Helikon, 2003 (14. évfolyam, 373-396. szám)
2003-01-10 / 1. szám (373.)
HELIKON Bolyai A ma folytatás az 1. oldalról nem gyakorlati, nem általános még az emberi közegben, hogy kiből is áll az "átvételi bizottság". A kisbíró, csak mert a nagybíró unokaöccse, vagy mert ő is síppaldobbal hirdet, nem vehet részt Mozart minősítésében. Egy paraszt-Széchenyi régebb is, most is legfennebb Apáczai sorsát ismételhette volna. Nem beszélve a nagy összeférhetetlenekről, mint Misztótfalusi, Vajda János, Tolnai Lajos, Istenszéke, Isten polca, uborkafa-ültetvények. A játékszabályok előírta kényszerek alapján egy Janus Pannoniusnak futva kellett elhagyni nemcsak a közélet, de egyáltalán az élet színpadát. De rokonság az is, ahogy Bartók Amerikába ment el közülünk tele bőrönddel, Szilágyi Domokos pedig itthoni száműzetésben. Balassinak azzal mutat fügét a mentség, hogy állítólag olyan összeférhetetlen volt, mint két Panek és két Páskándi együttvéve. Tehát "Párizs az én Bakonyom" — de Segesvár is. Petőfi, Ady krakéler volt. Szentgyörgyi Albertnek, Márainak csak egyszerűen menni kellett Mint Boróky Károlynak, László Fülöpnek, a fotós Brassainak Albionba vagy az Eiffeltorony alá. De egyáltalán megérett-e erre az ilyesmikre a magyar ugar? Benkő Samu idézd Eötvös József leveléből, hogy egyszerre lehetünk büszkék és pirulhatunk, mert a Római Akadémia elnöke kérdez rá Bolyai Jánosra ("ki és mi vagy, hogy így, tenger mélységéből"...), Marosvásárhelyen ismerik, de félnótásnak tartják. Majmok vagyunk a jelek romvárosában. Egy képzeletbeli kozmikus "Gallup-intézet" két külön emberiségről készíthetne jelentést: egyik csupa Dante, Mozart, Leonardo, másik csupa Dzsingiszkán és Haynau. És hogy van az, hogy öt perccel az Irakkal való leszámolás előtt a világ vezető hatalmának katonaköteles nemzedéke fele-fele arányban a térképen nem találja meg a Csendes-óceánt sem. Nálunk viszont hagyományosak a dinasztiák: Hunyadiak, apa, fiú, Eötvösök, apa, fiú. Bolyaiék is ketten. Valóságos tudományos Árpádházak. A Zrínyiek, a Rádayak, a Batthyányiak, Széchenyiek, Rákócziak, Bethlenek, Bánffik, Esterházyak. Akiket egy hős vértől pirosult vérző hegyű iránytű fordít (egymással is ellentmondva) végül is a nagy temető felé. Nem mindenki tudja, hogy az Ady szülőházához évente hordott babérkoszorúkat a háborús időkben az ott lakó molnár felesége rendre paszulylevesbe főzte. Az értelem persze nem egyöntetűen hívott meg, hívott fel mindnyájunkat, hogy belekeveredjünk a honfoglalásba, honmentésbe, honvesztésbe. Nem mindenki alkalmas Incinnatusnak. Ahogy még Haynau se akart Haynau maradni végesvégig. "Király, ha nem nézném vitézi voltomat / Fejedhez vagdosnám jó tollas botomat..." a cérna mindig elfogy, mert meg is öregszik az ember, törékenyebbé válik a türelem. Székely János is ezt járja körül a csodálatos koszorú Domáld-szonettjében. De azt is ő firtatja, amit Szilágyi Domokos is vallott, hogy igenis, a világ vidékén, a vidék vidékén is, Erdélyben például lehet és kell egyetemes értéket produkálni. Ez az a bizonyos muszájherkulesség. Mindez kevésbé kivétel, mint amennyire törvényszerű. Ahogy Isten cérnája is elfogy sorra Európákra várva, és Toldi se azért a végül jutalmul vagy büntetésül odavetett májért (nomen est omen: MÁÉRT) fékezte meg saját kezűleg az elszabadult bikát, hanem mert az volt a soron következő feladat. A bennünk túlélő bolyarság esetünkben a nemzeti és az egyetemes célszerű programszerű lehetséges minimumát jelenti. Miért ne fogyna el időnként a cérna, hogyha a Gutemberg-galaxis is lemenőben? Az újdonságok, új felfedezések esetében végig arról volt szó, hogy ott, az élen valaki elkap egy mennyei hópelyhet, aztán ez a mozdulat eltölt egy egész emberiséget. Ehelyett jönnek a kérdések: a legfőbb információs forradalom mellékterméke hogy lehet éppen az agymosás? Nem volt-e mindig áldatlan, vérlázító luxus nem beépíteni, de kihajítani a múltat? Továbbra is vagy csak most igazán trogloditákat szül a világtest szerint, ez még logikus lehet. De társadalmilag? Ennyi jó és rossz után megállapítható, hogy a tér már nyereg alakú, viszont jó szokásunk, hogy Eukleidész előtt és Bolyai után mi még mindig szőrén üljük meg a valóságot. •SIJ OLYAT .JAGSTOSZ 1307. - 1360 Sütő Andrásnak