé közeledik, egy szép lány jő elébe. Mindjárt megismerő, hogy Argirus volna, Asszonyhoz a leány mindjárt fűlött vala : «ahol jó Argirus, asszonyom !» ezt mondja, Mely szóra az asszony mindjárt arcul csapta. Később is az eleinte szűz leánynak mondott tündért mindenütt asszonynak mondja a költő. Ezt Vörösmarty tapintatosan mellőzte, de az aranyhajjal akart valamit kezdeni, Ledér alakjában, de ezt is elejté. Csongor és Tündél kiválóvá bámulatot keltő nyelvezete és a néhány alakjában megnyilatkozó bölcsészeti tartalom teszi. Nyelvét méltányolták mások is, mi csak azt bámuljuk, hogy már 1830-ban lehetséges volt a durvának hitt magyar nyelvből ennyi édes, bűvös hangot kicsalni. Nem csoda, ha kortársai meg sem értik és hidegen fogadják e kiváló alkotást. Nem voltak még a bájos nyelvezethez hozzászokva, fülök nem bírta felfogni a zenei finomságokat, melyekből az egész darab szőve van. Még kevésbbé értették bölcseleti tartalmát, ma sem értik. A világvándorok (kalmár, fejedelem, tudós) ma is hiába mondják el vanitatum vanitasukat, nincs bölcsész, ki felismerje ez eszmék mélységét. Sőt arra se mutatott rá senki, mennyire szükséges, hogy Csongor az életiskolán átmenvén, a kétségbeesés szélére jusson s igy legyen éretté a tiszta boldogságra, melyet aztán az igaz szerelem nyújt neki. Az érzéki csáb alakja után is futott egy ideig s annak hiú voltát belátta; a világvándorok halálos csalódása megóvja őt a hasonló utaktól s bujdosásának szenvedései megacélozzák a jövőre lelkét. Viszont Tünde is közeledik hozzá életbölcseletében, midőn elveszti örök ifjúságát s halandó lénynyé lesz, hogy úgy ne járjon, mint Eosz az ő Thitoniszával, ki halhatatlanná lett, de nem maradt meg örök ifjúnak. Megtisztultan és az életiskolán átmenve találják föl végre egymást akkor, midőn már azt hiszik, hogy örökre elvesztek egymás számára, a boldogságuk így biztosabb és tartósabb, mintha minden küzdelem nélkül, az első látásra elnyernék egymást, egyikük kalandvágyó lélekkel, a másikuk tapasztalatlan ifjú halhatatlanságával, mely mellől kivonül a halandó férfiú. Vörösmarty remeke sok gondolkozásra is ad alkalmat az olvasónak. A költő sohase hitte volna, hogy ebből színpadi mű is lehet valaha. Paulay érdeme, hogy immár negyedszázad óta megjelenik színpadunkon, hogy tiszta költészetével gyönyörködtessen. Fájdalom! a színpadi előadás szegényessége nem felel meg a költői gazdagságnak, no de talán egyszer lesz még a Nemzetiben olyan igazgatóság is, melynek lesz köze a költői képzelethez is s akkor Csongor és Tünde méltó előadásban jelenik meg közönsége előtt. h. g. Csütörtök, 1004. december 1