régi barátja... (Szabadon fogalmazva elhangzott Székelyudvarhelyen 2002. november 30-án, a 75 éves Sütő Andrást köszöntő romániai, magyarországi és ausztriai írók baráti körében.) Kedves Andris! Azzal ámítom magam, hogy az összes jelenlévők között mi vagyunk a legrégebbi barátok, barátságunk ugyanis 58 évvel ezelőtt, 1944 karácsonyán kezdődött. Akkor a jelenlevők egy része még meg sem született, mások pedig nem jelképesen, hanem valóságosan gyermekcipőben jártak. Andris középiskolás diákocska volt a nagyenyedi Bethlen Kollégiumban, én pedig negyedéves, néprajzi doktorátusra készülő egyetemi hallgató a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetemen. Súlyos időket éltünk. A nyugat felé nyomuló orosz csapatok Kolozsvár elfoglalása után házról házra járva több ezer magyar férfit fogdostak össze a városban és hurcoltak el oroszországi kényszermunkára. Én is közöttük voltam, és a költő Kiss Jenő barátommal a moldvai Focsaniból egy éjszaka életünk kockáztatásával szöktünk meg, majd lappangva vergődtünk át a Kárpátokon, amíg visszajutottunk szülőhazánkba, Erdélybe — miként Jenő Ithaka messze van. Vallomás helyett krónika című könyvében oly szépen megírta. A történelem parancsa szerint az 1940-es II. bécsi döntés négy év múltán hatályát vesztette, és Észak-Erdély többé nem tartozott Magyarországhoz, de még Romániába se illeszkedett vissza. Jómagamnak az ötödik karácsonykor nem sikerült Dél-Erdélyben brassói édesanyámat meglátogatnom, és ekkor jött Andris meghívása, hogy az ünnepeket töltsem Pusztakamaráson családjuk körében. Lovasszekéren jutottunk Kamarásra. Az a szeretet, amellyel ő és édesanyja-édesapja elhalmozott, annyi hideg esztendő után először éreztette velem a családi élet meghitt melegét; emlékét közel 60 év múltán is hűségesen megőriztem. Ez a Karácsony azonban nemcsak emlékeimben él tovább, hanem tudományos pályám indulásához is meghatározóan hozzájárult. Ottani gyűjtéseim javát ugyanis két máig fontos tanulmányban dolgoztam fel és közöltem: 1946-ban A tánc a mezőségi Pusztakamaráson, és 1947-ben Betlehemezők és kántálók Pusztakamaráson címmel. Ezekben néprajztudományunknak egy új szemlélete és gyakorlata kezdett körvonalazódni, amely utóbb a társadalomnéprajz nevet nyerte. Egy jó évtized múlva, 1957 decemberében ismét Pusztakamaráson dolgoztam; Andris most nem tudott hazajönni. Ezúttal az esztendő jeles napi szokásait, gyermekek köszöntőit és húsvéti öntözőverseit, fonójátékokat, valamint néhány balladát és dalt gyűjtöttem. Mind kiadatlanok. Idézek Andrisnak 2002 januárjában a marosvásárhelyi Kemény Zsigmond Társaságba való beválasztásom alkalmával tartott köszöntőjéből néhány sort: "Emlékbe veszett Faragó József pusztakamarási tánca, betlehemes játéka, alámerülvén újból a szórványvilág búvópatakjainak természete szerint. Radikális derűlátó létemre is tisztelni óhajtom a tényeket. Holt-tengeri tájakon még koccan, és panaszt, siralmat ébreszt a borospohár, de nincs már feljegyzés arról sem, hogy énutánam, aki betlehemesként még zsidó király is voltam, ki volt még falumban az utolsó papírkoronás Heródes. [...] Minapában, hogy otthon jártam, [...] mindössze két magyar gyermekkel találkozhattam, akitől netán még otthoni dalokat lehetne gyűjteni.” Ilyen esetek erősítették meg bennem azt a felismerést, hogy pusztakamarási és több más népköltési gyűjtésem is elfogyott vagy elrománosodott erdélyi falvaink utolsó magyarjainak utolsó népköltői üzenete a jövő számára; egy-egy eltűnő magyar kisközösség elhaló anyanyelvének írásba menekített emléke. Rádöbbentem, hogy folklorista pályám során erdélyi magyarságunk nyelvemlékeit is gyarapítottam; sok évszázados nyelvemlékeinket anakronisztikusan néhány évtizedes nyelvemlékekkel gazdagítottam. A népköltészeti nyelvemlék az élő népköltészetet sohasem pótolhatja, de lehetővé teszi, hogy legalább emlékezhessünk a múltba merült néhai élő népköltészetre. Kiadatlan pusztakamarási gyűjtéseimet is közölni kellene. Ilyen borús gondolatokat is ébresztett bennem Sütő András névnapja, akinek annál derűsebben kívánok mindannyiunk nevében még sok számos évet és azokban sok számos András-napot, hogy egészséggel és erővel tovább gyarapíthassa élő nemzeti irodalmunkat és kultúránkat. FARAGÓ JÓZSEF